„Szeretnék valamit elmondani: nem tartom magam igazán tehetséges embernek. Nagyon jól megtanultam a szakma megtanulható részét. Voltak szerencsés pillanataim, voltak bizonyos ösztönös megérzéseim. Szorgalmas voltam, tudatosan fotografáltam, nagyon jó szemmel tudok szerkeszteni, vagyis értem a dolgomat. De a szikra, azt hiszem, hiányzik belőlem. Nem hasonlíthatom magam az olyan tehetségekhez, mint amilyen Korniss Péter. Ha egy kicsit tehetségesebb lettem volna, biztosan sokkal jobb fényképeim születtek volna” – mindezt Keleti Éva, hazánk legnépszerűbb, elismert fotóművésze mesélte önmagáról szerényen egy interjúban. Életre kelt képeiből hamarosan új kiállítás nyílik Budapesten.
– Hogyan lett az Öné a színházi fotó területe?
– 1956. november közepétől kezdtünk rendszeresen bejárni a Magyar Fotóba, és decemberben már valódi munka folyt. Botta Ferenc lett a főszerkesztő, nagyon tisztességes, rendes főnök volt. Aztán jött a Magyar Fotó és az MTI fúziója. Tavasszal elkezdődött a színházi évad is, és mivel Farkas Tomi elment, azt mondták, vegyem át a területét. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, nehéznek éreztem ezt a területet, és nem akartam a színházi világ megtűrt, másodrendű állampolgára lenni. Ez az ellenkezés egészen 57 őszéig tartott, akkor mutatta be Az ügynök halálát a Nemzeti Színház, Tímár Józseffel. Hallottam, hogy beteg, bementem a színházba, hogy megnézzem, képes-e egyáltalán ilyen betegen játszani. Álltam a függönynél, és láttam, hogy a kulisszák mögött megemeli a két bőröndöt, próbálgatja, hogy be tudja-e vinni a színpadra, tud-e játszani. Annak idején persze egy lépést sem tettem gép nélkül. Lőttem egy kockát, amiről később senki nem hitte el, hogy nem az előadáson készült, Demeter Imre színházi újságíró megesküdött rá, hogy ez a jelenet benne volt az előadásban. Akkor kezdtem megérezni, hogy a színházi fotó is több az egyszerű reprodukciónál. Eljegyeztem magamat a színházzal.
– Melyik színházba járt a legszívesebben?
– A Nemzeti Színházat szerettem a legjobban. Büszke vagyok arra, hogy fotografálhattam az utolsó nagy bölényeket, és részt vehettem a magyar színjátszás hetvenes évek beli arany korszakában. Úgy tudtam beépülni a színházi életbe, hogy egyúttal barátokat szereztem, ami elég nagy szó.
– Ez hogyan történt: rájött arra, hogy csak így tudja elvégezni a feladatát?
– Igen, pontosan. Rájöttem, hogy kívülállóként csak a látszatot lennék képes megragadni.
– Akkor is a színház lett volna a területe?
– Erre nem tudok válaszolni, valószínűleg azért, mert soha nem gondoltam végig. Az életemet annyira lekötötte a színház, hogy nem maradt időm máson tépelődni. De őszintén mondom, soha nem volt hiányérzetem, mert nagyon jól éreztem magam ebben a világban. Teljes életet éltem, és úgy érzem, a képeim képesek visszaadni azt, ami a magyar színházi életben 1957 és 1988 között történt. Szerencsére soha nem volt semmilyen konfliktusom, a színházban soha nem ért rossz élmény. Sőt az is előfordult, hogy Básti Lajos mindenkit kiküldött az öltözőből, „Mindenki menjen ki, de a Keleti maradhat!”
– Eszébe jutott-e, hogy a fényképész és a színész hasonlít egymásra?
– Gondolkoztam rajta, ezért is merem mondani, hogy van azonosság. Mindketten az ábrázolt ember vonásait, tulajdonságait próbálják megfogalmazni.
– Önnek két bőrbe is bele kellett bújnia, a színészébe és az általa alakított karakterébe is.
