Áprilisban az idén 5. születésnapját ünneplő Budapest Park szervezői mindent megígértek a sajtótájékoztatón: modernebb technikát, nagyobb táncteret, változatosabb programokat, s természetesen, ami a legfontosabb: jobbnál jobb koncerteket és híresebbnél híresebb előadókat.
S most, hogy az ország legnagyobb szabadtéri szórakozóhelye lezárta ötödik évadát; kérdés, a tavaszi ígéretekből mi mindent váltottak valóra? Mindent. A magyar könnyűzenei élet legnagyobb nevei gyakran több mint 11 ezer embert táncoltattak meg egyszerre, rengeteg lemezbemutató és nem egy születésnapi koncertre is a Park színpadán került sor. A magyar sztárzenekarokon túl a nemzetközi underground szcéna ismert képviselői is szívesen zenéltek a Soroksári úti szórakozóhelyen A látni-és hallanivalót a megújult vizuál, a hatalmas LED kivetítők, a legjobb fény-és hangtechnikai eszközök tették tökéletessé. A magyarok szívéhez idén igencsak közel álló foci eb fontosabb meccseit is egy jó hideg csapolt sör mellett élvezhették a sportszeretők, a kisgyermekes családoknak pedig kéthetente a Mizo Pöttömkert nyújtott kikapcsolódást.
Szinte nem volt olyan nap idén a Parkban, mikor nem egy hazai vagy nemzetközi zenész mulatatta volna a nagyérdeműt , esetleg egy neves DJ-k ugráltatták volna meg a fiatalabb és – gyakran – az idősebb korosztály képviselőit.
Az idei nyaram jelentős részét a Park színes fái alatt töltöttem, egy fárasztó munkahét után a kedvenc fellépőim koncertjén engedtem ki a fáradt gőzt. A gyakran hajnalig tartó táncolások után mindig fáradtan, de jókedvűen tértem haza. Rengeteg, életre szóló élménnyel gazdagodtam. Biztosan egyik legemlékezetesebb koncertélményem marad a Sziget afterpartyjaként beharangozott Foals-Slaves-Crystal Fighters szentháromság parádéja, de ZAZ francia sanzonjainak emlékére is a hideg futkos a hátamon. Hatalmasat pogóztam a Cloud9+ koncertjére, hajnalig buliztam az Ivan and the Parazol estéjén, a Halott Pénzes fiúk darabokra törték a szívem, amit végül Billy Talent gyógyított meg.
Most, hogy eljött az ősz, a nappalok egyre rövidebbek és az esték egyre hidegebbek, a Park is bezárta kapuit. Mivel egész nyáron ők szervezték a legnagyobb bulikat, így önmagukhoz híven a nyár búcsúztatása sem történhetett átlagosan. Így került sor a Kapuzárási Piknik névre keresztelt őszi minifesztiválra. A cél pusztán egy utolsó, de a legnagyobb nyárbúcsúztató party megszervezése volt. Nagy feladatnak tűnt, de ha azt nézzük, hogy a line upban olyan előadók kaptak helyet mint a Punnany Massif, a Vad Fruttik vagy Example, azért a siker – ha titokban is – de borítékolható volt.
Én a péntek esti, tipikusan egy dolgos hetet lezáró, könnyed lazítás helyszínéül választottam a Parkot. Aznap a Vad Fruttik zenélt az Esti Kornél társaságában.
Az Esti Kornél – akiknek koncertjét első ízben ténylegesen azért kerestem fel, hogy halljam, kik is tetszelegnek egyik kedvenc irodalmi alakom nevében, majd mondhatni rendszeres koncertlátogatójukká váltam – indította az estét. Éppen szükségem volt egy kis jóleső melankóliára, amit Bodor Áronék tökéletesen biztosítottak.
Nyolc óra után néhány perccel érkeztek meg az est főfellépői. Számomra a Vad Fruttik mindig is egyet jelentett a tinikorommal. Ők az azóta már a jobblétre szenderült Zöld Pardon világot jelentő deszkáin próbálgatták zenei tudásukat, én pedig gimnazistaként a színpad előtt feszegettem saját határaimat. Én még értem, mikor a muttert arra kérik, hogy dobjon le szotyira pénzt, átérzem, milyen egy tiniszív, mikor senkije sincsen és röstelve bevallom, de a pillepalackos vörös kólával keverve engem is elrepítetett egyszer-kétszer a holdra. Tudom, hogy lehetek én is az egyetlen, ismerem az érzést, mikor szemben állok a nappal és ettől kicsit minden lassabb. A Tudom milyen album dalai jók, ügyesen megkomponáltak, de már nem az én világképemet tükrözik.
Talán nem is a zenekar változott sokat, hanem én magam nőttem túl az ivás-bulizás-csajozás, pasizás mint hétvégi program kombináción, mert valljuk be, Likó Marciék szövegeinek jelentős része ennek a hármasnak a kombinációjára épül. Mondjuk az én időmben – ami azért még éppen, hogy egy évtizede volt – a Vad Fruttik meséi még minid szó szerint értendőek és maximálisan helytállóak voltak. Manapság a fiatalok boroskóla helyett (amit annak idején a megspórolt büfépénzből dobtunk össze) a vodka-energiaitalra esküsznek és a téren való bandázás helyett már a közösségi oldalakon mulatják az időt. Szerencsére a harmincas generáció képviselőin túl a mostani tizen-huszonévesek is együtt kiabálták a refréneket, de talán nekik már nem ugyanazt jelentette egy-egy versszak, mint nekem.
Kicsit meg is könnyeztem a koncert végét, de a tinédzser korom keserédes nosztalgiájának bánata azonnal tovaszállt a Necc party minősíthetetlen számai hallattán. ( A Necc Party, ahogy a neve is utal rá, egy olyan DJ szettet jelez, melyben a lemezlovasok – Kovács Krisztián, a Fish! zenekar frontemberének vezetésével – a kilencvenes, kétezres évek örökzöldjeit, melyek többnyire a legcikisebb , azaz legneccessebb dalok – mixelik.)
Nekem remek volt minden nyár estém a Parkban és úgy hallottam, mind a szombati Punnany Massif és Marge koncerteken, mind pedig a vasárnapi Example bulin hatalmas hangulat és teltház volt. Tehát nem csak a magam, hanem a Budapest Park és az odalátogató valamennyi zeneszerető ember nevében mondhatom, hogy ha csak egy-egy koncert erejéig is, de sikerült kint hagynunk a valóságot.
Szerző: Kiaser Vivien
Fotó: Borza Bence