Már álmaink vannak. Közös álmaink. Vagy csak az enyémek? Csak én beszélek? Most hirtelen nem emlékszem G. álmaira. Már elillantak a nagy gondolatok. Világhírnév… Földhöz ragadtabbak, szerényebbek az álmok. Együtt lenni, együtt élni. Nem volt ez egyszerű. Egyetemisták voltunk, semmink se volt. Vidékre vágytam. A föld vonzott. A birtok. Kúriát, kastélyt építeni, intarziás padlót készíteni, pontos terveket szőni. Gondoltunk egy tanyára – akkoriban olcsón hozzá lehetett jutni félig-meddig elhagyatott tanyákhoz – talán még egy hirdetést is feladtunk. Vajon eljön-e velem G., ha nem visszakozom, ha nem rettenek meg, ha nem vagyok gyáva? Ki tudja? Talán igen. De nem vágtunk bele, biztosan éreztem, hogy ez nem az ő világa. És az enyém se. Mihez értettem én már akkor? Földhöz, állathoz, gazdálkodáshoz? Aligha. Ettől megmenekültünk, de néha még azóta is bánom, hogy nem mertem belevágni. Helyette kirándultunk. Pilis, Visegrád, budai hegyek. Egyszer futnunk kellett: kutyák a sarkunkban. Egy patakmedret ugrunk át. G. retteg a kutyáktól. Elzavarom a megvadult ebet – túl közel merészkedtünk egy portához -, de olyan rossz érzésem van. Veszélynek tettem ki őt. Veszély! Nem alszanak a falvak! Ránk lesnek.
Szerencsés Károly