Milyen üzenet az, amikor két vesztes párt koalíciót köt? Milyen üzenet az, amikor a relatív győztes (CDU-CSU, 33%) tárgyalási pozíciója a gyengébb, amikor lemond a legfontosabb tárcákról (külügy, pénzügy, belügy) csakhogy a kancellári posztot megtarthassa magának? Amikor a nyerő párton (SPD) belül nincs egyetértés, hisz a párttagok alig több mint fele támogatja csak a koalíciós elképzeléseket. A párt visszaél választóinak bizalmával, mondja a párton belüli ellenzék.
A legrövidebb koalíciós tárgyalás maratoni befejezésére érkeztem Németországba. A partnerek keddre ígérték a tárgyalások eredményes lezárását, aztán egy álmatlan éjszakát még rátettek, egyesek szerint 24, mások szerint egyenesen 36 órát egyeztettek még a végeredményig. Nem aludtak az újságírók sem, hálózsákba bújva várták a füstöt, hogy elsőként, leghamarabb tudósíthassák a világot az eredményről. Az eredmény távirati stílusban: 177 oldalas koalíciós szerződés, 15 szaktárcából 6 a szocialistáké, 3 a CSU-é és 6 a CDU-é, utóbbiak a jelentéktelenebb minisztériumokat kapták/tartották meg maguknak. Mindezt azért, hogy Angela Merkel megkezdhesse 4. kancellári ciklusát, amit a sajtó Merkel alkonyának nevez.
36 órája a csapból is az SPD-CDU/CSU koalíciós megállapodás folyik. Politikusok nyilatkoznak, politológusok elemeznek, szakértők vitatkoznak. Heuréka nélkül. Nagykoalícióról (GroKo) beszélnek megszokásból, de az a sovány 53,5 %, amennyit a Bundestagban jelentenek, édeskevés lesz a hatalom zavartalan gyakorlásához még egy erős demokráciában is. A szupermaraton végén kicsoszogott a trojka, a három megfáradt öreg a mikrofon elé, ugyanazok az arcok hosszú évek óta. Seehofer a mindig egy számmal kisebb zakójában, a válláig érő Merkel azonos szabású egyenblézerében és Schulz arcán kivirágozva a borvirág. Ő még Merkelnél is kisebb. „Őskővületek” írta a Hannoversche Allgemeine, és valahogy én is a valamikori Központi Bizottság elvtársaira asszociáltam. Bebetonozva a hatalomba.
Az SPD történetének mélypontját érte el a tavaly szeptemberi választásokon, és ezért a CDU-val való házasságot okolta. Nem, nem, soha! – kiáltották a választások estéjén bele a kamerába. A következő 4 évet ellenzékben fogjuk tölteni, nem hagyjuk, hogy a CDU felzabáljon minket! Aztán „Németország (és Európa) érdekében” kicsit kérették magukat, mint egy szűzkurva, januárban még kóstolgatták egymást és februárban tessék, itt a megállapodás. Ki feküdt le kivel? A házassági ajánlatot jóvá kellett hagyatni a pártkongresszussal, az SPD-családban ez így szokás. A viharos küldöttgyűlésen a pártbéli ellenzék, a fiatalok és szimpatizánsaik elutasították az érdekházasságot, kevésen múlt a felhatalmazás. De az SPD bázisának átlagéletkora 60 fölötti (ők voltak azok, akik egy éve 100 %-kal választották Schulzot pártelnöknek). Nein és nein, mondja az ifjúsági tagozat és elindították NEM-mozgalmukat. Tömegével léptek/léptettek be fiatalokat az alapszervezetekbe, hogy a következő szavazásnál – ez a koalíciós szerződés elfogadása lesz, március elején- az ő nem-jük győzzön. Ha így lenne, akkor jönnének az új választások, és azt nem akarhatja sem a Keresztény Unió, sem a szocialisták, hisz számukra az további szavazatvesztést, és a jelenlegi oppozíció további erősödését jelentené.