– Igen, ha olyan előadás volt, ami hatott rám, vagy ha nagyszerű alakítást láttam, akkor túl tudtam lépni azon, hogy dokumentálnom kell, és bele tudtam bújni a színész bőrébe. Latinovits IV. Henrikje vagy Darvas Iván az Egy őrült naplójában; szerencsére sok olyan példát tudnék mondani, amikor „kettős látásom” volt, a színész szerepbe bújt, én a színészbe próbáltam belelátni. Persze ehhez partner is kellett. Mindig azt mondtam, a fotós csak akkor képes csodára, ha a színpadon is csoda történik. És ezen a területen is sok múlik a szerencsén, a jelenlét vagy a technikai készenlét szerencséjén. Egy csomó szerencsés pillanatnak kellett összejönnie ahhoz, hogy például az Extázis című kép megszülethessen. A tűzoltó valamiért barátságtalan volt velem, nem tudtam a szokott helyemre állni, máshonnan kellett fényképeznem, de egyszerre érezni kezdtem, hogy valami varázslatos dolog történik a színpadon, ilyenkor a fotós egyszerre szárnyal azzal, amit lát. Higgye el, semmiféle tudatos komponálásról nem volt szó, egyszerűen szerencsés helyzetből, szerencsés pillanatban exponáltam.
– Nyilván a színházi előadásokkal is együtt kellett élnie.
– Abszolút. Mint ahogyan a jó sportriporternek is bele kell feledkeznie abba, ami a szeme előtt zajlik. Egy jó előadás alatt úgy el tudtam fáradni, mintha fát vágtam volna. A jobb darabokat kétszer-háromszor is megnéztem, mire fotografálni kezdtem volna. Amikor elkezdtem táncot fényképezni, beiratkoztam a balettiskolába, órákat hallgattam, a gyakorlatokat néztem, hogy megismerjem a tánc elemeit. Tudtam, hogy nem elég, ha a tánckép fotótechnikai értelemben vagy a kompozíciót tekintve jó; a képen látható mozdulatnak a balett követelményeinek is meg kell felelnie.
– Eleinte beállított jeleneteket fényképeztek. Mikor változott ez meg?
– Akkor, amikor ezt a film érzékenysége lehetővé tette. Az ötvenes években még 18 DIN-es filmre fényképeztünk, és amikor a fotótechnika fejlődésével megjelentek a 27 DIN-es filmek, végre el lehetett rugaszkodni. Ez borzasztó meccs volt, ugyanis abban az időben ezt az MTI készítette a színházak kirakataiba, és a színházak azt szerették, ha a színész tökéletesen szép a képen, de sem a kifejezőerő, sem a jelenet drámaisága nem érdekelte őket. Ezért mindig alázatosan megcsináltam azt, amire a színháznak szüksége volt, amit kitehettek a kirakatba. És aztán magunknak is végigfényképeztük az előadást. Érdekes, hogy külföldön, ahol fantasztikus technikai apparátussal bevilágítják a színházat, inkább megmaradtak a beállított képek.
– Milyen viszonya volt a többi színházi fotóssal?
– Nem nagyon voltak színházi fotósok, nem szerették a színházat, mert sokáig ott kell lenni, a színész nyűgös, a rendező kellemetlen. Előfordult, hogy egy-egy nagyobb bemutatóra nyolc-tíz fotós is eljött, máskor csak egy-kettő, és sokszor én voltam egyedül. Azzal a kevés fotóriporterrel, aki rendszeresen dolgozott színházban, Féner Tamással, Koncz Zsuzsával, Korniss Péterrel, nagyon jó volt a viszony, nem jelentettünk egymásnak konkurenciát. A napilapok általában az MTI-től vásároltak színházi fotót.
– Lát-e összefüggést a színész tehetsége, nagysága és a fotóssal való viselkedése között?
– Nincs ilyen összefüggés. Básti Lajos kimondottan gyűlölte a fotósokat, Horvát Tamást úgy rúgta ki a Nemzeti Színházból, hogy a lába nem érte a földet. És ennek semmi köze nincs a színészi tehetségéhez. Nekem az első alkalommal sikerült magam megszerettetni vele: a Katona József Színházban két lámpával, állvánnyal fotografáltam, már nem tudom, melyik előadást. Básti azt mondta, őt csak alulról szabad fényképezni, mert volt egy orrműtétje, és nem akarja, hogy látni lehessen a helyét. Mondtam, az úgy nem lesz szép. Ezért lefényképezem úgy, ahogyan ő akarja, de utána engedje meg, hogy exponáljak egy kockát úgy is, ahogyan én szeretném, és utána megmutatom mind a kettőt. „Na jó. De aztán tényleg mutassa meg!” Lenagyítottam két képet, elvittem neki, és azt mondta, nekem van igazam, mostantól azt csinálok, amit akarok. Latinovitscsal néha nehéz volt együtt dolgozni, néha nem – nincs összefüggés a tehetség és a viselkedés között. Talán csak annyi, hogy a kevésbé ismert színésznek nagyobb szüksége lehet a publicitásra.
