Otthon jártam, látogatóba
Pár év el is telt azóta.
De mégsem három tized, mint először,
Jövök haza újra, és kezdhetjük elölről
Csattan is a csók, mesélünk, fecsegve,
Meg a végén nótázunk is, van rá mindenkinek kedve.
Tavasz lesz most, nem forró nyár.
A földből a vetőmag kicsírázva kiáll már.
Gyöngyvirágok illatával lesz telve a levegő.
Pacsirta, ha nem is dalol még
De a szarka most is fecsegve jő.
Nincs labdarózsa, hógolyó.
Nem cseng a kis üllő, nincs még kaszás.
Hallatszik tán, amint a kovács kalapál.
Veri az izzó vasat, az aratónak kaszát csinál.
Ragyog a nap arannyal terhelt sugara
Köszönti a holdat, mielőtt jó éjszakát kívánna.
Kinyitja az ég fátyolát, s elénk tárja
A milliónyi csillag bájos ragyogását,
És én álmodozva járom a Göncöl Szekéren
A koromfekete égen a hadak útját.
Éjszaka, vagy éppen nappal, mindegy.
Álmodozom, magam szinte kiskirálynak érzem.
Százszorszép emlékek rohannak felém,
A mesevilág fővárosának tarom születésem helyét.
Friss, tavaszi szellő enyhén simogatja orcám,
Bármikor, bárkihez fordulok, akár Bödögén, vagy éppen Markotán.
Hányszor írtam meg régen, anyámnak?
Ne sirasson engem, majd még viszontlátnak.
Tudom, sokszor állt a kapuban, érkezésem várva,
Óh, hányszor is borult sírva a párnára.
Pedig ha akkor tudta volna már
Az útra készültem nap-nap után.
Én is álmodtam a régi szép emlékről,
Az akácfavirág illatával töltött levegőről,
A fák szomorúnak látszó bólintgatásáról,
A búzamező konkoly és szarkalábbal díszített ágyáról.
A gerlice az ablakom alatt turbékol.
A kánya az erdőben károg, nem hagy békül.
Brekeg a béka, amint a gólya viszi, s ebédül.
A vén nap továbbra is mosolyog az égen,
Hallgatja, amint regélek, mint régen.
Megvár, amint a temetőből hazaérek.
Útközben meg utat mutat, ahogy a templomhoz érek.
Imára hív az estharang édes hangja, behív.
Szívem, lelkem hálával telve, keresztet vetve, testem is bevisz.
Az örökmécses minden mozgó árnyékot megtáncoltat,
A vérpiros színe szinte kellemes meleget ad.
Agyamban számtalan szép ének csendül,
Nem csak templomi, de sok más is az életből.
Elbóbiskoltam, álmomban jöttek az angyalkák,
És a karácsonyfát hozta a kis Jézuskánk.
Szinte féltem, hogy felkelt valaki.
Nem akartam a feltámadási körmenetről lemaradni.
Az úrnapon szinte bokáig érő virágszőnyegen jártam.
Óh, boldogabb ember nem is volt nálam.
Tudtam, hogy otthon voltam, ez nem volt álom
Pacsirta dalolt, és gólya kelepelt a házon.
Hegedüs Laszló Jenő