Amikor 1982-ben Helmut Kohl először a második világháború utáni német történelemben sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány nyomán kormányra került, még senki nem gondolta, hogy személyében négy parlamenti ciklust átfogó politikus jut a kormányfői székbe, aki egyben az „egyesülés kancellárjaként” is bevonul a történelembe – értékelte a pénteken elhunyt tekintélyes politikus életútját Kiss J. László Németország-szakértő az MTI-nek.
Helmut Kohl felismerte, hogy a német és az európai egyesülés elválaszthatatlanul ugyanannak a folyamatnak a két oldala – emelte ki a Corvinus Egyetem tanára.
A háború utáni első német kancellár, Konrad Adenauer az újjáépítés és a nyugati integráció, míg Willy Brandt a keleti szerződések kancellárja volt, de egyikük sem remélhette, hogy a német egység megvalósítója lehet. Valójában Kohl először megfogalmazott elképzelése, a két német állam viszonyára vonatkozó 10 pontos konföderációs terve még a lassú összenövésben látta az egyesülést. Az események felgyorsulásán maga is meglepődött, ám felismerte, hogy a 16 éves kancellárságának hetedik évében eljött a német egység megvalósításának ideje.
Kohl a külföld számára olyan megbízható német politikusként jelent meg, aki megtanulta a történelmi leckét, és meggyőződéssel vallotta, hogy az integrációt visszafordítatlanná kell tenni, és ezért Németországnak áldozatokra is készen kell állnia.
Kohl kész volt arra, hogy a megerősített francia-német együttműködés alapján a közös valuta létrehozása együtt járjon a politikai unió, azaz a megnagyobbodott „európai Németország” még „mélyebbre” való beágyazódásának politikájával, ám arra is késznek bizonyult, hogy a német stabilitáspolitika európaizálásával az egyesülés francia támogatása érdekében az általa képviselt „egy állam, egy valuta” elképzeléssel szemben a Franciaország által favorizált „egy piac, egy valuta” elképzelés megvalósításának adjon elsőbbséget.
Ezt az érdemét az sem homályosítja el, hogy az „egység kancellárjának” gazdasági mérlege sok tekintetben már nem tekinthető annyira pozitívnak, mint a politikai. Kohl azt ígérte, hogy a német egység adóemelések nélkül valósul meg, ám az új német tartományok szanálása nyomán az állami kiadások jelentős emelkedésével az államadósság nagymértékben növekedett.
A Kohl-kormány továbbá számos vitatott döntést hozott az NDK egykori nagyüzemeinek a piacgazdaságba történő átvezetési folyamatában. Mivel az egykori NDK piacai összeomlottak, és a drága márka, valamint a nyugat-európai recesszió az új keletnémet piacokon megnehezítette az expanziót, keleti üzemek sora jutott csődbe. Kohl „virágzó tájakat” ígért az egykori NDK lakosságának, ám a valóságban a keleti iparnak csak a romjai maradtak meg. Az 1990-es évekre Németország nem volt irigyelésre méltó helyzetben: az állami költségvetés állapota rosszabbodott, a versenyképesség csökkent.
A szakértő emlékeztetett arra, hogy az 1989-es magyarországi határnyitással a német egyesülésben játszott magyar szerep Kohl kancellársága alatt a kétoldalú kapcsolatok kiemelkedő időszaka volt. A határnyitás és a rendszerváltozás, valamint a német egyesülés folyamata több ágon összefüggött egymással.
Helmut Kohl Magyarország euroatlanti integrációjának egyik legfőbb támogatója volt. Soha nem feledkezett meg arról, hogy kifejezze köszönetét a határnyitásért, s ez a magyar politikai spektrum minden meghatározó szereplője irányában megnyilvánult. Horn Gyula ehhez éppen úgy hozzátartozott, mint a világnézetileg hozzá közel álló Antall József, az első demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnök. Az a tény is önmagáért beszél, hogy Orbán Viktor miniszterelnök volt az utolsó külföldi politikus, aki Kohl meghívására ellátogatott az egykori kancellárt oggersheimi otthonába – vélekedett.
Helmut Kohl Angela Merkelhez fűződő viszonyát Kiss J. László leginkább a „kényes” jelzővel jellemezte. Merkel sokáig az akkori kancellár fő pártfogoltjának, „Kohl kislányának” számított, 1990-ben a volt NDK-ból érkezett képviselőnőt váratlanul a nő- és ifjúságpolitikai, majd négy évvel később a környezetvédelmi miniszterré nevezte ki.
Azonban 1999 decemberében a CDU-nak jutatott illegális pénzadományok körül kirobbant válság fordulathoz vezetett a két politikus viszonyában, különösen azt követően, hogy Kohl elismerte, hogy pártja számára illegális pénzeket fogadott el, ám megtagadta, hogy nyilvánosságra hozza a pénzadományok forrásait. Ezt követően Merkel, a CDU főtitkári minőségében az Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain megtámadta a korábbi kancellárt, a párt tiszteletbeli elnökét, és azt fejtegette, hogy CDU-nak meg kell tanulnia Kohl nélkül járni, még akkor is, ha egy ilyen folyamat aligha történhet sebek nélkül.
Mindez rendkívül keserű volt Kohl számára, aki sokáig nem tudott megbocsátani, és a CDU nyomására a párt tiszteletbeli elnöki posztjáról is lemondott. Az „apagyilkosságot” követően Merkel diadalérzete valójában a jogos védelem kifejeződése is volt, mivel a kirobbant válság a pártot létében fenyegette, ugyanakkor mindez vetélytársainak kiszorításával Merkel politikai felemelkedésének is kedvezett.
Kohl megbékülése a pártjával 2002-ben kezdődött, 2005-ben, de még inkább 2015-ben látványos csúcspontját is elérte. Nyolcvanötödik születésnapján Angela Merkel a Bild hasábjain már minden fenntartás nélkül dicsérte a kancellári és a CDU elnöki székében hosszú időt eltöltő Kohl érdemeit, többek között azért, mert Washingtontól Párizson, Londonon és Brüsszelen át egészen Moszkváig hosszú éveken át mindenkivel képes volt bizalmi viszonyt kialakítani, és sikerült az egyesített Németországot az Európai Unió tiszteletben tartott országává tenni – értékelte Kiss J. László.
MTI