Kérdőjeles rendőrgyilkosság
„Isten veled, világ, tt boldog emberek. Még néhány) perc, és én nem leszek.”
1947. augusztus elsején, pénteken este fél kilenc körül járt az idő, amikor a Markó utcai börtönépület siralomházában a rögtönítélö bíróság által rendőrgyilkosságban is bűnösnek talált Sántha Dezső, az éjszakai élet lovagja megírta élete aznapi utolsó, sorjában harmadik búcsúversét. Az elsőben édesanyjától, a másodikban a barátaitól, a harmadikban pedig szerelmétől, Németh Marica művésznőtől köszönt el. S amikor pont került ennek a versének a végére is, még ezt irta alá:
„Nem vagyok bűnös abban a bűntettben, amely miatt halálra ítéltek!”
Ezt követően már csak arra jutott ideje, hogy az érte jövő fogdmegekkel közölje: ne fogják le a karját, mert emelt fővel, az ő „segítségük” nélkül kíván Bogár hóhér elé járulni.
Egy levél indította el a labdámat.
Az egyik hetilapban közölt nyúlfarknyi riportom arról szólt, hogy azon az udvaron, ahol annak idején Sántha Dezső élete is véget ért, ott ma már a bírósági ítéletükre váró és már elítélt bűnelkövetők dobják, ütik és rúgják szabadidejükben a labdát.
Ez a riportom indította Poszlovszky Rezső nyugdíjas üzemvezetőt arra, hogy nekem írott. levelében közölje velem: Sántha Dezső, ifjúkori barátja nem ölhette meg azt a rendőrt, s hogy mégis kivégezték, az csakis azzal magyarázható, hogy az akkori politikai céloknak megfelelően a bűnügyét felfújták, mint egy léggömböt.
Az 1922-ben született, de hatvanévesnek sem látszó levélíró és szemmel láthatóan a negyvenes éveit élő felesége a legjobb barátoknak kijáró szeretettel üdvözöltek családi fészkükben; Poszlovszky Rezső pedig az első percekben arra
kért, fogadjam tőle becses ajándékba azt a bársony borítású kapcsos emlékkönyvet, amely neki jutott Sántha Dezső végakaratából.
Elfogadva és kinyitva, meglepetten láttam, hogy Sántha Dezső kézírásos verseit tartalmazza még abból az időből, amikor éppúgy, mint Poszlovszky Rezső, ő is a tizenéveinek kezdetét taposta.
Ezt az emlékkönyvet az abai U. Klári adhatta Sántha Dezsőnek, vagy ha mégsem, az általa írott emlékvers mindenképpen arra utal, hogy szerelmes volt az akkor legfeljebb tizenhárom éves gyerekemberbe.
– Azt már az önnek írott levelemben is kifejtettem, hogy Sántha Dezsőt, akit barátai Angélának szólítottak, nem tartottam, nem tartom és soha nem is fogom rendőrgyilkosnak tartani! – tért rá Poszlovszky Rezső a nekem szóló legfontosabb mondanivalójára.
S hogy ezt nemcsak az 1947. augusztus első napján hóhérkézre juttatott barátja iránt érzett szeretete és részvéte mondatja vele, megkért, hogy az előttünk lévő asztalt részben beborító újságok közül először a Magyar Nap 1947. július 26-i, szombati számának a címoldalán közölt tudósítást olvassam el.
Előre kikiáltották rendőrgyilkosnak!
A címoldal jobb oldali, felső sarkában „Sántha Dezső, a gyilkos parkettáncos” képaláírással Angelo arcképe látható, alatta pedig „Banditák lelőttek két rendőrnyomozót véres éjszakai tűzharcban” – címmel kezdődik a tudósítás, amelynek bevezetőjét – hamarosan elárulom, hogy miért – fontosnak tartom szó szerint közölni.
„Véres esemény színhelye volt a péntekre (1947. július 25-re – a szerző) virradó éjszaka a Móricz Zsigmond körtér vidéke; elszánt tűzharcban lelőtték Krammer Pál rendőrnyomozó főhadnagyot és Pozsonyi Béla nyomozó alhadnagyot. A gyilkos betörő utolsó golyójával szíven lőtte magát.”
Ebből kitűnik tehát a rendőrgyilkossá is vált betörők ketten voltak, illetve közülük az egyik – az alábbiakban név szerint szó lesz róla szó – öngyilkos lett.
Most pedig rövidebben, de a megjelent írást tartalmában meg nem rövidítve arról, hogy tulajdonképpen mi játszódott le ezen a baljóslatú éjszakán.
