Amikor néhány ismerősömnek elmondtam, hogy egy olyan könyvet olvasok, ami a populizmus fogalmát közel háromszáz oldalon keresztül taglalja, valamilyen rejtélyes oknál fogva nem az volt az első reakciójuk, hogy ők is azon nyomban el akarták volna olvasni. Próbáljuk hát kicsit közelebb hozni, miről is van szó, hátha akkor többen kedvet kapnak rá.
Mi is a populizmus?
Hogyan is kezdjük? Iskolai tanulmányaink alapján talán Peronhoz, a híres argentin politikushoz tudjuk leginkább kötni. Vagy kiindulhatunk abból is, amit több szakértő régóta szajkóz, hogy a globalizáció kiteljesedése és elmélyülése nemzeti védekező reakciót fog kiváltani az államokból, és meg fognak jelenni a politikában a valóságot leegyszerűsítő, populista hangok. Úgymint például…
– a multik csak ártanak nekünk, és kitalicskázzák a pénzünket az országból.
– Vagy, hogy az Egyesült Államok mögött működő pénzügyi háttérhatalom tudatosan építi le azokat az országokat, amelyek fenntartása nem áll az érdekében.
– Alapvetően az is populista szólam, ha politikusként kiállok, és azt mondom, hogy ha rám szavaztok, holnaptól minden jó lesz.
– Mint ahogy nálunk is a populista (rálicitáló) dimenzió volt erősebb több választási kampány esetében. Vagyis az, hogy melyik párt tudott nagyobbat mondani. El tudjuk képzelni még, hogy ez nem minden esetben volt így? Például 1994-ben az MSZP, mint szakértelem pártja kampányolt, vagyis a kompetenciadimenziót hozták előtérbe a kampányuk során.
Ezek után áttekinthetjük a populizmus átfogó definícióját:
– A problémákat a vágyak, ösztönök alapján akarja megoldani az elvont elméleti konstrukciók helyett, ezért inkább az érzelmekre támaszkodik.
– A népet állítja szembe az elittel, a széles tömeg számára vonzó, a világot leegyszerűsítő kijelentéseket tesz.
– Ez a leegyszerűsítés természetesen azzal is jár, hogy ellenségképeket generál (legyen az ellenség zsidó, cigány, komcsi, hugenotta, vagy akármi).
– Elfogultnak tartja a médiumokat, ugyanakkor a tömeg eléréséhez fel is kell használnia azt. Hasonló ellentmondás, hogy a centrumhoz akar felzárkózni, ugyanakkor centrumellenes.
– Nincsen valódi ideológiája, „ideológiátlan ideológia” jellemzi.
Laclau szerint ennél kicsit összetettebb
Mielőtt azt hinnék, hogy készen vagyunk, akkor jön képbe Laclau, aki a könyve első 30 oldalán azt bizonygatja, hogy az ilyen kategorizálások nem átfogóak, és sorra rámutat a populizmust leírni kívánó definíciók hiányosságaira. Alapvetően azzal kezdi, hogy tegyük félre azt a manapság jellemző elgondolást, hogy a populizmus csak a jobboldalhoz köthető, és hogy a populizmus a politika egyik határterületének, szinte annak hibájának, rendellenes működésének kell tekinteni. Vagyis azt is felejtsük el, hogy a populizmus fogalma alapvetően egy negatív minőséget rejt magában.
A könyv első fejezetében tehát cáfolja a leegyszerűsítő definíciókat. Majd a tömegek viselkedésének elméleteit vizsgálja. Miért lehet, hogy az egyén másként viselkedik a tömegben, mint tenné azt egyedül? Innen megtudhatjuk például azt, hogy a korai kutatások a tömeg viselkedését a hipnotikus állapotban levőkhöz, alkoholistákhoz vagy a nőkhöz hasonlónak látták: hisztérikusnak és kiszámíthatatlannak. Később a szuggesztió eszközével próbálták leírni a tömeg viselkedését.Természetesen a tudományág fejlődésével a definíció finomodott és politikailag is korrektebbé vált. Majd ezekből az elgondolásokból egyre inkább kiveszett a tömeg, mint minőség fogalma – az, ami megjelenik például Ortega y Gasset A tömegek lázadása című könyvében is, ahol a tömeg nemcsak mennyiségi (=sok ember), hanem minőségi fogalmat is jelentett, természetesen negatív értelemben. „A tömegek korát éljük tanár úr, az undorító tömegek korát, amely tömeg soha nem táplált még olyan illúziókat saját magáról és önnön szerepéről, mint éppen ma” – mondja Latinovits Zoltán az elnyomó szerepében, a tömeget talán szélsőségesen minőségi fogalomnak használva Az Ötödik pecsét című filmben.
