Voltál már úgy színházban, hogy elveszik a jegyed, a táskád, felszólítanak, hogy kövesd az utasításokat, bekötik a szemed és fejhallgatót nyomnak a füledre? Nem látsz többé és csak annyit hallasz, ami a hallgatón keresztül átszivárog? Vezetnek a koromsötétben, nem tudod hova, tapogatódzol a semmiben, leültetnek valahol, nem érzékelsz semmit, idegesít a szintetizátor géphangja. Fokozódik benned a feszültség, a kiszolgáltatottság érzése.
Próbálod magad nyugtatgatni: hisz ez csak színház! Mire végre megszabadulsz a szemedet takaró fekete kendőtől, egy szűk szobában találod magad: hárman vagytok a sápadt fényben, idegesítően vibrál körbe-körbe a lámpa koszlott fénye.
Nézünk egymásra, aztán magunk elé. Nemcsak a fény támad, hanem a hang is: bal füledben luciferi cinizmussal egy hang folyamatosan emlékeztet: nem magad vagy, nem vagy ura a gondolataidnak, minden lépésed követik, mindent tudnak rólad, megmondják neked mi a jó, mi a rossz, hogy mennyi kettő meg kettő. Jobb füledet a személyiségét, szabadságát, a múlt értékeit, az érzelmeket megőrizni akaró érces férfihang takarja be, figyelnél jobbra, figyelnél balra, de a vibráló fény nem engedi.
A Deutsches Theater mélygarázsában vagyunk Göttingenben. Az orwelli világot éljük, részesei vagyunk a hatalom terrorjának, identitásunk megsemmisítésének. Ilyenfajta kísérleti színházban még sohasem volt részem. A történéseket a fejhallgatóban követheted, a helyszínek váltakoznak, mint egy rádiójátékban. Színházban vagyunk, mégis minden néző mást lát, mindig ott van, ahova szürke overálos kísérője éppen leültette. Az overálos újra meg újra felbukkan, hogy szó nélkül átkísérjen egy másik helyszínre, mint börtönőr a rabot. Mindenkinek saját szürke embere van, az enyém mindig mögöttem jön, hátulról lefogja két karomat. Útközben találkozunk sorstársaimmal, őket is kíséri valaki, az átláthatatlan óriásgarázs állandó mozgásban van.
És közben pereg a film. A szürke overálos statiszták behálózzák a színtereket, ki-ki szerepe szerint bukkan fel és tűnik el, a Gondolatrendőrség hangját halljuk és jelenlétét mindenütt ott érezzük, a Nagy Testvér képernyőkről, újságkivágásokból mered ránk. Külsőre nem az Orwell által elképzelt figura ő: inkább nőnemű, rövidre nyírt, vörös haj keretezi puffadt, puha arcát. Kire-mire asszociál a néző az arc láttán? Maradjunk annyiban, hogy politikus a 21. századból.
Esetleges, ki milyen helyszínekre jut el. Engem a fényvillogós szobából egy hálószobába vittek, tapéta a falon, ágy, csőbútorok. Míg ott voltam, bejött egy nadrágtartós férfi, lefeküdt az ágyra, később felkelt és kiment. Voltam a nagy teremgarázsban, ahol tábori ágyak sorakoztak egymás mellett, lehetett börtön, koncentrációs tábor vagy akár menekültszállás is. Betámolygott egy tüllruhás nő, és összeesett a kőpadlón. Fel szerettem volna segíteni. Többször támadt hasonló érzésem, annyira beleépültem az előadásba. Leültettek egy bogárhátú VW elé, ott vettem észre, hogy ha jó helyszínen járok, a hang és a kép, a történés és a látvány szinkronban van egymással. Később betettek egy mobil WC-be, egy darabig lapozgattam ott az újságot, majd fellázadtam a méltatlan hely ellen és kiszabadítottam magam. Még őriztem a szuverenitásom. Kisvártatva értem jött a kísérőm, és egy börtön folyosójára kísért. Beláttam a cellába, véresre vert férfi hevert a priccsen, félelmében a sarokba akart bújni, de a Nagy Testvér egy mozdulattal visszaparancsolta. Eközben a fejhallgatóban egy rövidre fogott coitus fojtott lihegését hallottam, mert valamelyik helyen, tán a hálószobában épp ez zajlott. Sikerült a kulcsjelenetet, Winston megtévesztését és beszervezését élőben látnom, a folytatást már csak egy vetítőszobában. A darab tetőpontját sorstársaimmal a teremgarázsban, egy tábori ágyon fekve éltem végig. A tőrbe csalt főhős vallatását nem láttuk, de hallgatni is sokkoló volt. A kínzás minden fortélyát bevetették, míg meg nem tagadott mindent vallott értékeiből, a múltból, az életéből, míg el nem vesztette eszméletét, személyiségét, hogy a legvégén a legnagyobb értéket, a szerelmét is elárulja.
Katarzis? Inkább megkönnyebbülés volt, mikor végre levehettük a fejhallgatót és vége lett a rémálomnak, csak színház volt, de szürrealitásában is hátborzongatóan félelmetes. Nem a múltról szólt, hanem egy lehetséges közeli jövőről, sok-sok áthallással.
Georg Orwell: 1984 – Deutsches Theater, Göttingen
Rendező: Antje Thoms, Díszlettervező: Florian Barth, Dramaturg: Matthias Heid
Rab Irén