Vannak ihletett pillanatok, amikor a jövőt rejtő függöny szétnyílik egyes emberek előtt, s ők lenyűgöző pontossággal látnak rá a jövendő történéseire. Hajdanán e kiváltságban részesültek a próféták. José Ortega y Gasset a jövő specialistáinak nevezte őket, de olykor megadatott ez az intuitív képesség a szépíróknak is. Közéjük tartozik a még napjainkban is élő, 92 éves francia író, Jean Raspail.
Leghíresebb regénye a Szentek tábora. A mű először 1973-ban jelent meg, a fő világnyelveken már eddig is sok százezres példányszámban kelt el. Kelet-Európában kiadták lengyel és cseh nyelven, megjelent az új német fordítás is 2015-ben, ám a magyar nyelvű még mindig várat magára. Figyelemfelhívó jelleggel többször írt már e műről Lovas István is, ám a honi köztudatban – a fordítás hiánya miatt – még nincs igazán jelen. Napjaink eseményei viszont, kezdve az Európába irányuló migráció napi gyakorlatától a kérdést tárgyaló ENSZ-határozattervezetig, kiváltképp indokolttá teszik, hogy kiemelt figyelmet szenteljünk neki.
Raspail történelmi víziója az 1970-es évek elején fogant meg, amikor ő a francia Riviérán időzött. Mi történne – hasított bele a kérdés –, ha bőségtől roskadozó világunk partjai előtt hirtelen megjelenne egy flotta és rajta egymillió bevándorló a harmadik világból? A regény e testet öltött látomás történetét bontja ki. A történések mottójának forrása János Jelenéseinek egyik passzusa, az a rész, ahol a fogságából megszabadult sátán egybegyűjti „a föld négy szegletében levő népeket, kiknek száma, mint a tenger fövenye”; ők pedig „feljövének a föld szélességére és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost”.
A történet előzményének helyszíne az indiai szubkontinens, Kalkutta, ahol a belga konzulátus leállíttatja a szegény gyerekek örökbefogadását, mivel túllépték a kívánt létszámot. Az egybeverődött hatalmas tömeg háborog, majd egy züllött ateista filozófus felbujtására elfoglalja a kikötőben horgonyzó, rozsdamarta hajókat, lefizeti a legénységet, és e flottával nekivág az Európába, a bőség birodalmába vezető útnak. Száz hajót vesznek birtokba, milliónyi szerencsétlen nyomorult kapaszkodik fel rájuk. Maga a filozófus már nem, mert a tülekedő tömeg agyontapossa, a tengerbe löki.
A történet ettől kezdve két, egymással szemben álló hatalmi tényező erőterében játszódik. Az egyikük egy borzalmas torzszülött, aki egy óriásra nőtt hindu pária vállán ülve már-már orákulummá válik, minden mozdulatát, pillantását százezrek lesik. A másik pedig egy, a világot igazgató apokaliptikus szörny – talán egyfajta megszemélyesített sorsszimbólum –, aki arra esküdött meg, hogy a Nyugatot elpusztítja. S bármennyire különbözzék is egymástól e két lény, ténykedésük mégis egyfelé, a Nyugat elpusztításának irányába mutat.
Ma viszont az olvasó számára nem a történetszövés és a megannyi miniatűr jellemrajz érdekes igazán, hanem inkább az a számos ponton megfigyelhető kísérteties egybeesés, amely a regény cselekménye és napjaink Európájának eseményei között áll fenn. Már az a mód is okot ad a párhuzamvonásra, ahogyan a regényben a Nyugat a flotta útnak indulásának hírét fogadja. A tömeg- és a bulvármédia által nevelt és megtévesztett közember az armadáról szóló híreket először afféle szórakoztatóipari terméknek tekinti, úgy nézi, mint valami heti sorozatfilmet. A médiában meg korán felharsannak az üres filantrópia, az egyetemes emberszeretet jelszavai.
A kormányok is csak akkor kezdenek komolyabban foglalkozni a kérdéssel, amikor a „Végső Esély Armadája” – a flotta e nevet kapta – áthalad a ceyloni szoroson. Az ausztrál kormány viszont már ezt megelőzően kommünikét ad ki: e seregletet nem engedi be felségvizeire.
A francia kormány ülésén egy tábornok azon reményének adott hangot, hogy a vihar majd szétszórja őket, ám ez nem következik be. Mások továbbra is csak hitetlenkednek, mondván, még soha nem fordult elő, hogy bárány támadt volna a farkasra. Miután az egyiptomi haditengerészet megakadályozza, hogy a Szuezi-csatorna felé vegyék útjukat, az európai vezetők kezdeményezik: fogadja be őket Dél-Afrika. Ám a dél-afrikai kormány kereken megtagadja ezt – kap is érte az európai „haladó” sajtóban hideget-meleget!
