Merre forog a történelem kereke? Jó lenne tudni, s a gondolkodó embereknek van is elképzelése, meglehet több gyökeresen ellentétes kifejletről, de valahogyan mintha mindannyian legfeljebb az ember életének analógiájáig jutnánk. A végkifejletig. Hogy vége lesz, s elpusztul az emberiség, akkor is, ha nem pusztítja el magát. Okos tudósok szerint a Föld is, sőt a Naprendszerünk is, talán még az Univerzum is elpusztul előbb utóbb. Így kell lennie. Bátrabb kóklerek megadják az idejét is, de mindig olyan messzeségekbe, ahová nem lát el a halandó. Mert az önző és hitetlen ember számára a Föld elpusztul a saját halálával. Meglehet a világ már el is pusztult, s én még mindig élek – gondolják, s jóleső érzéssel nyújtóznak egyet. Borzongató érzés a pusztulás, de csak ha késik a bűnhődés. Az örökkévalóság, ugyanaz, mint amennyi elrendeltetett. Se több, se kevesebb.
Talán ilyen erős a pusztulás érzése még sohasem volt Európában, mint mostanában. Nem olyan nagyon rég óta, talán öt éve sincs. Ez a kontinens a huszadik században több olyan háborút is megélt, amely helyenként felért az apokalipszissel. Sztálingrádban, Kijevben, Varsóban, Budapesten, Berlinben, Kölnben, Antwerpenben, Madridban, Szarajevóban, lágerekben, börtönökben internálásban, hadifogságban, falnak szorulva az utolsó töltényt is kilőve. De az élet előbb utóbb visszatért, újjászületett. Mert maradt remény, hit, és mert az élet utat tör magának, mint a víz a sziklák között, a füst a gerendák között, a vér az erek útvesztőiben. És születik gyermek, terem búza, épül ház és gyár, valaki hozzáfog az új Iliász megírásához, amikor azt sem tudja másnap lesz-e kenyér.
Miért hát ez a borongós, ideges hangulat szerte Európában? Miért nem bízunk magunkban, mi európaiak? Miért adják fel oly sokan, s hajtanak fejet a szellemi terror előtt? Talán nem tudják, hogy a szellemi terror után mindenképpen a véres fizikai terror következik? S miért, mintha csak itt a Visztula és a Duna mentén mernénk még kimondani, hogy igenis van jövőnk, megmarad Európa, ha ellenállunk? Bizony azért, mert mi átéltük már ezt a szellemi terrort és átéltük átlényegülését is a véres pusztításba. Átéltük, hogy bármely fennkölt is legyen egy eszme, ha erőszakos, erőszakra épül, oktrojál, kényszerít, előbb utóbb nem adhat mást csak mi a lényege. Terrort és pusztítást. Átéltük a marxizmus megvalósulását, a kommunisták vezette osztályharcot, a szocializmus építését, amely a világtörténelem legvéresebb kísérlete volt az emberiség társadalmi (gazdasági, politikai, kulturális) evolúciójának felborítására, megzavarására. Íróasztalnál, meleg kandalló mellett kidolgozott téveszme, amelyet zseniális és tökkelütött akarnokok jó érzékkel használtak fel arra, ami benne a lényeg: a hatalom megszerzésére és megtartására. Utóbbi teljesen elvetélt kísérlet volt, de Kelet- és Közép Európának nagyon sokba került. Ázsiának is, s a legriasztóbb, hogy sem ott, sem itt nincs még befejezve ez az előadás. Valószínű, hogy a kibontakozás egészen eltérő lesz, de ezen merengeni puszta prófécia lenne. Óriási csalás történt, s ami fájóbb: történik. De ha a világ azt akarja, hogy becsapják, be is fogják csapni. Mindig lesz, aki megpróbálja.
A marxizmust megpróbálták megvalósítani, eddig alapvetően egy módon. Lenin, Sztálin szellemében. Az teljes kudarccal végződött. De manapság mintha fenyegetne, hogy az elátkozott eszme egyes elemeinek megvalósításával, a lényegét mégis csak újra megpróbálnák áttenni a gyakorlatba. A lényeg – ne feledjük – a hatalom. De ugyanakkor veszélyt jelent, hogy az ez ellen lázadók megint beleomlanak a bukott ideálokba. Mint a magántulajdon ellenesség, parlamentarizmus ellenesség, „elavult osztály-szabadságok” ellenesség. Együtt éljük e két kifejlet lehetőségét, annak minden hátrányával. Nem „hatvannyolcasok” ideológiája és kontra ideológiája ez. Sokkal korábbi küzdelem, legfeljebb a hatvannyolcasok pöffeszkednek most mindenféle kulcspozíciókban az amerikai egyetemek portási fülkéjétől az Európai Unió parlamentjéig.
