Az ünnep méltósága megkívánja, hogy méltósággal ünnepeljük. Mint a rendszerváltás hajnalán, 1989-ben. Sokszor jut eszembe a hosszú idő után végre hivatalosan is ünneppé emelt első szabad március 15-e. A hirtelen nyert szabadnapon a pesti nép az ellenzék felhívását követve kivonult a forradalom történelmi helyszíneire. A Nemzeti Múzeumot meghagyták a kommunistáknak, az összes többit teljes egyetértésben vette birtokába az „ellenzéki akcióegység”. Mert az ellenzéki pártok akkoriban teljes egységben voltak. A közös ünneplést az SZDSZ és a Fidesz kezdeményezte, az egyes helyszíneken más-más párt képviselője tartott beszédet, a százezer ember pedig vándorolt egyik helyről a másikra. Hömpölygött a tömeg a budapesti utcákon, a Petőfi tértől a Szabadság. a Kossuth és a Bem téren át fel a Várba.
A tömegben persze voltak provokátorok is, akik hőbörögtek, veszekedést, esetleg verekedést akartak szítani, hogy a rendőröknek okuk legyen a beavatkozásra és az oszlatásra. De a tömeg nem hagyta magát provokálni, a hőbörgőket lepisszegték. és szép csendben leszerelték. A Kossuth tér akkor is megtelt, ott Kis János és Orbán Viktor beszéltek. Orbánt alig ismerte valaki, felmászott a Kossuth-szoborra egy farmer dzsekis, szakállas suhanc, és a kezébe adott alkalmi mikrofonba olyan gyújtó hangú beszédet tartott, hogy sistergett bele a tér. Hiába keresem a neten, erről a március 15-ről alig van audiovizuális anyag. Az állami média (csak az volt!) igyekezett agyonhallgatni az ellenzék hatalmas méretű békés demonstrációját, de a tömeg ereje megadta a jelt és a bátorságot az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainak megkezdéséhez.
1989-ben a Nagy Imre-temetés volt a másik hasonló katartikus élményem. Ott már végképp nem babra ment a játék. Hogy mennyien lehettünk a Hősök terén, nem tudom. Kéz a kézben, végtelen láncot alkotva álltunk az óriás téren, hatalmas energia képződött, belengett mindent és a végtelen szabadság érzésévé alakult át. Akkor már tudtuk, ki az a szakállas fiú, aki tüzet gyújtott a szívekben, kimondva azt, amire mindenki vágyott. „Ha hiszünk a magunk erejében – mondta -, ha van bennünk elég mersz, akkor és csak akkor teljesíthetjük be 56 akaratát.”
Hosszú idő telt el 1989 óta. Az akcióegység nem élte meg az egy évet sem, az első választási kampány durvaságától elengedtük egymás kezét. A pártok igyekeznek politikai és egzisztenciális érdekeik mentén megosztani a társadalmat, és az egyre jobban polarizálódik. Az idei március idusa mégis visszahozott valamit a régi felemelő élményekből. Békemenetre gyűlt a Bem tér környékén a nép, villamosról, buszokról, gyalog, minden irányból igyekeztek, hogy együtt vonulva az esőben, csendben és békésen nyilvánítsák ki támogatásukat a kormány politikája mellett. Jelszavukat Kölcseytől kölcsönözték: „A haza mindenek előtt”. Politikai molinók helyett zászlóerdő és helységnévtáblák emelkedtek a magasba – ki, honnan érkezett -, és hömpölygött a tömeg át a hídon, a körúton, a Kossuth tér irányába. A tér már megtelt, mikor a menet vége még valahol a Margit híd környékén araszolt.
A provokatőrök most nem titkon vegyültek el a tömegben, engedéllyel színpadot állítottak az Alkotmány utca külső torkolatánál, hogy a munkásmozgalmi nóták decibeljeivel zavarják meg a Békemenetet. Az „orbáni diktatúra” rendőreinek sorfala védte őket, de nem volt mitől: füttykoncert, hajrá Magyarország és pár anyázás volt csupán a menetesek reakciója. A mozgalmi dalokat a DK sugározta a Szolidaritás mozgalommal akcióegységben, biztos ők is jól akarták érezni magukat. Kapcsolódhattak volna ugyan a békemenethez, hisz az nyitott, civil kezdeményezés volt, én is függetlenként, saját belső indíttatásomból vettem rajta részt. Állítólag egy újságírót a Dunába akartak lökni a menetesek, pedig csak értésére adták, ne provokáljon provokatív kérdésekkel.
