Egyik nap a munkahelyemen délelőtt 10 órára váratlanul összehívtak egy meetinget. A multinacionális vállalat budapesti irodájának összes alkalmazottjának meg kellett jelennie, és több, addig élőben csak ritkán látott felettes is ott volt. Kérdeztük egymás között: „Miért hívták össze ezt a meetinget? Most derül ki, hogy bezárják a budapesti irodát, és mind a háromszáz alkalmazott ki van rúgva?” Poénnak jó volt. Amikor kiderült, hogy valóban erről van szó, már kevésbé.
Kedves Olvasó! Cikksorozatom Prágáról fog szólni, terveim szerint havonta egy vagy két írással jelentkezem, mindegyik végén közlöm majd a következő megjelenésének tervezett időpontját. Célom, hogy a város, a látnivalók, a kultúra bemutatása mellett személyes szubjektív meglátásaimat is belevigyem a leírásokba. Nem célom tehát, hogy egy útikönyvet írjak Csehország fővárosáról – abból már van elég. Még nem közöltem ilyen jellegű írást, remélem, hogy sikerül majd megtalálnom az egyensúlyt az objektív leírás és a saját kis világom bemutatása között – és persze azt, hogy mindez érdekes keveréket eredményez majd. Kérem, írja meg véleményét az írásaimról, ha kapok visszajelzést, abból tudni fogom, mi kapjon nagyobb hangsúlyt, mi kevesebbet.
Jelenleg két hónapja vagyok a városban. Mivel ez egy bevető írás, így most még nem fejtem ki részletesebben meglátásaimat, élményeimet. Még nem is tudnám igazából megtenni ezt, még össze kell álljon a fejemben az, hogy a belvárost inkább a Budai Várnegyedhez, vagy Kőszeghez hasonlítsam, hogy itt tényleg nyugodtabbak-e az emberek, mint Magyarországon, vagy csak én látom így. Az, hogy a sörök itt tényleg finomak és olcsók. Az, hogy itt alig látni hajléktalant az utcán – ami engem Budapesten talán a legjobban nyomasztott – viszont meglepően sok a mankós ember. Miről van értelme hosszabban írni? Még ki kell találnom, még rengeteg hely van, amit fel szeretnék fedezni, a már látottakat pedig rendszerezni a fejemben. Szeretnék mindezekből csomagot készíteni, amit meg tudok osztani. „Csomagold be mind” – javasolja Kosztolányi, és ezt szeretném megfogadni. Felelőtlenség az emlékeket, élményeket feldolgozatlanul hagyni. Mai, élményalapú világunkban ez is lehet egy probléma, a rengeteg begyűjtött élményt nem tudjuk elraktározni és levonni belőlük a megfelelő következtetéseket. Persze még mindig jobb, ha a sok élményt kevésbé tudjuk feldolgozni, mintha egyáltalán nem is lennének élményeink…
A munkahely a meglepő bejelentés után közölte, hogy a prágai központban lehet náluk folytatni a munkát, és a kiköltözés terheinek egy részét átvállalják. Jól van, köszönöm, részemről tárgytalan az ajánlat. Találok úgyis Budapesten hasonló munkahelyet, valamint jól elvagyok a jelenlegi, budapesti albérletemben, és a barátaim is főleg ebben a városban vannak. Várjunk csak, én az egyetemi éveim alatt az Erasmushoz meg hasonlókhoz is lusta voltam, és ahogy látom, ez már nem nagyon fog változni, így magamtól talán soha nem fogok hosszabb távú külföldi tartózkodást intézni. Bár hosszabb ideje vonz a külföldi lét, annyira sohasem éreztem égetően fontosnak és sürgősnek, így simán ki bírnám hagyni a külföldi munkavégzést is. Viszont ha kihagyom, később, amikor nem feltétlenül leszek ilyen flexibilis, mint most, lehet, hogy megbánom. Jól van, ajánlat elfogadva, itt vagyok, lesz, ami lesz.
Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy mindent pontosan előre tervezetten fogok intézni. Nagyjából mostanra családot alapítok és lesz egy biztos munkahelyem – olyan, ahol azt a munkát végzem nap mint nap, amit megálmodtam. Ezek a tervek egyelőre nem nagyon jöttek be (a munka olyan téren se, hogy még meg sem álmodtam, hogy mi lenne igazán testhezálló nekem – így azért kicsit nehéz megtalálni az álommunkahelyet), de érdekes módon nem érzem magam rosszul emiatt. Sőt, meg merem kockáztatni, talán most érzem magam legjobban életem során. Már nem tartom fontosnak, hogy mindent előre tervezzek – egyrészt ilyet a mai világunkban úgysem lehet, másrészt meg görcsössé tesz. Talán a tudatosság az, ami kicsit hiányzik a lépéseimből, habár egyelőre nem volt ebből komolyabb problémám. Hosszabb távon azért talán nem ártana gyakorolnom. A szépeket álmodó kisgyerek tehát – papíron legalábbis – felnőtt, a naiv álmok pedig elszálltak. Maradt helyettük a valóság. Ez itt most egy új környezet, egy új lehetőség.
Ez itt most Prága.
Kedves Olvasó! Remélem, nem érzi becsapva magát. Mint azt írásom elején is jeleztem, ez egy bevezető rész, most még nem írok a városról. Az első „igazi” írást márciusban fogom megjelentetni a Ring Magazin oldalán. Mielőtt nagyon belemerülnénk a történelembe és a kulturális látnivalókba, hogy erőt gyűjtsünk, teszünk egy kocsmatúrát a következő részben.