Mit is vett célba, mint elpusztítandó „reakciós” elemet Marx kommunista kiáltványa? A törvényeket, az erkölcsöt, a vallást, a „magánbiztonságot”, a személyiséget, a családot. Tudom én, hogy könyvtárnyi irodalma van csak annak, hogy ez utóbbit miként gondolták, de ott áll a betű a papíron. A kommunisták „őszinte nőközösséget akarnak.” Persze mindez egy más, „magasabbrendű” eszme kesze-kusza tudományos keretei között. De van itt még egy érdekesebb passzus az ominózus irományból. E szerint a munkásoknak nincs hazájuk. Sőt: annak a közelebbről meg nem határozott masszának, ami a proletariátus, amely a hatalmat erőszakkal meghódítja és zsarnoksággal fenntartja, „önmagát nemzetté kell szerveznie”. Egy nagy „nemzetté”, s mivel így az ellentétek megszűnnek, okafogyottá válnak „a” nemzetek. Marx talán hitt valami ilyen minden eddigit leromboló új minőségben, bár én kétlem. Aki az eszméjének megvalósulását csak az erőszak útján látja megvalósíthatónak, az eleve terrorista. Márpedig ő a gondolatainak megvalósítására egyetlen eszközt látott: „a forradalmi terrort.” Lenin csak a gyakorlati megvalósításra alkotta meg a „az élcsapat” teóriáját, a hivatásos forradalmárok világboldogító különítményét, amely aztán elrendelheti, hogy „aki ellene van, a falhoz állítjuk.”
Merre forog a történelem kereke? Mindig vissza? Soha sem tanulunk? Nagyon megbánja, aki nem tanul. A „proletariátus” soha még a hatalom közelébe sem került a szocializmus évtizedeiben, amikor a nevében uralkodott egy nagyon szűk, a hatalmat minden áron akaró, gyakorló csoport. Akik a semmiből jöttek, s minden lettek. (Vagyonuk is lett…) De a „proletariátus” képlékeny masszája volt az álcájuk. Álca kellett és kell. Mégsem mondhatták, hogy mi tizenöten, kétszázan, mi gyakoroljuk a hatalmat. Vagy, hogy „éljen a Nagy Puccs”. „Forradalmat” gyártottak. (NOSZF) Ma sem mondhatják a hatalmas üvegpaloták titokzatos lakói, hogy mi tizenegyen vagy háromszázan gyakoroljuk a hatalmat, a gazdasági befolyásunk alapján. A pénz uralmának jogán. „Forradalom” kell, a Nagy Nyílt Társadalom”. (NNYT)
Kell egy massza hozzá. Nem a nép. S legkevésbé a népek, nemzetek. Azok elhitték, hogy vannak szabadságjogok, van parlamentarizmus, s ha egy politikai erőnek felhatalmazást adnak, az a döntés megmásíthatatlan. Legfeljebb maguk másíthatják meg, választásokon. Elhitték, hogy van nemzeti függetlenség, szabadság, szuverenitás, vannak emberi jogok, törvény előtti egyenlőség, vagyis, hogy a törvény mindenkire egyenlően vonatkozik. „Osztályok”, kasztok, származások, összeköttetések, rendek és rangok, pedig nem számítanak. Főleg itt hitték el, errefelé, mert nagyon sokáig nélkülözték ezeket a jogokat. Meglehet ahol természetesnek érezték, már elfelejtették. Nem hiszem. Franciák, németek, flamandok, sokféle vikingek, angolok: nem dőlhettek be az új, a sokkal körmönfontabb, emberi törvényeket likvidáló csalásnak. El ne kövessétek a végzetes hibát, hogy amit számon kértek másokon, magatok ellenállás nélkül elvsztitek!
A massza készül. Másképpen nem lehetett. Kívülről kellett hozni nagy tömeget. Keverni, kavarni. Ellentétes értékeket, vallásokat, kultúrákat, amelyek majd kioltják egymás értékeit, s a hivatásos forradalmárok kis csapata majd uralkodhat rajta. Ehhez találnak mindig elég balekot, s abban bíznak, hogy követi, majmolja őket a masszává degradált nép. De soha nem sikerülhet. A szolgahad jelentkezik, túlteljesít, nem is tudja, mit várnak el tőle, de bizony egyszer majd elszégyelli magát. Vagy beleőrül a kifürkészhetetlen elvárásokba. Valaha csak a családot likvidálták volna, ők már a nemeket. Valaha a vallást, ők a hitet. Istent, a keresztet. Marx szépeket írt rólunk magyarokról 1849-ben. Nem jól ismert minket. De most nagyobb a baj. Átkoznak, mert tiszteljük a Szabadságot, Istent, Hazát, Nemzetet és Családot. De sohasem volt könnyű méltóképpen eljutni a csillagokig. Főleg, ha már csak mi hiszünk benne, hogy örökre ott fénylenek az égbolton.
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap
Kép forrása: napi.hu