Tornyai Gábor atya katolikus pap. Tavaly ismertem meg őt személyesen, amikor úgy döntöttem elmegyek meghallgatni az egyik előadását. Addigra már sokat hallottam fehérvári barátaimtól a híres Torony atyáról, aki igazi bástyaként van jelen a város vallási életében. A találkozás nagy hatással volt rám. Az első sorból hallgattam a lendületes, humorral átszőtt, de ugyanakkor nagyon is komoly előadást és az volt a benyomásom, hogy „Íme egy ember, aki szereti amit csinál; íme valaki, aki a helyén van!”. Ez a benyomás lassan meggyőződéssé érlelődött bennem, ahogyan egyre jobban megismertem őt.
Feladatainak se szeri, se száma. Két helyen plébános (Székesfehérvár – Öreghegy és Almássy telep), börtönlelkész, kórházlelkész, szentszéki ügyhallgató, ifjúsági referens, lelkivezetőként segíti a MÉCS családközösségeket, a Cursillo és a Pure mozgalmakat, valamint a Máltai szeretetszolgálat önkénteseit. Hetente tart előadásokat a Fehérvári Civil Központban, rendszeresen szerepel a Vörösmarty rádióban és a velem folytatott beszélgetés után éppen egy Fehérvár TV-s interjúra sietett. Mindezek mellett még arra is futja az erejéből, hogy továbbképezze magát. Jelenleg lelkigondozónak tanul a SOTÉn.
Kíváncsi voltam, mi az ő története. Először azt kérdeztem tőle, hogyan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a papi hivatást választja.
A papsághoz vezető útja viszonylag hosszúnak mondható. Családja nem volt kifejezetten vallásos. Az egyházzal igazán nyolc éves korában került kapcsolatba, amikor nagypapája halála után részt vett az érte mondott miséken a Prohászka templomban. Tíz éves korában már a ministránsok között találjuk, ahol olyan baráti közösségre talált, hogy a város másik végéből is szívesen járt ide. A ministrálást hittan órák követték, de ekkor még meg sem fordult a fejében a papság gondolata, noha már naponta járt misére. A vonzó közösség kialakításában nagy szerepet játszott Ullrich Ágoston atya, az akkori káplán, aki összefogta a fiatalokat és többek között karizmatikus imacsoportot szervezett. A csoport egyik összejövetelén az akkor éppen szerelmes, 17 éves fiatalember feltette a kérdést: „Milyen hivatást szán nekem a Jóisten?” Válaszul egy szentírási részt kapott:
Ekkor Péter megszólalt: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.”
(Mk10, 28-31)
Egyértelmű volt számára az üzenet: papnak kell lennie! Csak egy bökkenő volt a dologban. Ő nem akart az lenni. Legalábbis akkor még nem.
Milyen foglalkozást választottal volna akkoriban?
Először biosz-tesi szakos tanár szerettem volna lenni, később tanító, végül gyógypedagógiára felvételiztem.
Mikor fordult mégis a kocka?
Az érettségi utáni nyáron voltam egy lelkigyakorlaton a Pannonia Sacrán, amit a jezsuiták szerveztek. Ez egy tíz napos lelkigyakorlat, túra, zarándoklat volt. A jelentkezési lapon kérdezték, hogy „Miért jöttél?” Én csak kíváncsi voltam, de mivel úgy gondoltam, hogy ez nem hangzik olyan jól, így ráírtam, hogy a „Hivatásomat keresem”. Ez mégiscsak jobban hangzott. A harmadik-negyedik nap környékén történt, hogy kiment belőlem minden félelem és úgy jöttem ki az erdőből, hogy pap szeretnék lenni. A legnagyobb akadály a papsággal szemben ugyanis a magánytól való félelem volt. Ez egy nagyon erős visszatartóerő volt bennem. Ez alatt a lelkigyakorlat alatt viszont ez teljesen eltűnt belőlem.
Hogyan fogadták a szüleid ezt a döntést?
Azt hittem, hogy majd lebeszélnek róla, de azt mondták, hogy „elég nagy vagy már ahhoz, hogy eldöntsd mit akarsz és, ha ezt akarod, akkor csináld”. De azért rábeszélt anyukám, hogy a technikusit még tegyem le, hátha mégis meggondolom magam. Végül nem így lett. 1993 szeptemberében kezdtem a szemináriumot, ahol – főleg harmadik után – nagyon jól éreztem magam és azt éltem meg, hogy a helyemen vagyok.
És ezt most is így érzed még?
