Körmönfont leigázó rend vesz körül minket, amelyről sohasem tudjuk meg, honnan irányítják, honnan vezérlik, legfeljebb sejthetjük baljós jelekből. Az „összeesküvéshez” a mai befolyásolt világban automatikusan hozzátartozik az „összeesküvés elmélet” s ehhez egy fanyar, fensőbbséges tekintet is jár. Ettől még léteznek körmönfont konspirációk. Ki ne látott volna már ilyesmit a gazdaság, politika, tudomány, kultúra világában, vagy éppen munkahelyen? Kartellt, paktumot, levajazott díjakat, pályázatokat, kritikákat? Ezért érzik magukat sokan kiszolgáltatottnak, s kapaszkodnak egy szekérhez, amelyről azt sem tudják hová tart. S az a szekér az utóbbi száz évben nem egyszer a szakadékba zuhant, s magával rántott olyanokat is, akik csak tartozni akartak valahová, vagy féltek, hogy más szekerek kerekei alá kerülnek. Sokakat az vezetett, hogy bíztak a bakon ülők képességeiben, hiszen onnan fentről messzebbre lehet látni. Nagyon kevesen voltak, akik egyedül vágtak neki az útnak. Nekik tudniuk kellett, mi vár rájuk. Nem is panaszkodtak, ők a földi Marslakók.
Nagy a felelőssége az elől ülőknek, mert az is kérdéses, hogy bár kezükben a gyeplő, tudják-e merre tart a szekér? És legalább ilyen fontos: tudják-e merre vannak a szakadékok, alattomos buktatók? Merre leselkedik farkascsorda, rablóbanda, melyik útjelzőben bízhatnak. Mert nem csak meredek szakadékok jelentenek veszélyt, de az is, ha eltévedünk. Könnyen zord sivatagban találhatjuk magunkat, ahonnan már nincs erőnk kijutni. S akkor jön a rémálom: egymásba akkor belemarunk, s jön a szellemi kannibalizmus.
Gyakran eltévedtünk az időben, leginkább, ha nem a magunk esze után mentünk, hanem karavánba álltunk. Most nem téveszthetünk utat, mert mi tapossuk ki azt. Miként egykoron. Akkor is rengeteg veszély leselkedett eleinkre, most sem könnyebb a helyzet. Sőt! A bizánci, meráni-török-osztrák-orosz összeesküvések nem tűnnek olyan körmönfontnak, mint a mai csapdák. Pedig akkor is „kavarták”, ahogy csak tudták. S végül a szekerünk bele is zuhant a mohácsi szakadékba. Aztán a trianoniba. Másodszor is. Valahogyan egymás vállára állva még kimásztunk, de már csak bujdosók lehettünk saját földünkön két- vagy ki tudja hány – pogány közt. Ellenségtől, baráttól egyaránt gyötörve. Akkoriban a hitünk a Haza volt! A Hazát visszaszerezni, a magyarságot megtartani. Hitünk, vallásunk volt ez. Kard szerezte, kereszt tartotta meg. S persze közben megint összezavarodtunk. Reformáció, ellenreformáció, felvilágosodás. Most már mindegy. Még nagyobb lett a baj, mikor már két pogány se maradt, csak egy császár. Mert onnan már jött a meghasonlás is: labancnak császár, kurucnak király. De a kuruc is, a labanc is magyar volt! A császár meg a király, egykutya. Ha csak nem a mi királyunk, de, hát az nem lett soha. Talán csak nem Zápolya? Eb ura fakó!
A legjobbjaink a Hazát írták zászlajukra. Az Istent is. De ebben az országban nem volt se vallásháború, se polgárháború. Ebben szabadságharc volt. Hazáért és hitért. Mindkettőnek szabadságáért. A katolikus Rákóczi és Széchenyi, a lutheránus Kossuth és Petőfi, a kálvinista Bethlen Gábor és Wesselényi Miklós számára ez evidens volt. Sorsuk, akaratuk, céljuk méltó utódjukban, Mindszenty József esztergomi érsek nagyszívű életében összegződött. A trónfosztó Rákóczié, Kossuthé is. A kiegyenlítő Bethlené, Deáké, a lojális Széchenyié és a királyt akasztani készülő Petőfié is. Hűségben Nemzethez, Istenhez, Habsburghoz. Ezt a sokrétű ellentmondást soha nem tudjuk megértetni idegenekkel, annál fontosabb, hogy mi magunk értsük. Mi, a földi Marslakók.
Az ezer évek alatt, amíg eljutottunk a Kárpát-medencébe, s itt megteremtettük, majd megőriztük államunkat, sokszor idézhettük a bíboros jelmondatát: „Devictus vincit”. Legyőzetve győzni. Mostanában dől el: beteljesítjük-e a próféciát? Legyőzettünk az előző században háromszor is. Kétszer karavánban haladva nagy háborúkban, egyszer – 1956-ban – kicsapva a sorból, dacos magyar virtussal. De sikerül-e győzni? Végre győzhet-e egy szabadságharcunk? A szovjet birodalom összeomlásakor váratlan esély mutatkozott erre. A körmönfont leigázó rend azonban hangtalan kacajjal irányítani kezdte a szekerünket. Még csak rikkantani sem tudtunk egyet örömünkben, hogy végre jó irányba fordultunk, s máris a szakadék szélén találtuk magunkat. Mintha sivatagba jutottunk volna, megkezdődött a szellemi kannibalizmus. Le nem zuhantunk a mélybe, de csak mert a láthatatlan csápok tartottak, de szívták is a vérünket. Micsoda körmönfontság: segítő kezet nyújtani a zuhanónak, de egyúttal kiszívni a vérét! Összezavaró.
S aztán valahogy olyan kocsisok kerültek előre, akikre nem hogy a nemzet szekerét, de egy tyúkólat sem lehetett bízni. Főként, mert maguk fosztogatták a jószágot. A szekerünk meg újra egy karavánba került, amelynek élén, az irányt meghatározó helyen nem is tudjuk, ki ül? Vagy gondolja-e bárki, hogy Merkel, Bush, Schröder, Sarkozy, Obama, Clinton, Holland, Blair, Cameron, May vagy éppen Juncker, Prodi, Barroso szabja meg az irányt? Trump vagy Putyin? Ők csak az örök paraziták. Voltak és lesznek. A fontos az, ki teszi ki a lovaknak az abrakot. Ő fújja meg a kürtszót: Zabolás! Néhai karavánvezető, Leonyid Iljics Brezsnyev szerint, ha egy lovasszázad rohan a szakadék felé, ezzel a jellel lehet megállítani. Ha a ló ezt hallja, még a lovasa ellenére is a zabos tarisznyák felé fordul. Brezsnyev elvtársnak fogalma sem volt, milyen igazat szólt. Mert közülünk is sokan csak ezt a kürtszót hallják, és nem érzékelik, hogy a jel a szakadék felől érkezik. Maradjunk meg inkább földi Marslakóknak, mégha botfülűnek hisznek is, s a körmönfont leigázó rend nem fog tudni mit kezdeni velünk.
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap 2016. december 3.