Hatalmas ajándék az ember életében, ha fel tudja vállalni önmaga előtt, hogy bűnben van és ki tudja mondani, hogy ez így nem jó. Innen már csak egy lépés az, hogy megszülessen benne a vágy a bűnből való kilépésre és a változtatásra. Ebben lehet segítségünkre a lelkiismeretvizsgálat és a gyónás. Ezen a héten ezekről a kérdésekről folytatjuk a beszélgetést Gábor atyával.
Kapcsolódva az előző heti beszélgetésünkhez, hozzuk most ide újra Ádám és Éva történetet. Volt egy lelkigyakorlat, amin összehasonlítottad az ő történetüket a tékozló fiúéval. Milyen párhuzamot lehet húzni a kettő között?
Az első emberpárnak és a tékozló fiúnak is megvolt mindene, viszont a saját fejük szerint akarták élni az életüket, azt tenni, ami a maguk számára a legjobbnak tűnt (a gyümölcs megszerzése; bulizás és nőzés). A tettüknek meg lett a következménye (az egyik észrevette, hogy mezítelen és egy belső feszültség keríti hatalmába; a másikat nemcsak, hogy elhagyták a barátai, de még a moslékból sem ehetett, lement az élete legmélyére). A különbség azonban a végkifejlettben van. Ádám nem fordult vissza. Mondhatta volna, hogy: „Istenem, bocsánat! Megtiltottad, hogy egyek a fáról, mégis megtettem. Nagyon sajnálom!” De nem mondta. A tékozló fiú nagysága viszont abban rejlik, hogy bocsánatot tudott kérni. Belátta, hogy nem jó, amit csinált. Igazából abban rejlik igazi bocsánatkérés, hogy ki tudja mondani: „Apám, nem vagyok méltó, hogy a fiamnak nevezz, csak a szolgáid közé fogadj be.”. Ám a nagyobbik fiú sem volt tökéletes, mert bár látszólag minden rendben volt vele, mindent megcsinált, amit az apja kért tőle, viszont a szívében elszakadt az apjától és igazából semmi köze nem volt hozzá.
(Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése)
Kegyelmi pillanat, amikor az ember rá tud látni bűnös voltára. Érdekes, hogy min múlik ez. Lehet, hogy annyira feszít már, ami bennem van, hogy nem bírom tovább hordozni vagy valaki mond valamit, ami megérint, megszólít engem. A tékozló fiúnak le kellett mennie a legmélyére, ahhoz, hogy úgy érezze, nem bírja tovább. Ez volt az a pillanat, amikor megfordult.
Meglepően hangozhat, de talán a bűn is közelebb vihet Istenhez.
Igen, mert ekkor döbbensz rá, hogy mit jelent az, hogy te szeretve vagy így is. A bűn szörnyűsége nem is önmagában a tett, amit elkövetsz, hanem az, hogy nem akarsz az Istennel találkozni. Amikor eljutsz már odáig, hogy nem hiszel abban, hogy ő megbocsát neked. Ez a pokol. Ez a Júdás élmény, hogy elkövettem egy szörnyű dolgot, amire igazából lenne bocsánat, de nem hiszem el, hogy a másik nekem meg akar, vagy meg tud bocsátani. Szörnyű, ha az Ördög ezt el tudja érni az ember életében. A Húsvéti öröménekben van egy olyan kifejezés, hogy „szerencsés vétek”. Ez valami olyasmit jelent, hogy a bűnön keresztül érted meg azt, hogy mekkora szeretettel van irántad az Isten.
Vannak emberek, akik évtizedek óta nem tudnak maguknak megbocsátani, noha már számtalanszor meggyóntak egy bűnt (például egy abortuszt). Ez nagyon rossz. Ezért lehet azt mondani, hogy kegyelmi pillanat az, amikor ki tudom mondani, fel tudom vállalni azt, hogy én bűnt követtem el, meztelen vagyok. A következő lépés pedig, ami adott esetben egy gyónáshoz is tud elvezetni az, hogy szeretnék erre valamiféle feloldást találni. A gyónás a katolikus egyházunknak egy nagyon nagy kincse. Ilyenkor ugyanis az ember ösztönözve van, hogy lelkiismeretvizsgálatot végezzen és szembe nézzen önmagával.
Hogyan érdemes hozzáfogni a lelkiismeretvizsgálathoz?
