Brüsszel nyomán kóstolgatom a szót: meghallgatás. A szó töve még jó néhány nem túlzottan kellemes variációt kínál fel: kihallgatás, lehallgatás, elhallgatás – de nem sorolom tovább. A meghallgatás, végül is udvarias forma lehetne, még akkor is az, ha eddigi tapasztalataink hatására lapul mögötte némi politikai szadizmus.
Brüsszel tehát meghallgatott minket. Igaz, hogy oda sem figyelt az érvekre. Diplomatikus fogalommal, a „meghallgatással” leplezi, takarja el, egyáltalán nem diplomatikus, bürokratikus hatalmi ténykedését. Zümmög a liberális méhkas, csak a vak nem látja, siket nem hallja, hogy őket a tények egyáltalán nem érdeklik. Sem a vádjaik nem tartalmaznak tényeket, inkább érzelmes és emlékkönyvekből kölcsönzött érzelgésekben fogalmazzák meg a magyarokat elítélő kifogásaikat. A válaszokban sem hajlandók érzékelni a tényeket, az általuk könnyedén eddig is megismerhető adatokat, elszállonganak a valóság felett, tán a biedermeier leányszobák rózsaszín álmodozásai ködébe. Ugyanabból a kottából zümmögik ismert mantráikat, mint itthoni társaik. Ez nem veszélytelen, ez az utópia és diktátum nyitányának a félelmetes zenéje.
A MIGRÁNSOK ELOSZTÁSA
Még 2015 szeptember 25.-én megszavazták a migránskvótát, amit Magyarország elutasított. Brüsszel győzedelmes ötlete csak cinkelt lapokkal jött össze. Félvén a legfelső fórum, a tagállamok megválasztott vezetőinek elutasításától, az EU hierarchiája egy fokkal alacsonyabb fórumán egyszerű többséggel mégis megszavazták. Hogy ez nem volt alkotmányos folyamat, sebaj, de olyan meghatóan felelőtlen és migránssimogató volt. Az ember azt hihetné, hogy kitör az öröm vulkánja, hiszen győzött az utópia és legalább is a megszavazó országok szerint, „lánc, lánc, eszterlánc” és táncra perdülnek majd a polgáraik a hozzájuk sorolt afrikai és közel-keleti migránsokkal, feledtetvén egymással is a nevezetes kölni szilveszteréjszakát. De nem. A jobbágyi lojalitással bólogató befogadó országok, több mint két év alatt nyögve-nyelve az egynegyedét teljesítették sztahanovista ígéreteiknek (ismerős, ugye a szocialista kötelezettségvállalások következetessége?) A „sikeres” 25%-os elosztás ünnepét megkoronázza az a liberális sajtóban az Európa-szerte szinte elhallgatott tény, hogy a szétosztott migránsok a szegényebb országokból már másnap elindultak a földrész boldogabb, jóval jelentősebb szociális támogatásokat fizető fele irányába. Öngól volna ez a javából, ha bevallanák önmaguknak. De nem, a bürokratáink a kolhozosítás és hasonló kudarcba fulladt ötletek kínálkozó tanulságai ellenére maradnak a leninire hajazó úton. Vagyis a kvótákat növelni kell. Ennyire hasonlít és azonosul tetteiben az utópiák megszállottsága.
SZOLIDARITÁS
A migránssimogatók elcsépelt jelszavát a „toleranciát” (=elviselés, engedélyezés, megtűrés) a mindent kedve szerint félreértelmező brüsszeli bürokrata politikai nyelvjárás divatos fogalmát (újbeszél) most ne is boncolgassuk. A szolidaritás fénye a képzeletünkben gyorsan megkopott, a terror események egyre nem szűnő sora láttán; illetve a lángba borított migráns befogadó szállásokról, szűrten, alig a nyilvánosság elé tárt képek láttán. Ki a szolidáris? Aki ellenőrizetlenül és számolatlanul bebocsájtja az embercsempészek által végtelen nyájba összeterelt tömeget? Olyan tájékozatlan, képzetlen, nyelvtudás nélküli és annak megszerzését zömében elutasító naiv idegeneket, akik azt remélik, hogy végre bejutottak a mesebeli negyven rabló kincses barlangjába és ezen túl mindenük meglesz, amit szemük-szájuk kíván? Mit tud velük Európa (Ali Baba szerepében) kezdeni? És ők mit fognak magukkal kezdeni?
Mi magyarok persze nem vagyunk a brüsszeli mérce szerint szolidárisak. Hiába segítünk Szíriában iskolákat, templomokat, kórházakat építeni. A kerítésünk hiába szorította vissza a nyugat-európai országokba áramló tömeget, mégis szolidaritásunk hiányának a bűnjele. Míg a spanyol, bolgár, osztrák –szárnyas kapu és a többi – nem az. A miénket lehet mantrázni, lehet a gengszter Ahmedből ártatlant faragni volt szocialista igazságügyi miniszterünk lelkes segedelmével. Igen ez a kettős mérce, vagy még rosszabb. Ez egy időzített akna.