Igen. Természetesen, mint mindenkinek, nekem is megvannak a magam küszködései, de sohasem bántam meg, hogy ezt a hivatást választottam és azt tudom mondani, hogy a helyemen vagyok. Szeretem azt, amit csinálok, és ebben érzem benne magam.
Mivel foglalkoznál még szívesen, ha nem pap lennél?
Valami kommunikációval kapcsolatos dologgal. Szívesen tartok előadásokat és a rádiózást is nagyon élvezem.
Mi okozza számodra a legnagyobb örömöt a hivatásodban?
Nagy örömöt okoznak például a felismerések, amikor összeáll valami a hitemmel kapcsolatban. Nagy örömöket okoznak az istenélmények is. Például mondjuk egy gyónásban, egy beszélgetésben vagy egy kisgyerek mosolyában. (Miközben ezt mondta, Gábor atya kedvesen rámosolygott három hónapos kisfiamra, aki végig jelen volt a beszélgetés alatt.)
Elmesélnél egy meghatározó istenélményedet?
Nem sok nagy istenélményem van, mert folyamatos istenjelenlétben vagyok. De például pont a hivatáskeresésem kapcsán volt egy ilyen. Vasárnap éppen templomba mentem, amikor menet közben hallottam egy hangot. Kívülről jött, de mégis a fejemben szólalt meg és ezt mondta: „Gábor gyere, neked papnak kell lenned”. A hívás elhangzott, de nem mondtam rá rögtön igent. Eszembe jutott a szőlősgazda két fiáról szóló példázat.
Ez az, amikor az egyik fiú rögtön igent mond atyja kérésére, hogy menjen ki dolgozni a szőlőbe, de végül aztán nem megy, míg a másik először nemet mond, de később meggondolja magát és mégis kimegy.
Igen. Ezt a példázatot húztam elő aduászként és azt mondtam: „Uram én most nemet mondok Neked, de aztán lehet, hogy később igent fogok mégis mondani.” Pár évnek el kellett telnie. Isten pedig hagyta, hogy ne mondjak rögtön igent. Nem erőltetett. Azt mondta, „jól van, akkor várok.”. Most pedig itt vagyok.
Vagy egy másik, ami nagyon érdekes és abszolút istenélményként maradt meg bennem. Rómában voltunk egy zarándokcsoporttal. Bementünk egy ókeresztény templomba, ahol a hangszórókból zsoltározás hangzott valamelyik közel-keleti nyelven. Ki volt téve az oltáriszentség. A templom, a zsoltár és az oltáriszentség olyan hatással volt rám, hogy perceken keresztül nem tudtam megmozdulni. Benne voltam a jelenlétben.
Feltételezem, hogy még akkor is, ha az ember folyamatos istenjelenlétben van, szembesülnie kell nehézségekkel is.
Mi okozza számodra a legnagyobb kihívást a személyes életedben és a papi szolgálatodban?
Talán a társ kérdése. Ez fájdalmas is, de ugyanakkor már érthetővé vált számomra az a mondat, hogy „Minden hiábavalóság és szélkergetés.” Annyi minden van, amiért küzdöttem az életemben, mert fontos volt. Aztán feltettem a kérdést, hogy ez tényleg fontos? Ez tényleg kell? De nem egy depresszív irányba mozdultam el ettől, hanem Istennel találkoztam. Azt élem meg, hogy betölt engem, Ő maga a teljesség és ezzel a tapasztalással szemben minden feleslegesnek tűnik. És persze benne élek a világban, végzem a dolgaim, de néha jó lenne egy kicsit szabaddá lenni a napi feladatoktól, intézni valóktól és még jobban belemerülni a jelenlétbe.
Előfordulhat, hogy azok a dolgok is, amiket az ember szeret és szívesen is csinál, béklyóvá válnak.
A szeretet béklyója is béklyó. Cseke Ákos filozófus „Szabadság” című könyvét olvastam és rájöttem, ha őszintén ránézek a saját életemre, azt látom, hogy annyi minden van, ami miatt nem vagyok igazán szabad. A saját múltam, a családi múltam, az örökség, amit kapok és ami meghatároz engem, a testségem – hogy ez vagyok én, a nyelvem, a hétköznapi ügyintézések, a munka, a másokhoz való alkalmazkodás és a szeretetkapcsolatok is.
Honnan meríted az erőd?
Talán furcsán hangzik, de újra kezdem felfedezni a magam számára az imádságot. Feltölt, hogy a misézések és a közösségi alkalmak mellett személyesen is le tudok ülni az Istennel beszélgetni.
