A későbbiek során, mondhatom, hogy A Mi Otthonunknál is személyesebb szívügyem lett az 1988 és 93 között Ring/Nyílt szellemi küzdőtér c. hetilap, majd a ringmagazin.hu értékelvű közéleti, gazdasági, kulturális portál, amelynek fejlesztése napjainkban számomra a legfontosabb feladat.
Mielőtt azonban ezt folytatnám, röviden visszatérek néhány számomra fontos előzményre. A rendszerváltoztatást megelőző időszak meglehetősen változatos időszaka volt életemnek.1972 és 1982 között a Magyar Hírlap című kormányközeli napilap munkatársa, majd főmunkatársa lettem, innen kerültem az Új Tükörhöz, amely sokak szerint Európa akkor egyik legszínvonalasabb kulturális hetilapja volt. Köszönhetően elsősorban Fekete Sándor főszerkesztőnek, aki az 1956-os forradalom leverése után több évi börtönbüntetést kapott, akit ennek ellenére Aczél György az MSZMP kulturális főmuftija a bizalmába fogadott. Annyira, hogy a szabadulása után ő lehetett az Új Tükör főszerkesztője. Hogy minek köszönhetően? Ahogy én látom: az érdekek, sőt, bizonyos értelembe az ideák találkozása miatt is. A hetvenes évek vége felé szovjet parancsra Magyarországon véget ér az új gazdasági mechanizmus, Kádár és Aczél György azonban – elsősorban a nyugati kapcsolatok erősítése érdekében – továbbra is keresi a kiutat nyugat felé, amire jó lehetőséget kínál egy olya nívós kulturális lap, amelynek az élén egy volt 56-os forradalmár áll. Ebben az értelemben Aczél kihasználja Fekete Sándort, csakhogy Fekete szerint ez fordítva is igaz. Amikor Feketénél erre rákérdeztem, ugyan áttételesen, de azért érthetően válaszolt. Elmondta, hogy a diktatúrák vagy például az abszolút királyságok idején is a nagy írók, művészek olykor az uralkodókkal vagy akár a diktátorokkal kialakított kapcsolataiknak köszönhetően érték el, hogy viszonylag szabadon dolgozhattak, írhattak és értték el alkotásaik bemutatását, megjelenését.
Az én szerepem – mondhatnám akár az érdekemet is – mindehhez annyiban kapcsolódik, hogy a Magyar Hírlapnál „Angyalföldi találkozások” címmel riportsorozatot indítottam, amihez azonban egy napilap eleve nem biztosított elegendő felületet, Fekete Sándor viszont ezt garantálta számomra. Igy mindkét szerkesztőség egyetértésével én a Magyar Hírlaptól átkerültem az Új tükörhöz. A későbbiekben a Feketével való kapcsolatom, hogy úgy mondjam, bizonyos értelemben összejátszássá nemesedett: majd minden lapszámban megjelenő riportjaim leadásának napján ő maga – hogy erre később hivatkozhasson – nem jött be a szerkesztőségbe, így azokat mindig az olvasószerkesztő adta le, aki persze erre felhatalmazást kapott tőle. Ez gyakorlatilag így ment egészen 1990. végéig, az Új Tükör megszűnéséig. Az „Angyalföldi találkozások” című sorozat után „Munkás ha mozdul” címmel indítottam új sorozatot, amely kitartott egészen a rendszerváltásig.
Fekete Sándor
Sokszor feltették nekem a kérdést, hogy miért ragadtam le ennyire a munkástémáknál? A válasz igen egyszerű: egyrészt mert ezt találtam társadalmilag a legfontosabbaknak, sőt, a legérdekesebeknek is. Talán nem hat kérkedésnek, ha ezzel kapcsolatosan felidézem kiváló újságíró kollégám, Tamás Ervin Magyar Sajtóban megjelent cikkét, aki a következőket írta: utálom a munkásriportokat, és mégis: Földesi Jóska általában több részes munkás riportjait azért gyűjtőm össze, hogy egyben olvashassam el őket, mert különben idegesen várnám a következő megjelenését.
De ami még ennél is fontosabb: a munkásság, különösképpen a nagyüzemi munkásság fogalmazta meg mindig a leghitelesebben, hogy milyen az a rendszer, az a világ, amelyben élünk. Az ötvenes évek elején a magyar értelmiség zöme még vastapsolt, amikor a nagyüzemekben, meg esténként angyalföldi melós haverjaimtól én már azt hallottam, hogy ez egy rohadt rendszer. S bár sehol semmilyen hír nem jelent meg róla, a Váci út 170/A ellőtti postaládánál, ahol laktam akkoriban, este nagy röhögve arról beszéltek, hogy a Láng Gépgyárba délben érkező Rákosit üres gyárcsarnokok fogadták, mert kihasználva az évtizedes hagyományt, a melósok többsége szó nélkül kiment egy fröccsre valamelyik környező kocsmába.(folytatjuk)
Földesi József