SAJTÓSZABADSÁG
Kies hazánkban sajtószabadság állítólag csak addig létezett, amíg a jobboldali sajtó kallódva lézengett csupán. Az MDF kormány sajnálatosan nem szervezte meg a saját médiáját, később Medgyesi miniszterelnök azt üzente, ha nincs médiájuk, vegyenek maguknak… és idézhetnénk még az egykori magabiztos profi szakma részéről cinkos balliberális leszólásokat, a „nagymellényű” gőgös rákosista és kádári skriblerek és utódaik máig megmaradt nyájából. Szakmai maximumnak ismerték el önmagukat – és kész! Ismételhetnénk néhány aranyköpést és közhelyet. De ne tegyük mégsem, akkor sem, ha az ismétlés a tudás anyja. Tegyük hozzá: meg az unalomé. Unjuk! Mindenesetre volt mit tennie a jobboldali médiának, hogy hátrányos helyzete fokozatosan kiegyenlítődjék. Jelenleg a felmérések néhány százalékkal még mindig a balliberális média javára mérik a két politikai közösség helyzetét valamennyi médiában. Az ajvékolás máig sem szűnik. Népszabadság – a hírhedt napilapot nem a jobboldal lökte a kiérdemelt történelmi süllyesztőbe. Az MSZP adta el egy osztrák vállalkozónak, aki megunván a vesztességeket, felszámolta a lapot. És Orbán ezt hagyta. Hát nem szörnyű? Ahelyett, hogy pénzt szerzett volna, és éjt nappallá téve megmentette volna. De még csak részvétét sem fejezte ki a nagy idők (hamis) nagy tanújának kimúlásakor. Különben a sajtószabadság hiányáról naponta tudósít az ellenzéki média a mai egyetemesen elnyomott sajtószabadság országában. Vannak országok, ahol a mienknél jobban virágzik a sajtószabadság. Ki ne emlékezne az elnökválasztásra az USA-ban. A vezető, neves (csúcs) és mérvadónak mondott sajtótermékekben dühöngött a Clinton propaganda, párhuzamosan Trump mocskolásával. Vagy ki tudna felsorolni egy fél tucat ismert (vagy akár csak ismertebb) német ellenzéki sajtóterméket, TV-csatornát? Ha például, valaki Berlinben jár, és hirtelen ötlettel ellenzéki sajtót vásárolna, a standok alsó, hátsó soraiban keresse azt, és ha ott sem talál, csak halkan kérdezzen rá.
DEMOKRÁCIA
Brüsszel most is ezt kéri számon hazánkon, a demokráciát. Vehemenciájával, mintha csak pótolni akarná azt a feledékenységét, amiről annak idején a kardlapoztató, lövető Gyurcsány esetében sajnálatosan elfeledkezett. (Akkor a tüntetőkre a gumilövedékeket bizony nem lábmagasságban lőtték ki az azonosító nélküli rendőrnek látszó egyenruhások.)
A jelenlegi kormány kétszer jelentős (kétharmados) demokratikus többséggel nyerte a választást. Ez a felhatalmazás raritás az unióban. Nem is lehetne számon kérni, mégis megteszik. Lehet bírálni a választási rendszert, össze lehet hasonlítani többek közt a franciával. Macronnal, akinek jóval kisebb többséggel, (népakarattal), sikerült győznie. De összehasonlíthatjuk a magyar választási rendszert az arányosabbnak mondott német választási rendszerrel is, ahol e választási matematika jóvoltából már hónapok óta nem alakul meg a stabil kormány. A stabilitás hiánya könnyen a demokrácia összeomlásához is vezethet. Erre emlékeztetnek történelmi leckéink…
A brüsszeli utópisták, mint ahogyan ez az utópia követőire jellemző, nem sokat törődnek a realitással. Ők a stabil mantrákban hisznek. Nem törődnek a népszavazással (nálunk van ebben a műfajban az egyik legmagasabb érvényességi küszöb), sem a konzultációval, azzal hogy a kormány a választási időszakon belül is kéri a választók véleményét. Ez az ő szemükben nem demokratikus. Az viszont demokratikus, hogy a soros terv (nevezhetjük másként – akkor is ugyanarról van szó) megvitatásakor két hazai Soros-NGO érvelhet az elnökségi díszasztaltól, miközben az egész „meghallgatás” folyamán érezhető volt, hogy a LIBE döntése már előre meg van írva.
NOSZTALGIA?
Ismerős módszerekről árulkodnak a kádári időket is megélő nemzedéknek ezek a jelenségek. Az utópiák (mint a nemzetközi és nemzeti szocializmus is volt, de idesorolhatjuk a jakobinus megszállottságot is) egymásra riasztóan hasonlító receptek alapján törnek rá naiv polgártársaikra. Véleményeik, persze mindig vitán felül állnak, nem érvelnek, mantrákkal akarnak az érzelmekre hatni. (Szabadság-testvériség-egyenlőség; az uralkodó „übermensch” germán faj; nemzetközi proletáregyenlőség – most meg a sehová sem tartozók jellegét vesztő (gender?) népek). Megváltoztatják a szavak eredeti jelentését (pl. a jakobinus naptár; a fasiszta testvér; kommunista elvtárs a hölgy, úr, bácsi, néni helyett – most meg itt a legújabb, a Polcorrect.) Pedig a szavaink minden nyelvben kulturális értékek hordozói. A múlt tükrei, emberségünk hullámzó hagyományai. Szavaink átvezethetnek a káoszon, velük kerülhetjük ki a ketyegő időzített aknákat.
Vagy ez volna eleve a brüsszeli öngyilkos szándék? Kulturális hagyományaink, nemzeti létünk, vallásaink lerombolása? Mert a megszállottak sarkából akarják már megint kifordítani a világot? Mert kell ismét a vélt teremtési kísérletekhez a káosz? Kell a pusztulás és pusztítás? Van erre elég időnk? Van még ennyi ideje a Föld nevű agyonkínzott bolygónak? Van ennyi ideje a tétova, túlszaporodott emberiségnek és az önreprodukcióra egyelőre képtelen európai népeknek?
Mert az időzített akna már Brüsszelig is hallhatóan ketyeg.
GÁGYOR PÉTER író, publicista