Most kezdtem el megtalálni magamnak a felszabadító időket. Például elkezdtem edzésre járni, amit nagyon rég óta ígértem már magamnak. Harcművészeteket is gyakorlok. Jártam már korábban is, plébánosként is csináltam és nagyon szerettem. Most újra kezembe vettem a szamuráj kardot és mennek a vágások és mozdulatok.
De kikapcsol az olvasás és a film nézés is.
Miket olvasol?
Abszolút változó. A nagy kedvencem az ókeresztény kor, a patrisztika, az első négy század. De jöhet a sci-fi, a fantasy, sőt még a horror is. De az csak könyvben, filmen nem.
Van még más hobbid is?
A sörfőzés. A plébánián, van egy kis csapatunk, akikkel ezt csináljuk. Azt szoktuk mondani, hogy a sörünk nyomokban szenteltvizet tartalmaz. Ugyanis úgy kezdjük a sörfőzést, hogy én megáldom a vizet.
Tudom, hogy nehéz lesz válaszolni, mert annyira szerteágazó tevékenységet folytatsz, de el tudnád mondani, hogy hogy néz ki egy átlagos napod?
Nagyjából hét óra körül kelek és aztán utána indul a pörgés. Egy csomó olyan dolog van, amit nem biztos hogy csinálnom kellene, de én bevállalom. Ilyen például a rádiózás. Hétfő a börtönös napom, kedden rádiózás és beszélgetések, szerda a szabadnapom. Ilyenkor elmegyek és félreteszem a telefonom. A csütörtök és a péntek is beszélgetős nap. A kerete mindegyiknek az, hogy este hatkor mise. Esténként mindig vannak vagy plébániai, vagy közösségi programok. Nagyjából tíz-tizenegy óra magasságában zárul a nap.
Milyen álmaid és vágyaid vannak, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?
A bakancslistámon egy dolog szerepel, amit mindenképpen szeretnék. Eljutni Japánba. Ez egy nagy álmom. Vagy elmenni Görögországba, ha már az utazásokról van szó.
Szeretnék még tanulni teológiát, fejlesztgetni magamat. De azt tudom mondani, hogy mindenem megvan, amire a saját életemben szükségem van.
Milyen tanácsot adnál annak a fiatalnak, aki azzal fordulna hozzád, hogy pap szeretne lenni?
Az egyik, amit mondanék, hogy ne pótcselekvés legyen neki a papság melletti döntés. A másik pedig, amit nem csak a papságra készülőknek mondanék, hanem mindenkinek, hogy legyen egy vezetője, akivel ezt át tudja rágni, meg tudja beszélni a benne zajló folyamatokat. Nagyon fontosnak tartom a lelki vezetést. Nem is kell feltétlenül papnak lennie, csak valaki olyannak, aki számára hitelesen éli meg a kereszténységét, akitől mer kérdezni és akiben van bizalma. Ez nem azt jelenti, hogy olyat kell találom, aki majd megmondja a tutit, hanem valakit, aki egyszerűen csak tükröt tart elém és szembesít azzal, ahogyan én gondolkodom, vagy amit én látok.
A papság nagyon hasonlít abban a házassághoz, hogy ez egy nagyon dinamikus, folyamatosan érő folyamat. Az elején van egyfajta vonzódás vagy megszólítottság. Van egy döntés a másik mellett, de ezzel még nincs kész az egész. Utána még dolgozni kell rajta, hogy ez élő és élhető legyen. Meglesznek a krízisek és nehézségek, a kérdés csak az, hogy mit kezdek velük. Én úgy látom, hogy három út van. Az egyik, hogy benne maradok és szenvedek, mártírrá teszem magam, a másik, hogy kilépek belőle, elmenekülök, és a harmadik út, ami talán a legnehezebb, de ez a felnőtt út, azt mondani, hogy ez van, ez a realitás és megkeresem, hogy én ebben hogyan tudok élni. Hogyan tudok én, én lenni ebben a helyzetben. Ez ugyanúgy igaz a papi hivatás megélésére, mint a házasságra. És ehhez jó, ha van egy vezető, aki ebben a fajta gondolkodásban is ott van mellettem és segít.
Gábor atyát felkértem, hogy legyen az olvasók számára is egyfajta vezető és ossza meg velünk az egyházi év aktualitásaival kapcsolatos gondolatait. A tőle szokásos kedves mosollyal mondott igent. Így arra hívunk minden kedves olvasót, hogy tartson velünk itt a Ring hasábjain a heti rendszerességű beszélgetéseinken.
Szerencsés Dorka