Valamikor réges-régen elindult egy nyakas hegyi cseh, Rumcászj távoli rokona, világot látni. Ment mendegélt, míg Kassel városába nem ért. Ott sem időzött sokáig, vitte a nyakas nyaka, kelet felé, ahol fenyővel borított sűrű erdők sötétlettek. Soodenben megpihent, legurított szomjas torkán néhány korsó sört, megveregette a fogadós lányának vastagabbik felét, és jó keménynek találta. Itt a helyem! kiáltott fel a nyakas cseh, és addig nem engedett, míg a fogadós neki nem ígérte a lányát és fele fogadóját. De jól tette a fogadós, hogy belement a parolába, mert a hegyi cseh mert álmodni! Sooden városa akkoriban indult meg a fürdővárossá válás sós útján. A mi emberünk úgy gondolta, az ifjú fürdővendégek egyebekre is vágynak, mint sóban-vízben áztatni magukat. Megkereste a helyi erdőkerülőt, akiben emberére talált. Ketten kiókumulálták, hogy keresztbe-kasul átszabják az erdőt, ösvényekkel, sétautakkal, menedékhelyekkel. A hegy legszebb pontján vendéglőt emeltek (Klepsch Baude, merthogy így nevezték csehünket), ahol a helyi kilenctagú cigányzenekar húzta esténként a talpalávalót. És hogy legyen hova integetni, szemben átellenben a Westerburg vár aljában szintén emelt egy bodegát, de cigányokat többet nem talált, így aztán ott nem volt muzsika.
A faros menyecske egyre gömbölyödött, a cseh meg-meglapogatta, jöttek a gyerekek, ríttak, Klepschék gazdagodtak. Vagyonukat továbbra is a városba fektették, így aztán a hálás utókor a mai napig megemlékezik róluk. A bodega helyén ma kilátó és pihenőhely van, a helyi városvédő egyesület kézművesei rendben tartják a platót, az após egykori fogadója ma is üzemel eredeti helyén.
Az emléktábla szövegéből minden történelem kimarad, nem tudjuk meg Klepsch politikai irányultságát (náci), a bodega pusztulásának okát (háború) csak azt, ami jó: az alapítást és az újjáépítést. A többi amnézia – néma csend. Ez az, amit mindig irigyeltem a németektől.
A történetet költöttem Bad Sooden-Allendorfban, a kilátóhoz igyekezvén, helytörténeti forrásokra támaszkodva.
Rab Irén