Egy volt sportolóval nagyon el tudnak szaladni a kilók – vélekedik Wladár Sándor, 1980-as olimpiai bajnok úszónk, aki igyekszik manapság is sokat mozogni. Felnőtt fejjel nekilátott karatézni, a kékövig sikerült eljutnia. Hosszú ideig hódolt a vízisízésnek is, de egy baleset után kénytelen volt abbahagyni. Mint mondja, tréningnek persze az sem rossz, ha az ember belevág egy saját ház építésbe…
– Az aktív sportkarrier befejezése után sokan nehezen tudnak váltani, ön viszont azok közé tartozik, akiknek ez sikerült. Ha visszagondol, mennyiben befolyásolták az úgymond civil életét azok a világraszóló eredmények, amelyeket úszóként elért.
– Többek között ennek köszönhetem, hogy amikor végeztem az Állatorvosi Egyetemen, ott maradhattam, mi több, nagyon jó munkát is kaptam. Ez nagyon nagy dolog volt 1987-ben, és az ebben illetékes belgyógyász professzorom egy napig gondolkodott is a dolgon. Másnap azzal fogadott, hogy ha tiszta jelesre államvizsgázok, akkor felvesz. Ezt akkor senkivel nem tette volna meg, de nekem már akkor kint volt az egyetem falán az a kis márványtáblám, amelyen az állt, hogy egyetemünk büszkesége: Wladár Sándor. A profnál ez azért még kevés lett volna, úgyhogy kénytelen voltam summa cum laude végezni. Ha nincs ez a fordulat az életemben, nem is tudom, ma hol tartanék, mivel foglalkoznék.
– Azért akkoriban jó néhány kollégája nyitott sikeres úszóiskolát…
– Csak az a baj, hogy a sportolóknak a művészekhez hasonlóan pocsék az üzleti érzékük. Ráadásul nálunk otthon a szüleimnek mindig az volt a mániájuk, hogy munka nélkül nem lehet pénzt keresni. Én meg ebben a szellemben nevelkedtem, így a későbbiekben sem tudtam, de nem is akartam kibújni a bőrömből. Mai napig problémát okoz nekem a magánpraxisban egy gyógyszer eladása, mert ha orvosként keresek rajta mondjuk 200 forintot, még én exkuzálom magam. Visszatérve a sportkarrier későbbi hatásaira, igen, én olyan ismeretségekre is szert tehettem, amelyek kamatoztatása mellett aztán rendre elmentem. Mert így neveltek, mert nem voltam elég bátor…
– A Wladár állatklinika viszont az elsők között indult…
– Igen, ez igaz, mégpedig nagy lelkesedéssel és komoly elszántsággal. Ami ma is megvan, csak éppen olyan nagy a harc a pályán, hogy ez óhatatlanul a szakma felhígulásához vezet. Ráadásul a képzés is a kutya-macska irányba ment el, haszonállattal például már az egyetemi oktatók sem akarnak foglalkozni. Még egy adalék, amikor én végeztem, a diplomázók 90 százaléka fiú volt, ma ez az arány a lányokra mondható el.
– A pacientúrája mennyire tartja azt számon, hogy egy olimpiai bajnok kezeli a házi kedvencüket?
– Az indulásnál ez fontos volt, ma már egyre kevésbé.
– Annak idején napi 20 kilométereket úszott és bizony Széchy Tamás bácsinak még ez is kevés volt, úgy hírlik, olykor azért elcsattant egy-egy pofon. Az élet pofonjait ennek tükrében hogy viseli?
– Nagyon rosszul. Más esetekben is. Nem értem például, hogy miként tud egyes emberekből ennyi gonoszság kijönni. Állattal, emberrel szemben egyaránt. Az ilyen alattomos helyzetekből megpróbálok mindig kifarolni, mert majd szétvet a düh.
– Mégis, mi az, amit tovább szeretne adni a következő generációnak?
– Lehet, hogy én nem csináltam magán úszóiskolát, de azért nem szakadtam el teljesen a sportvilágtól. Például a II. kerületi önkormányzat jóvoltából működik egy olyan sportegyesület, amely új úszótehetségek felfedezésére vállalkozott – nos, ennek vagyok az ügyvezetője. Eddig már olyan nevek kerültek ki a kezünk alól, mint Gyurta Dani, vagy a kis Verasztók.
Stílus és életmód magazin