Este tizenegy óra lehetett, amikor a békeesztendőket idézően biztonságérzetet sugárzó főváros budai oldalán razziázó Krammer-csoport: Krammer Pál főhadnagy, Pozsoni>i Béla alhadnagy és Selmeczl alhadnagy elfoglalta figyelőhelyét a Bartók Béla úti – a mostani Bartók mozi melletti – Sanghaj bár közelében. Három veszedelmes betörőt szerettek volna elfogni, akik közül kettőt, Bachmann Gusztávot és Sántha Dezsőt ismerték. Tudták róluk, hogy artisták ugyan, de ezt a mesterségüket már régen sutba vetve betörésekből élnek.
Rövid idő múltával három férfit láttak a bár felé közeledni, s miután Krammer főhadnagy felismerte a Bachmann-Sántha kettőst, munkatársainak kiséretében Sántha elé lépett, s felszólította, hogy igazolja magát. Látva, hogy Sántha pisztolyt húz elő, elkapta a karját, Sántha azonban gyorsabb volt és tüzelt. A főhadnagyot két lövés érte egymás után, s így azután ő már nem szólhatott bele abba, ami ezután történt. Abban a tűzharcban, amely a futásnak eredt betörők és a két alhadnagy között kezdődött, találat érte Pozsonyi alhadnagyot is. Selmeczi alhadnagy hívására mentők robogtak a helyszínre és szállították a két sebesültet a Szent János Kórházba.
A tűzharcba hamarosan bekapcsolódtak az éppen hazatérőben lévő R-csoport tagjai is, akik űzőbe vették a lövöldöző betörőket. Sántha a Lenke tér irányába szaladt. Joós József alhadnagynak már-már sikerült utolérnie, amikor Sántha egy lövéssel öt is leteritette.
Bachmann a Bartók Béla út mellett elterülő füves-bokros mezőn keresett menedéket, onnan tüzelt az öt körülvevő rendőrökre, amikor már csak egy lőszer maradt a pisztolyában, azt a szívébe eresztette.
A kötelességük teljesítése közben életveszélyes sérüléseket szenvedett Krammer főhadnagyot és Pozsonyi alhadnagyot személyesen kereste fel a kórházban dr. Münnich Ferenc rendörtábornagy, Budapest akkori rendőr-főkapitánya, és Korda László detektívfőnök-helyettes, de csupán néhány szót válthattak velük, mivel dr. Uttman Imre és dr. Máté András sebészek akkor már az elvégzendő két műtéthez készülődtek.
A szökésben lévő két bűnöző kézre kerítése érdekében mintegy ezer főt számláló egyenruhás rendőr, nyomozó és szovjet katona látott munkához, de másnapra csak annyiban változott a helyzet, hogy amíg ők bottal ütötték az általuk üldözöttek nyomát és számos „gyanús elemet” állítottak elő a rendőrségre, Krammer főhadnagy és Pozsonyi alhadnagy állapota annyira súlyosbodott, hogy azonnali vérátömlesztésre volt szükségük.
S most röviden arról, amelyre e tudósítás bevezetőjében felhívtam olvasóink figyelmét. 1947. július 26-án, tehát amikor a Magyar Napnak ez a lapszáma megjelent, és még Krammer főhadnagy életben volt, az újságíró szerint pedig a gyilkos betörő utobó golyóját a saját szívébe eresztette, a szökésben lévő Sántha Dezsőt már egyszemélyi gyilkosnak kiáltotta ki annak ellenére is, hogy az igazoltatni kívánt veszedelmes betörök hárman voltak, Bachman pedig nyilván nem azért menekült a halálba, mivel unta az életét!
Angelo fiatalkora
Poszlovszky Rezső, a nálánál egy évvel fiatabbb öccse és még néhány hozzájuk hasonló formázatú: keménykötésű, de nem kötekedő, ám ha a sors úgy hozta, a verekedéstől nem félő, táncot szerető kőbányai srác az 1930-as évek elején fogadta körébe Sántha Dezsőt, aki azonban két tulajdonsága miatt tubjdonképpen „kilógott” közülük. „Enyveskezűsége” és a verekedéstől való viszolygása miatt. Poszlovszky Rezső öccsével együtt koptatta a padokat a Liget utcai polgári fiúiskolában, s hogy nem sok kedvet érzett a tanuláshoz, az a haverjai számára sem lehetett kétséges, mivel Angelo bizonyítványaiban általában a közepes osztályzatok voltak mindig többségben, és három osztály elvégzése után már hiába várták osztálytársai a negyedik évben.
