Igazából az én fiatalságom már éppen nem esett bele, a szüleim ifjú évei pedig még nam tartoztak az igaz Cure őrület időszakába. Így a Cure hosszú időn keresztül aféle legendaként létezett számomra. Halottam a magyar Cure meg Depeche Mode bulikról és a gruftikról is, akik egyébként is kissé misztikusak, egyesek kifejezetten hátborzongatóak. Később mélyebbre ástam magam a poptörténelemben, s elég hamar kiderült, hogy Robert Smith zenekara bizony kikerülhetetlen jelenségként létezik a poptörténelemben már a hetvenes évek közepétől.
Akárhányszor is találkoztam velük, még mindig aféle misztikus pátosz lengte őket körül, s ahogy egyre mélyebbre jutottam a diszkográfiájukban, annál inkább nem tudtam eldönteni, hogy szeretem e őket vagy sem. Vannak konkrétan olyan dalok, amiket 0-24-ben elhallgatnék, másoktól pedig szinte a falra mászom. Eldöntöttem, hogy értékelem és elismerem a munkásságukat, de sosem tudnék vérbeli gruftivá válni.
Mindezen előzmények ellenére nagyon vártam a tegnap estét. Nem úgy, mint egy rajongó, inkább mint egy kíváncsi kívülálló, ak reméli, hogy valami egészen különleges élménnyel lesz gazdagabb. Nos, a Cure három órásra ígért koncerttel bizonyított és tett engem is gruftivá legalább egyetlen este erejéig.
Három órába, kicsit túlzással, de a teljes Cure életmű belefért. Nyilván nem az összes album valamennyi dalára kell gondolni, de a mérföldkövek megvoltak. Nem csupán a legjobb és legismertebb dalokat hozták el az Arénába, hanem a számok sorrendje is a helyén volt.
A Cocteau Twins operisztikus bevezetője után azonnal a dolgok közepébe csaptak a Shake Dog Shakkel. Az „egyszerű” koncertlátogató közönségnek a Cure bebizonyította, hogy nem sátántól eredő, sötét, depressziv zene az övék, az együttes tagjai pedig korántsem az apokalipszis lovasai, hiszen a Lovecats dzsesszes játékossága, a Friday I'm in Love poppos lazasága vagy a Why Can't I Be You táncolhatósága megcáfolja mindezt. Természetesen igen erős volt a merítés a sötét tónusú, érzékletes pszichedelia oldaláról is: a Fascinaton Street, a Step Into the Light vagy a The Hungry Ghosts emlékeztetett rá, hogy azért mégsem egy könnyed surfrock bandával van dolgunk.
A tökéletes szetlistet – mely olyannyira nem volt kiszámítható, hogy még a koncert közben is akadtak változtatások – még különlégességekkel is tarkították: egy-két (ezidáig) még kiadatlan dal, néhány, koncerten évek óta nem játszott sláger vagy a Forest még hosszabbra nyújtott balladája.
Az este alatt többször is csúcspontot ért el a hangulat, természetesen a mindenki által ismert dalok hódítottak: Lullaby, Just Like Heaven, Lovesong.
A három visszataps pedig korántsem volt idegesítő, inkább csak olaj a tűzre. Az utolsó blokk utolsó két dalánál (Boys Don't Cry, Close to Me) már énis kishíján sírtam, mert bizony igencsak közel kezdtem érezni magamhoz a tupír hajú Robert Smith-t, David Bowie egykori gitárosát Reeves Gabrels-t, Simon Gallup basszusgitárost, aki valami hihetetlen módon ugrálta végig a három órát, Jason Coopert, aki elképesztően dobol és a billenytűkkel még egyedibb hangzást elérő Roger O'Donellt.
Bevallom, egy részem kicsit sajnálja, hogy nem lehetett a Cure korszak fiatalja, ugyanakkor örülök, hogy elmondhatom magamról, hogy én bizony élőben láttam a Curet.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: MTI