Érdekes, hogy a tömegben tényleg másképp viselkedünk, mint egyénként. Talán egyik leismertebb kísérlet erre az volt, amikor 24 egyetemista fiú egy alagsorban berendezett mesterséges börtönben kellett, hogy szerepet játsszon. Fele résztvevő börtönőrnek, a másik fele fegyencnek lett kinevezve. A kísérlet ideje alatt a fegyőrök egyre jobban beleélték magukat a szerepükbe, több rabot megaláztak, így már az első napok után több rabot ki kellett vonni a kísérletből, mert mentálisan nem tudták elviselni a helyzetüket. A hatodik napon pedig le is állították a kísérletet, mert a fegyőrök addigra teljesen szadistává váltak. Kétszer is feldolgozták az esetet – vagyis Zimbardo börtönkísérletét – egyszer egy német, majd egy amerikai „Kísérlet” című filmben.
Laclau a tömeg viselkedésének tanulmányozása után a nép fogalmának megalkotását vizsgálja. Ez számára a hiányos lét, a meghiúsult egység politikai kategóriája – tehát egy hiányt jelent, egyben egy szándékot egy jobb állapot elérésére. Ezzel az igénnyel egy új cselekvő jön létre a létező elemek sokaságából. A nép célja tehát egy jobb állapot elérése, de az elérhetetlen teljes teltség, vagyis tökéletes állapot helyett nem egy második legjobb megoldást keres… Valahogy így szól Laclau elmélete a nép konstruálásról a könyv második fejezetében, amelyet most jelentősen leegyszerűsítve, és tartok tőle, hogy kicsit pontatlanul írtam le. Ez jelenti Laclau számára tehát a populizmus alapját, így ez a fogalom nem a politika egy periférikus, száműzésre méltó kategóriája, hanem épp a politikai események mozgatórugója és alapja.
A könyv harmadik fejezetében konkrét történelmi példákat mutat. Ami különlegessé teszi ezt a részt, hogy nem a történelmi eseményeket vizsgálja önmagukban, hanem az előző fejezetben felépített rendszer alapján tekinti át, hogy a különböző irányzatok és politikák mennyiben feleltek meg és illeszkedtek az általa leírtakhoz. Így áttekinthetjük a tizenkilencedik század végi Egyesült Államokbeli Omaha Platformot, majd Atatürk törökországi modernizációját, végül Peron visszatérését Argentínában (vagyis a száműzetése utáni újbóli hatalomátvételének előkészítését).
Ajánlom a könyvet?
A könyv tehát nagyon gazdag és átfogó módon vizsgálja ezt a napjainkban korántsem elhanyagolható témát. Ugyanakkor nem tudok elmenni amellett, hogy a könyv azon fejezete, melyben az elméleti konstrukcióját állítja fel, iszonyú nehéz olvasmány. Így azzal kellett szembesülnöm, hogy még egy könyv esetében sem éreztem ekkora törést a fejezetek között. Míg az első és a harmadik fejezet olvasmányos és könnyen érthető, addig a második fejezet – ha nem tartozunk a téma szakértői közé, nagyon nehezen érthető. Korábban jelent meg egy könyv Dr. Sas Elemér, a huszadik század egyik híres magyar fizikusának kísérleteiről, amely ajánlójában azért is méltatják Sas professzor munkásságát, mert „régi probléma, hogy ha egy szakember elér egy bizonyos szintet, akkor olyan kommunikációs szakadék keletkezik közte és az átlagemberek között, hogy szinte lehetetlenné válik az ismeretek átadása a széles rétegek számára.” Valami hasonlót éreztem e könyv olvasásakor, valamint akkor is, amikor volt szerencsém részt venni Jürgen Habermas, az egyik legismertebb kortárs filozófus-szociológus előadásán. Miközben beszélt, úgy tűnt, hogy valami igazán különlegeset és egyedit mond. Amikor később utána gondoltam, hogy miről is volt szó, rájöttem, hogy nem volt olyan különleges dologról szó, csak a megfogalmazása volt az átlagosnál sokkal bonyolultabb – ezzel természetesen nem az előadását szeretném minősíteni, csupán rá szeretnék világítani erre a szakadékra.
Ennek ellenére ajánlom a könyvet mindazok számára, akiket nem rettent vissza a kicsit nehezebb megfogalmazás. Egy olyan kérdéskört vizsgál meg tüzetesen, mely napjainkban kimondottan aktuális, és amellyel érdemes foglalkozni.