Nyaranként a „Kopott báróként” ismert bányatóra és a „Guttmanra” jártak fürödni, táncolni pedig a vékonypénzű pesti srácok által leginkább kedvelt tánciskolákba, így például a Breitnerhez, a Rigónéhoz, a Gyencshez, a Boroshoz és a kőbányai Régi Sörházba.
Középiskolai tanulmányaik befejezése után tanoncok – ma úgy mondják, hogy ipari tanulók – lettek, Angelo a Telefongyárban, ahonnan azonban szarka-természete miatt hamarosan kirúgták, s utána már nem volt állandó munkahelye.
Külső megjelenésére mindig is nagy gondot fordított, koromfekete haját olyan hosszúra növesztette, amelyet akkoriban csak nagyon kevesen, a nem éppen széles vállait pedig válltömésekkel igyekezett szinte már ijesztően szélesnek mutatni.
Édesapja aranykezű műbútorasztalos volt, de mivel szerfelett kedvelte az alkoholt, az ismerőseik által szent asszonyként tisztelt feleségével és Dezső fiukkal oly szegényen éltek Hölgy utca 22. szám abtti pincelakásukban – amely az öreg Sántha asztalosmühelye is volt egyben -, mint a templom egere.
Angeb már kölyökkorában arról ábrándozott, hogy artista lesz, de hogy ehhez érzéke lett volna, annak semmilyen jelét nem mutatta még felnőttkorának a kapujában sem. Táncosként azonban már mutatta a „méregfogait” – az álta kreált figurákkal.
Ezzel persze sikere volt a nők körében, de mindenekelőtt a jóképűségével és a „szövegelésével”.
Utolsó találkozásuk
Poszlovszky Rezső legjobb emlékezete szerint 1944 karácsonya előtt nem sokkal tablkozott utoljára a német megszállás időpontjától kezdve Kőbányáról „felszívódott” Angelóval a Szent László téren ahol akkoriban Poszlovszkyék ballagtak. Angelo akkor hozta vissza neki a kerékpárját, amelynek akkor már nem fedte gumi a kerékabroncsait. Poszlovszky Rezső a barátjától a Szent László téri villamosmegálló helyen búcsúzott el, ahol azonban Angeb döbbenetes dolgot művlt. Az ott várakozó két nő elé lépve valamilyen igazolványt húzott elő a zsebéből, és közölte velük, hogy a defenzív – honvédségi kémelhárító – osztály tagja… Ennél többre azonban már nem jutott ideje, mivel a szintén villamosra várakozó két férfi pedig Angelo „mutatványát” folytatva közölték vele, hogy ők pedig honvédtisztek, s ennek nyomatékaként pisztolyt szegeztek Angelo mellének’.Poszlovszky Rezső ma sem pironkodik azért, amit akkor tett. Egy százméteres sikfutónak is becsületére váló rajtot véve tűnt el pilanatokon belül a sötétben. Ezután már csak hallott Sántháról és Bachman Gusztiról, újsütetű barátjáról, akit egészen más fából faragtak, mint Angelót. Igazi vagány volt, aki senkitől sem félt és semmitől sem riadt vissza. Életútjuk a Telefongyárban találkozott egymással, és Poszlovszky Rezső szerint ez pecsételte meg mindkettőjük sorsát. Néhány nappal azelőtt, hogy a szovjet tankok lánctalpai alatt kezdett „nyögni” a kőbányai utcák kövezete, a helybeli Sakoroja detektív Poszlovszky Rezsőtől is érdeklődött, nem sejti-e legalább, hol „dekkol” Angelo akinek két rendőr élete is szárad a lelkén. Nem sejtette, de azért arról is hallgatott, amit néhány kőbányai haverjától Angelóról és Bachmanról hallott. Azt, hogy maroknyi arannyal látták őket „villogni” Kőbánya központjában. Állítólag nem lopták, hanem egy elhagyatott budai villában találták. Poszlovszky Rezső egy pillanatig sem hitte el Sakoroja detektívnek – lehetséges, hogy nem j-vl, hanem ly-nal írja a nevét, hogy Angelo rendőröket vagy bárkit is megölt volna, azt viszont nem vonta kétségbe már 1945-ben sem, hogy felvitte Isten a dolgát. Ezt igazolta az is, amelyről szintén tudomást szerzett -, hogy gyászmisét mondatott a budapesti Szent István Bazilikában Rogács Jenő nevű barátjukért, akit még a német és a nyilas rémuralom idején egy német katona lőtt agyon. Angelo is majdnem otthagyta akkor a fogát, hiszen a német katona nemcsak Rogácsot, hanem vele együtt öt is tetten érte fosztogatás közben. Neki azonban sikerült lelépnie.
(folyatatjuk)
Martinkó Károly