Az ötvenes évek elején, az érettségi vizsga előtt Nyíregyházáról egy fapados „fekete vonaton” utaztam Duna Pentelére, az akkori sztálinvárosi építkezésesre, segédmunkásnak. Nagyon nagy szerencsém volt, nem sokkal az odaérkezésem után megismerkednem az ismert íróval, Örkény Istvánnal, aki, megtudva azt, hogy én is írogatok, a pártfogásába vett. Az ö bíztatására tudósításokat küldtem a Szabad Ifjúság című napilapnak. Aminek köszönhetően jó egy év múlva az újság munkatársa lettem. Az ezt követő évtizedekben nagyon sok helyen dolgoztam: Pestmegyei Hírlap, Üzemi lapok, Jövő Mérnöke. Ifjúsági Magazin, Magyar Hírlap, Új Tükör. Külsősként -–Brády Zoli mellet– főszerkesztő helyettese voltam a Kapu c. havilapnak és jegyzetírója Vasárnapi Újság c. rádióműsornak. Volt, ahonnan én akartam eljönni, volt, ahonnan írásaim „túlzottan kritikus” hangvétele vagy valami más mondvacsinált ürügy miatt kellett eljönnöm.
1982-ben Magyar Hírlaptól Fekete Sándor főszerkesztő hívására Európa egyik legszínvonalasabb kulturális hetilapjának tartott Új Tükörhöz kerültem főmunkatársnak. Fekete Sándort az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után—ha jól emlékszem—7 évi börtönbüntetésre ítélték, amiből 3 évet le is ült. Ennek ellenére, nem sokkal a kiszabadulása után Aczél György az MSZMP kulturális főmuftijának javaslatára lehetett az Új Tükörnél előbb főszerkesztő helyettes, majd főszerkesztő.
Miért volt számomra különösképpen fontos ez lapváltás? A Magyar Hírlapnál Angyalföldi találkozások” címmel riportsorozatot indítottam, amihez azonban egy napilap eleve nem biztosíthatott elegendő felületet.
Ez gyakorlatilag így ment egészen 1990. végéig, az Új Tükör megszűnéséig. Az „Angyalföldi találkozások” című sorozat után „Munkás, ha mozdul” címmel indítottam új sorozatot, amely kitartott egészen a rendszerváltásig. Mindent összevetve azt mondhatom, hogy újságíró korszakom időszakában ez volt a legtermékenyebb és talán mondhatom, hogy a legszínvonalasabb időszak is.
Sokszor feltették nekem a kérdést, hogy miért ragadtam le ennyire a munkástémáknál? A válasz igen egyszerű: egyrészt mert ezt találtam társadalmilag a legfontosabbaknak, sőt, a legérdekesebbeknek is. Talán nem hat kérkedésnek, ha ezzel kapcsolatosan felidézem kiváló újságíró kollégám, Tamás Ervin Magyar Sajtóban megjelent cikkét, aki a következőket írta: utálom a munkásriportokat, és mégis: Földesi hosszú, olykor több részes munkás riportjait azért gyűjtőm mindig össze, hogy egyben olvashassam el őket, különben idegesen várnám a következő megjelenését.
De ami még ennél is fontosabb: szerintem a munkásság, különösképpen a nagyüzemi munkásság fogalmazta meg mindig a leghitelesebben, hogy milyen az a rendszer, az a világ, amelyben élünk. Az ötvenes évek elején a magyar értelmiség zöme még vastapsolt, amikor a nagyüzemekben a munkásoktól, közöttük egyébként a pártagoktól is, meg esténként az angyalföldi melós haverjaimtól én már azt hallottam, hogy ez egy rohadt rendszer. Egyébként ez volt számomra a leghitelesebb hírforrás. Hogy egy példával is illusztráljam ezt: bár sehol semmilyen hír nem jelent meg róla, a Váci út 170/A előtti postaládánál, ahol laktam, a haverjaim este nagy röhögve arról beszéltek, hogy a Láng Gépgyárba a váratlanul délben érkező Rákosit üres gyárcsarnokok fogadták, mert kihasználva az évtizedes hagyományt, a melósok többsége szó nélkül kiment egy fröccsre valamelyik környező kocsmába.
A tudom, hogy a kádár korszakot még ma is sokan visszasírják, mert, hogy akkor, ha nagyon sokan szegényen is, de mégis anyagi biztonságban élhettek az emberek. Mindenkinek volt munkája, meg volt a betevő falatja. Mégis ebben a korszakban követték el a
leggyalázatosabb politikai gaztettet: elérték, hogy az emberek nem mertek beszélni az életük legmagasztosabb, legfelemelőbb élményéről: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcról. A szülők évekig hallgattak gyerekeik előtt, nehogy őket börtönbe zárják, a gyerekeiket pedig kirúgjak az iskolából. Ma pedig a szégyen, a gyávaságuk miatt hallgatnak tovább.
(folytatom)