Jó módszer, ha a szeretetparancsot vesszük alapul. Megnézhetjük, hogy hogyan alakultak a szeretetkapcsolataink, mind Isten, mind embertársaink és önmagunk tekintetében. Mi az, amin esetleg változtatni kell. Mi az, ami nem jó, ami nem tiszta, ami nem tökéletes. Ha ránézek arra, aki engem szeret, akkor a legkisebb bűn is a legnagyobbá válik. A legkisebb szeretetlenség is a legnagyobbá válik, mert ő szeret és én ezt nem tehetem meg vele.
Azt szoktam mondani, hogy nem azt kell összeszedni, hányszor beszéltél csúnyán vagy hogy hányszor mulasztottál el misét, hanem, hogy mik azok a dolgok az életedre visszanézve, amelyek megkötöznek abban, hogy most szabadon tudj szeretni. Akár úgy hogy te tettél valamit, akár úgy, hogy veled tettek valamit, mert a meg-nem-bocsátás ugyanúgy meg tud kötözni.
Én arra próbálom ráébreszteni azokat, akik járnak hozzám, hogy ne csak akkor foglalkozzanak magukkal, amikor éppen gyónásra készülnek. Ne csak abból álljon a készület, hogy ilyenkor gyorsan leülnek és átnéznek egy lelkitükröt. Egy tudatosan megélt élet arról szól, hogy nap, mint nap megállok és – például esténként – szembe nézek magammal és felteszem a kérdést, hogy hogyan szerettem ma. Ez egy folyamat, folyamatos törődés önmagammal. Nem csak a testemmel kell törődnöm, ugyanilyen fontos, hogy a lelkemmel is törődjek. Ennek a folyamatos önmagammal való foglalkozásnak a része a gyónás. Sokaknál az van, hogy jön a karácsony, jön a Húsvét, és akkor kampányszerűen eljönnek gyónni. De az milyen élő kapcsolat, hogyha csak erről szól?
Mi a véleményed a lelkitükrökről?
Én nagyon óvatosan ajánlom ezeket a lelkitükröket. Nagyon sok féle lelkitükör létezik. Van, ami jó és használható, de van, amitől nagyon idegenkedek. Ezeknek a lelkiismeretvizsgálatoknak is az a veszélye tud lenni, hogy görcsössé válhatnak. Nem jó irány, ha mindenben bűnt látok, ahogy az sem, ha túl lazán kezelem a dolgokat és semmit sem érzek bűnnek. Azoknak szoktam ajánlani a lelkitükröket, akiknek biztonságot jelent, hogy kapnak szempontokat, amiket át tudnak gondolni a gyónásra készülve. Ha valaki rendszeresen jár valakihez gyónni, akkor érdemes megkérdezni a gyóntató papot, hogy milyen lelkitükröt ajánl.
Hittanból megtanulhattuk, hogy ideális esetben a lelkiismeretvizsgálat után következik az őszinte bánat, majd a gyónás. De mi van akkor, ha valaki tisztában van azzal, hogy bűnt követett el, ám mégsem bánja igazán?
Nagyon sokan mondják, hogy: „tudom, hogy bűn, de nem bánom.” Azért nehéz ez, mert ha magunkról gondolkodunk, akkor a legtöbb esetben az érzelmeinkről gondolkodunk. De ez a szubjektív megközelítése a dolognak. Van viszont egy objektív megközelítés is, ami nagyon nehéz. Hogy az érzéseimtől függetlenül, amiben benne vagyok, az nem jó, mert nem a helyén van. Ezt viszont nehéz elfogadni, mert közben úgy érezhetem, hogy jó volt, hogy valami olyat kaptam, ami hiányzott, és hogy kiteljesedtem tőle. Mindez tökéletesen igaz is lehet. Bűnös állapotban is tud boldog lenni az ember. Ez a durva benne. Azt kell tudatosítani magamban, hogy még ha jól is érzem magam benne, még ha fejlődök is általa, még hogyha ez a gazdagodásomra szolgál, még hogyha egy lyukat töltött éppen be aktuálisan az életemben, akkor sem mondhatom, hogy ez jó. És egy ilyen helyzetben a bűn lényege – az objektív oldala – hogy elfordulok az Istentől és a jó teremtmény felé fordulok.
Van értelme úgy elmenni gyónni, ha valaki tudja, de nem bánja a bűnét?
Ha ki tudja mondani azt, hogy ez nem volt így jó, akkor igen.
Jövő héten innen folytatjuk a beszélgetést a gyónás formáiról, feloldozásról és újrakezdésről.
Szerencsés Dorka