„Megszabadulunk a köszöngetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől …”
Árnyékom, halálom hírnöke
“Azt gondolom, hogy ha valaki ki tud
bontakozni, mint az ibolya a szirmait
kibontani, akkor jutalom a halál.”
Mindent magamból szemlélve látok. Hiába is szeretném a világot befogni, önmagamnál tovább nem juthatok. De mi történik akkor, ha erre sem leszek képes, ha a testem, ez a törékeny keret egyszer csak felmondja a szolgálatot? Csak egy pillanatra nem figyel, és máris vége mindennek. A napokban iszonyúan szúrt a mellkasom. Halálfélelmem volt. Talán épp most van itt az ideje? Mindent, amit eddig tapasztaltam, a szeretetet, szerelmet, gyűlöletet, tudást, küzdelmet, összesűrített az a fájó pillanat. Nem a moziból ismert “lepereg az életem” filmkockaszerű látomás villant fel elém, hanem egy pillanat, amely minden másra tornyosult, felülírt minden addig tapasztaltat. A halált ki kell érdemelni? Vagy pont hogy büntetést jelent? Beteljesedést, vagy félbeszakadást?
Riders on the storm
“Riders on the storm
Into this house we’re born
Into this world we’re thrown
Like a dog without a bone
An actor out on loan
Riders on the storm”
Kósza gondolatok merülnek fel bennem. Néhány éve Budapest utcáin sétáltam, a járdán egy biciklis, vele szemben pedig egy idős férfi haladt, aki igyekezett a biciklissel szembekerülni, hogy az majdnem elüsse őt. Az idős ember, összeszedve sok év alatt felhalmozott bölcsességét és tudását, azt kiáltotta a biciklisnek: „Dögölj meg!”. A halálát kívánta a vétke miatt.
Lehet, hogy most nekem is bűnhődnöm kell? Talán én is elkövettem ilyen és még ennél is súlyosabb, megbocsáthatatlan, halálos vétkeket életem során. Így már nem lehet jogom az élethez. A sok tökéletes ember között, akik mindig tudják, mikor mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, hogyan kell boldogulni, mindig egyedül voltam. Sohasem tudtam, mikor kell és lehet megszólalni. Mégis minden fogyatékosságom ellenére rendben mentek mostanában a dolgaim, a legtöbb területen szépen haladtam az életben. És most meg kell torpannom, mert lehet, hogy innen nem lesz tovább. A folytonos nevetséges próbálkozásom, hogy érjek annyit, mint bármelyik másik ember, a végéhez közelít.
Általános iskolámban csak egy tanáromat nem kedveltem. Amikor megtudtam, hogy a végzésem után néhány évvel egy barátságos iskolai kosárlabdameccs közben holtan rogyott össze a pályán, talán épp emiatt éltem meg a hírt még lesújtóbban. Lehetséges, hogy rám is hasonló vár most? Hirtelen, semmiből jött, megmagyarázhatatlan halál?
Hamis szavak, műanyag ételek, álságos emberek, még hazugabb életcélok mérgezik a lelkem. Ezekre nem leszek büszke, ha ott állok majd meztelenül a végtelenség előtt. Mihez kezdek akkor majd az összekapargatott kis vagyonommal, szánalmas kis tudásommal, amire – nem tagadom – régen még büszke is voltam?
—————————————————————
Néhány hét múlva a kedves doktornő kivizsgált: nincs bajom. Hirtelen jön tehát számomra, vagy szépen lassan? Ezt most még nem tudom meg.
Felocsúdva önmagam gondjaiból, most még kínosabbnak érzem, milyen keveset gondoltam a halála óta rá. Hisz elfoglaltak az apró-csetlő dolgaim, és a múlttal nem volt időm foglalkozni. Kétség kívül keveset gondoltam rá.
A tengernél állunk, a napra várunk
Őrá, aki még élete végéhez közeledve is folyton tevékeny volt, ugyanakkor már több évtizede a halálát készítette elő. Egyik betegsége alkalmával a kórház földszintjén kapott szobát – tudtuk mit jelent ez, ez az „elfekvőnek” nevezett szint. Most újra természetesen sejlik fel bennem, hogy egyik alkalommal, amikor meglátogattam őt, nem válaszolt a köszönésemre. Aki korábban a falusi háza körül sürgött-forgott, végigdolgozott kemény évtizedeket, fáradtságot nem ismerve, és önmagát sohasem kímélve, most ott feküdt mozdulatlanul. Nem volt szörnyű élmény, egy testet láttam, egy céltalan testet, hisz a lélek már eltávozott belőle. Egy pillanatra megsimogattam a kezét, de mivel sohasem volt ilyen közelség köztünk, azon gondolkodtam, nem giccses-e ez a mozdulat…
És most a szobám falán levő Pink Floyd borítóképet nézem. Két férfi kezet fog egymással, de közben az egyikük már lángol. Mégis megkötik a szövetséget. Miféle összetartozást jelent ez? Hogy fogok ebből valaha felépülni?
S most arról álmodom,
Hogy almafák alatt kórház fehérlik,
És hófehér a lepedő alattam,
S fehérlő doktor nézi arcomat,
És lábamnál nővér dereng fehéren,
S rebbenti szárnyait. S eltűnnek ők.
S megjött anyám, kezével int nekem –
És elrepül…
Írta: Pető Márton, Habib Dániel
Források:
Huszárik Zoltán (1971): Szindbád, film
Boros Ferenc, Horváth Zoltán (2004): Fejezetek egy szent életéből, film
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Ákos: Tanulékony szörnyeteg
The doors: Riders on the storm
Arszenyij Tarkovszkij: Kisgyerekként megbetegedtem
Képek:
http://societyofrock.com/july-3-1971-jim-morrison-dies-at-27-and-the-world-gets-a-whole-lot-stranger-without-him/
Oliver Stone (1991): The Doors, film
Pink Floyd: Wish you were here borító