Az ünnepi beszédet a miniszterelnök tartotta. Nehéz már felismerni benne az egykori lobogó hajú ifjút, de a retorikája a régi: bátor, szókimondó, most is megalkuvás és szemérmeskedés nélkül beszélt. Március 15-e szellemisége, a haza védelme, a talpra magyar és a sehonnai bitang ember ismét és mindig aktuális, hiszen mindig voltak hazafiak és árulók, mindig volt ellenség és volt harc, amiben habár elbukott a magyar, de erkölcsileg mégis győzedelmeskedett. És a történelem előbb-utóbb igazolta, nem hiába volt a küzdelem. Akkor volt bennünk mersz, legyen mersz most is, amikor sorsfordító időket élünk! A mostani aktualitást a világot áthálózó civilizációs és demográfiai küzdelem adja: a nemzetállamok versus globalizáció, a migráció elfogadása vagy elutasítása, a nemzeti identitás megőrzése vagy feladása. És persze a közelgő választások, hiszen ott dől el visszavonhatatlanul Magyarország jövője. Nemcsak a kormánypárti logika szerint, hiszen a választás mindig kétesélyes, ha így szavaz a nép, akkor így, ha meg úgy szavaz, akkor úgy választ magának jövőt. A jelenlevő hatalmas, több százezres tömeg a kormánypárti jövő mellett tette le a voksát. Katartikus élmény volt ez a kiállás.
Persze az ellenzék is ünnepelt. Volt egy négypárti akcióegység: a DK, MSZP-Párbeszéd és Együtt, együtt párezer embert vonzottak. A kameraállás viszont profi volt: a szónoki emelvény mögötti molinó takarta a Szabadság hídat, így nem látszott, hogy bizony a hídon nem állnak emberek. Pedig az MSZP szónoka elégedetten konstatálta, milyen sokan vannak (talán kevesebbre számított). A szónokok egymás után választási beszédet tartottak. Közös céljuk leváltani az Orbán-kormányt, ehhez a közös ok, hogy utálják Orbánt. A jelenlévők mind egyetértettek ebben. Most már az ördöggel (azaz a Jobbikkal) is cimborálnának a cél érdekében, most már nincs ideológiai megfontolás vagy morál. A Jobbik viszont nem kér a baloldali erőkből (legalább is tegnap nem kért), mert szerintük ők maguk is képesek a kormányváltásra! A zöld LMP nem szereti a tavaszi esőt, ezért ők szállodát béreltek az ünnepi megemlékezéshez. Magyarország első leendő női miniszterelnöke innen üzent a baloldalnak. Választóihoz nem tudott szólni, mert azok, ha lennének is, nem jutottak be a pártelit ünnepségére. A Lilák az üres székek politikájával, egymás között ünnepelték a Nemzet Ünnepét. Vagy az eső, vagy a hosszú hétvége vagy a rajongók hiánya okozta, hogy bizony a kicsiny terem első soraiban alig ült valaki. (A többit nem mutatta a kamera.) Volt még egy demo, a Diákvagyok mozgalom tüntetett a jobb oktatásért „Egy átfirkált lábjegyzet lesztek a történelem margóján” üzenték valószínűleg a kormánynak, mert a tüntetés résztvevőihez utóbb csatlakozott a Vámház téri baloldali ellenzék.
A Kétfarkú Kutyák alternatív békemenetet szerveztek. A csupán szórakozni vágyó ezrek, választóik száz százaléka meg még mások is, akiknek elegük van a politikából, velük tartottak. Biztos jó hangulat lehetett, a jelszavak tele voltak humorral, nyelvi leleménnyel. Egyszer majd velük tartok, de tegnap az ünnep méltósága nekem nem engedte. És nagyobb a tét, hogy csak úgy elviccelődjünk, mert (jaj) unjuk a politikát!
Rab Irén történész, közíró