– Kikkel volt a legjobb viszonyban?
– Ruttkaival és Latinovitscsal, Bessenyeivel, Szilágyi Tiborral, Pécsi Ildikóval, Béres Ilonával, Galambos Erzsivel. Az egész operai balettkarral. De ez több volt, mint ismeretség: Bessenyei Feri ebben a lakásban, nálam ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Szinte együtt éltem azokkal az emberekkel, akiket fotografáltam. Ha nem vagyok Ruttkaival és Latinovitscsal olyan jó viszonyban, soha nem készül el a kettős portréjuk. Ahogyan Molnár Editnek az írók a társai voltak, úgy voltak nekem társaim a színészek. Kezdettől fogva tiszteltem őket. Például bizonyos felvételeket soha nem hagytam publikálni, mert tiszteltem a szemérmüket.
– Megmutatta nekik a képeket?
– Soha nem adtam le anyagot úgy, hogy előtte ne mutattam volna meg a színészeknek. És ha valaki azt kérte, hogy ez vagy az inkább ne jelenjen meg, akkor azt nem adtam ki a kezemből. A Ruttkai-anyagot sem azonnal publikáltam, sokáig gondolkoztak azon, hogy mi legyen a sorsa. Az is gyakran előfordult, hogy a színészek kértek meg valamire, amit én természetesen megcsináltam, és soha nem fogadtam el érte pénzt. Ha egy színész azt mondta, ma nincs jó passzban, és nem akarja, hogy így fotózzam, menjek inkább holnap, akkor nem kezdtem el győzködni, hanem visszamentem hozzá másnap. Nem alázatos voltam velük, hanem valóban tiszteltem őket. Ha megkérdeztek, elmondtam a véleményemet, de soha senkinek nem hazudtam azt, hogy zseniális, és ragyogó az előadás. Sokszor megtörtént, hogy tőlem kérdezték, milyen a jelmezük, az arcfestésük, kialakult egy társas játék, amiből idővel barátság lett. Nagyon sokat utaztam velük, külföldi vendégjátékokra kísértem őket.
– Mint az MTI fotósa?
– Nem, mindig személy szerint engem hívtak, a színház írt egy levelet az MTI-nek, amiben kérték, hogy engedjenek el a külföldi turnéra. Ebből rengeteg konfliktusom származott, a pártcsoport-bizalmi gyakran mondta azt, hogy nem. Tulajdonképpen ezért is jöttem el onnan. 1976 őszén kint voltam Indiában, sajtófotózást tanítottam hat hétig, öt-tíznapos turnusokban, elég rossz körülmények között. Amikor a hat hét letelt, azt szerették volna, ha maradok még, de amint lehetett, hazajöttem, és boldog voltam, amikor megérkeztem Budapestre. Bementem az MTI-be, tele élménnyel, lelkesedéssel, „itt vagyok, élek, egészséges vagyok!” A rovatvezető azzal fogadott, hogy mennyit kellett miattam dolgozniuk, ez milyen borzasztó volt, hol voltam ilyen sokáig. Meg sem kérdezte, mi újság, hogy vagyok. Aznap este szólt itthon a telefon, Kalmár György hívott, hogy Új Tükör címmel egy új hetilap indul, ő lesz a főszerkesztő-helyettes, nincs-e kedvem oda menni riporternek és képszerkesztőnek. Szalay Zoltán, Farkas Tamás, Kékesdy Károly, Révész Tamás alkotta a fotós csapatot, később jött Felvégi Andrea. De nem csak a saját fotósaink képeit közöltük, az Új Tükör híres volt a nyitottságáról, hozzánk bárki bekopogtathatott.Ha Kalmár két nappal később invitál, vagy ha az MTI-ben valamivel kedvesebben fogadnak, akkor nem jöttem volna el egyik napról a másikra, huszonöt évi munka után. Hirtelen kikerültem abból a védettségből, amit az MTI rangja jelentett. Rettentő nagy lelkesedéssel fogtam a munkához, de hamar kiderült, hogy kemény csatákat kell vívnom a fotós kollégák egy részével. Nem igazán fogadtak be, addig nem volt képszerkesztő, és hirtelen kapnak egy főnököt, aki beosztja a napjukat, és ezt nem tudták megemészteni. Azt sem nagyon tudták megemészteni, hogy a belpolitikai lapból kulturális hetilap lett, és emiatt másfajta igényeknek kell megfelelni. Biztosan én is követtem el hibákat, nem tettem le a gépet, képszerkesztő létemre sok fotóm jelent meg, úgy tűnhetett a szemükben, hogy magamnak osztom ki a jó munkákat. A pofonok sorozatát kaptam, de úgy érzem, bármilyen nehezen is lehetett ilyen körülmények között dolgozni, a konfliktusok mégis az egyéni problémáim maradtak, és a lap színvonalán nem látszottak meg.
