Az Ódry színpadon került bemutatásra egy héttel ezelőtt az „Akit Biffnek hívtak” című darab, melyet Christopher Moore ,, Biff Evangéliuma” (,,Lamb”) regénye alapján színpadra adaptáltak, Gaál Dániel rendezésében. Meghökkentő előadás volt, helyenként zavaros történettel és értelmezhetetlen mondanivalóval.
A történetmesélés helyett inkább a hangulatok érzékeltetésében látok fantáziát. Biff, Jézus gyerekkori barátja lenne, aki elkíséri őt különféle helyekre, a három bölcshöz is és számos kalandos viszonyba bonyolódik eközben, melyet erős szexualitás jellemez és mindnek egy a mondanivalója: Mari az igazi szerelem, Mária Magdolna, akit még otthon ismertek meg vándorlásuk előtt.
A majdhogynem díszlettelen színpadon elször egy angyal jelenik meg, Ráziel, akit Herczegh Péter alakít. Érezhetően átgondolt az alakítás, nem pusztán ötletszerű, melyhez kellemes hangszín, tiszta artikuláció és helytálló gesztusrendszer párosul. A darab folyamán azonban üres játékokba szorul, már-már átmegy abszurd karakterbe, ahogy a színes tévé újságból vagdossa ki a sorozat sztárokat és ragaszgatja a színpad oldalára. Mi lehetett a cél? Ha az, hogy maivá tegyék az angyali jelenlétet akkor határozattan félre siklott a rendezés. Ha Biff, Jézus kortársa, az angyal pedig Biffnek jelenik meg, hogy rábírja egy új evangélium megírására, értemezhetetlen a szállodai szoba, valamint a TV és a pizza—egy sor olyan eszköz, mely abszurd elemként hat. Így marad meg a kellemes színpadi jelenlét öncélú játékokban feldarabolva és kerül górcső alá a kifejezetten zavaró hiányosságokkal rendelkező történet.
Biff, akit Gaál Dániel alakít, huszonegyedik századi, felvilágosult ifjú, akinek egyetlen célja a testi örömök kiélése, valamint barátja segítése. Részletesen beszámol Józsuénak egy-egy aktusról, úgymond ezáltal próbálja azt férfivá nevelni, de jelenléte mindig elsikkad öncélú játékokban. Vagy az alapsztori nem nyújt neki elég kibontakozási lehetőséget, vagy a korlátolt színészi eszköztár bizonyul kevésnek. Akárhogy is, a szemmel láthatóan humorosnak elgondolt karakter egyszer sem tud megmosolyogtatni.
Mari, Kurva, Örömke az ágyas, Nyanya, Rumi a bennszülött, Kasmír szerepeket ugyanaz a színésznő Dér Mária alakítja. Már első megszólalása kívánnivalót hagy maga után: hangszíne halovány, gyengén artikulál, halkan beszél és semmitmondó a színpadi jelenléte. Örömlányként vannak ugyan villanásai, mikor csábítóan félmeztelenre vetkőzik, ám a testi adottságai nem tudják elfedni azt a tényt, hogy nem találja helyét a színpadon és a nézőben olyan érzéseket ébreszt, hogy találgatásokba bocsátkozunk ez a fiatal lány hogy végezhette el a színművészeti főiskolát Kaposváron… Lehet más darabokban helyt állna, de ez esetben meghaladja őt a feladat: üres a játéka, semmitmondó.
Józsua, Nagy Márk, aki a végén egy röpke pillanatig Júdásként is megjelenik nem lehet rossz színész. Vannak tehetséges megnyilvánulásai, határozottan kidolgozott az artikulációja, megjelenése szimpátiát vált ki, ám nem tudom elfogadni Jézusként. Valami hiányzik. Lehet a modernizált milliő az, ami lényegtelenné degradálja az általa megformált figurát, Jézus jelentőségét vagy bibliai történetét annyira kifordítja, hogy egyfajta Jézus karikatúraként tudom csak értelmezni.
Akinek a figurájába humor is vegyül az Hillel rabbi, Boldizsár, Démon, Gáspár, Menyhért, János, Légiós Hunyadi Máté előadásában. Bár bölcsként egy szál alsóban rikítóan abszurd karakter volt, voltak apró játékok, hangulatok amikbe humort tudott csempészni.
Összességében egy igen zűrzavaros képpel távozott az átlag néző. Nem lehetett érteni, hogy ez a darab Józsué vagy Biff pszichoterápiája akart-e lenni, s mint olyan ki volt a páciens és ki a terapeuta? Vajon mi nézők vagyunk képtelenek a befogadásra, vagy túlzottan korlátoltak hozzá, vagy az előadás volt túlontúl öncélú és értelmezhetetlen?