Hasonló okokból nem akar új választásokat Merkel pártja sem. A meggondolatlan migrációs (pardon, menekült!) politikájának köszönhetően a párt 20 %-ot veszített szeptemberben és hiába dübörög a gazdaság, többek között az új iparágnak, a migránsbiznisznek köszönhetően, a választók megváltozott élethelyzetük alapján döntenek. A dübörgő gazdaság keveseknek hoz nagy hasznot és közben a társadalom egyre szélesebb rétege kerül egyre lehetetlenebb helyzetbe. Gyermekszegénység, a családok és a nyugdíjasok elszegényedése, a megélhetési költségek növekedése, egzisztenciális bizonytalanság, kilátástalan jövő. Minden további megszülető gyermek csak rontja a család megélhetését. Ezt hallja és olvassa az ember lépten-nyomon a német médiában. A lakbérek az egekben, korlátozást a piacgazdaság nem enged, így német CSOK-kal próbálkoznának: támogatnák a saját lakáshoz jutást, gyerekenként és évenként 1200 euróval, de nincs még kidolgozva a modell, ez is csak egy „kell”-lel kezdődő passzus a koalíciós szerződésben. Tegnap este a humor-showban (Extra dry) már el is tréfálkoztak a szerződés egyes pontjain, bemutatva hogy ez meg ez a pont melyik kormányprogramból került át copy paste-tel a mostaniba. Ugyanúgy „soll” (kell, kellene), aztán mi lesz belőle, majd elválik. Porhintés, ma reggelre ráébredt a CDU is, már nem „bravo!” a megállapodás, hanem kijózanodás: mit adott föl a párt az érdekeiből a hatalom, Merkel hatalmának megtartása érdekében.
A sajtó szerint a CSU is nyertese a koalíciós tárgyalásoknak: 3 tárcát kapnak, és a saját tartományából kicsúszott Seehofer a szövetségi kormányban lesz miniszter. A sajtótájékoztatón a nagy bajor medve többet nevetgélt, mint az elmúlt 3 évben összesen, pártjának elnöksége máris elfogadta a szerződést, ő lesz a belügyminiszter, amit nevében máris átalakítottak bajor ízlés szerint: Heimat, azaz hazaügyi-honügyi minisztérium lesz belőle. A szót rögtön jelölték is az év szava versenyben, az Extra dry meg jól elszórakozott azon, mitől kapja a minisztérium ezt az új nevét: merthogy „haza”küldik a menekülteket, vagy mert a hazaügyi-miniszter új hazát választ magának, a bajor München helyett a porosz Berlint? Akarta-e Seehofer ezt a tárcát, vagy odadobták neki, kínlódjon ő a belpolitikai problémákkal? Mindenesetre máris a hazatoloncolásról, tranzitzónáról, az illegális bevándorlás megakadályozásáról beszél. (Mintha Orbánt hallanám.) Olyan dolgokról, amiket 2015 óta egyre erőtlenebbül, de konzekvesen mindig képviselt. Oldja meg berlini felhatalmazással, amit Berlin nem tud megoldani. A felelősség is az övé, meg a megbélyegzés terhe is, amit majd a baloldali akivistáktól kap. Félni azonban nem kell az aktivistáknak, a belügyminiszteri hatáskör alapján kitoloncolt migránsok helyett jön az utánpótlás a családegyesítési program keretében. Az a hatáskör az SPD által vezetett Külügyminisztérium kezében lesz.
A koalíciós szerződés mottója: „Új lendület Európának, Új dinamika Németországnak, Új összetartás az országunknak” Ebbe a rövid mottóba nem fért bele a szolidaritás, a humanitárius segítségnyújtás kötelessége, a tolerancia, empátia, demokratikus-liberális értékrend etc. Nem is kell, hiszen mi tudjuk, hogy „jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol.” Attól félek, marad minden a jelszavak szintjén, de a legtöbb embernek ez is elég.
Rab Irén, történész, közíró