– Ön nagyon jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik. Ezek mind a World Pressnek köszönhetők?
– A World Pressnek is, de a prágai székhelyű Interpress Photo nemzetközi sajtó szervezetnek is, ahová annak idején engem delegáltak Magyarországról. A World Press-szel való kapcsolatom is onnan ered, hogy 72-ben benne voltam az Interpress szófiai kiállításának a zsűrijében, aminek Joop Swart, a World Press elnöke szintén tagja volt. Megkérdeztem tőle, miért nem hozzák el Magyarországra a kiállításukat, mondta, hogy a magyar állam nem engedélyezi. Néhányan összefogtunk, ide mentünk, oda mentünk, végül 74-ben nálunk is bemutatták a kiállítást. Van egy szabályuk, a kiállítások helyszínein mindennek úgy kell kinéznie, mint Amszterdamban, nem lehet válogatni, kihagyni, átrendezni a képeket. Így Budapesten is látni lehetett Szolzsenyicin-portrét, kambodzsai képet, ami nagy szó volt. A World Pressnél egy személy három évig lehet zsűri tag, és az utolsó alkalommal kérték, hogy ajánljak valakit magam helyett. Korniss Pétert ajánlottam.
– Volt arra lehetősége, hogy fiatalokat menedzseljen?
– A World Press Photo nem fedez fel fiatalokat. Senkiről nem tudok, aki azért kapott volna munkát, megbízást, mert díjazottként ismertebb lett a neve. Benkő Imre vagy Korniss Péter nem a World Pressnek köszönhette a kapcsolatait, hanem annak, hogy kiváló fotósok.
– Robert Capa magyarországi képeit is Ön hozta el?
– Ennek az az előzménye, hogy 1978-ban a World Press zsűrijében összekerültem John Morrissal, Capa egyik legjobb barátjával. ő az az amerikai újságíró, aki 1944 nyarán Londonban várta a normandiai partraszállás anyagait. Tőle tudom, hogy Capa az elsők között ment, elfényképezett két tekercs filmet, amit azután átküldtek a Life londoni irodájába. A laboráns, izgalmában, hogy micsoda anyag van a kezében, a szárításkor leolvasztotta a réteget a két negatívról, és a két tekercsnyi negatívból csak tizenegy kocka maradtmeg. Együtt voltunk a zsűriben, mindenféléről beszélgettünk, és amikor szóba került Capa, mondtam neki, milyen régóta próbálom rávenni Cornell Capát arra, hogy eljöjjön Magyarországra, nem is tudom, hány levelet írtam neki, de egyikre sem válaszolt. Azt mondta John, hogy van egy utazó Capa-kiállítás Európában, megpróbálja elhozni Budapestre. A kiállítás létre is jött a Műcsarnokban, a Fotóművész Szövetség szervezésében. A fényképezés 150. évfordulójára kiírt nemzetközi pályázat zsűrijébe ismét meghívtam Cornell Capát, ő megint nem reagált, de eljött helyette a Magnum főszerkesztője, akinek elsírtam, hogy képtelenség Cornellel kapcsolatot teremteni. A főszerkesztő megígérte, hogy majd beszél vele. Egy hétfői napon utazott el, kedden este megszólal a telefonom, „Itt Cornell Capa. Mikor jöhetek Magyarországra?” Eljött, viszszament, és mielőtt másodszor is eljött volna, azt mondta, hogy Robert Capa legtöbb képét már szinte mindenki ismeri. Inkább elhozza az 1948-ban, Magyarországon fényképezett anyagot. Néhány képet nekem ajándékozott, a többit a Szövetségnek adta. Ma már az összes fénykép a Fotómúzeumban van.
fotomuveszet.net
Keleti Éva újabb, rendhagyó kiállítása október 5-től látható a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban
http://ringmagazin.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=40847:exponalt-irodalom&catid=71:kultura&Itemid=166