Nem sokkal ezután a regénybeli európai média új szintre lép. Sztárriporterek, médiaguruk egész sora gondoskodik a kellő alaphangulat megteremtéséről. Egyikük szívélyes, szeretetteli fogadtatásról szónokol (Willkommenskultur!), ám azzal együtt, hogy nagylelkűségük terheit meg kell osztani a nemzetközi közösség tagjai között (kvóták!).
A másik, a mérsékeltebb hang az együttélés megszokására szólít fel. Nem győzi hangoztatni, mennyi kultúrkincs származik Indiából; majd a szolidaritás erősítése érdekében kiadják a jelszót: „Mindnyájan Gangesz-mentiek vagyunk!” (Je suis Charlie Hebdo…)
A Vatikán – élén XVI. Benedek pápával (nem azonos az ilyen néven megválasztott pápával, e névadás a véletlen műve csupán) – nagypénteki üzenetében emlékeztet a felebaráti szeretet feltétlen parancsolatára. Az ENSZ pedig határozatot fogad el a „rassz” kifejezés kiiktatásáról. Vessük egybe ezzel a jelenlegi ENSZ-vitaanyagot a migrációról!
Felmerül ötletként, hogy létesítsenek légihidat Sao Tomé szigetével, ott részesítsék ünnepélyes fogadtatásban a fáradt jövevényeket. Emberbarát szervezetek (NGO-k), médiasztárok, egyházi méltóságok egész sora vár rájuk. Ám a flotta figyelemre sem méltatja őket, halad tovább. A fedélzetre felvitt élelmet a tengerbe szórják. A döbbenet nem marad el, de megszületik a magyarázat: „nem értenek minket”, „el kell nyernünk a bizalmukat”.
Amikor a flotta a Gibraltári-szoroson halad át, egész Spanyolországon eluralkodik a félelem, hogy netán ott kötnek ki. Az itt élők menekülnek. De az armada halad tovább, egyenesen a Cote d’Azur felé. A francia köztársasági elnök, aki a sajtótájékoztatók fáradalmait többnyire dupla whiskyvel öblíti le (itt is lenne kire gondolnunk), most már drámai rádióüzenetben szólít fel az ellenállásra – eredménytelenül. Nem engedelmeskedik a katonák többsége – ők az „egyenruhába öltöztetett szavak”.
A lakosság fejvesztve menekül észak felé, általánossá válik a káosz. A nagyvárosok gyáraiban lázadnak a főként színes munkások milliói – elsősorban idő őfelsége, a futószalagrendszer ritmusa ellen. De közülük sokan elvonulnak délre is, főleg a hippikommunák, az emberjogi szervezetek tagjai, baloldali aktivisták; azt hiszik, a bevándorlókkal egyesülve megdönthetik a kizsákmányoló imperialista rendszert.
Közben elhangzik a kulcsmondat az elnök szájából: „Ha egyszer kinyitjuk az ajtót, és megmutatjuk nekik, milyen gyengék vagyunk, mások is kedvet kapnak ahhoz, hogy jöjjenek. Aztán még többen.”
A regényben az armada húsvét vasárnap hajnalban ért partot. S aztán győzött a szörny. Dermesztő lenne, ha mindez önbeteljesítő jóslattá válna.
És még dermesztőbbnek tűnik akkor, ha megemlítjük, hogy 2001-ben egy nagy hajó 1500 iraki kurd menekülttel épp a Riviérán ért partot, ötvenméternyire attól a háztól, ahol Raspail harminc esztendővel korábban e regényt írta.
Arról, hogy mi lesz a szereplők és az ország sorsa, hogyan zsugorodik talpalatnyi nagyságúvá, hogyan semmisül meg „a szentek tábora” – a kíváncsiság fenntartása végett – nem kívánok szólni, hely sincs hozzá elegendő. Az viszont biztos, hogy a „Végső Esély Armadája” ha nem is nagy szállítóhajókkal, hanem rozoga lélekvesztők ezreivel már partot ért Európában, nem egymilliónyi, hanem annál jóval több bevándorlóval a fedélzetén. Azonosítatlan illetőségű és jogtalanul itt tartózkodó emberek százezrei járnak keresztül-kasul a kontinensen; ez, további milliókkal számolva, iszonyú veszélyt jelent Európa népei, kultúrája, jövője számára.
A regény zárómondata pedig, amely egy XV. századi, Bibesco nevű hercegtől származik, nem hagyja nyugton az olvasót: „Konstantinápoly bukása személyes balszerencse, mely csak az utolsó héten rontott rá mindannyiunkra.”
Akinek van füle hozzá, ért belőle.
Csejtei Dezső filozófiatörténész, egyetemi tanár
Az írás a Magyar Időkben jelent meg: https://magyaridok.hu/velemeny/pontos-joslatok-mestere-2818370/