Vajon írná e versét Petőfi, ha most is élne?
Vajon mondaná e most is, hogy siet a kis Túr
Mint a gyermek az anyja kebelére?
Vajon hasonlítaná e a Dont a Tiszához ?
Masíroztak a honvédek a Don kanyarhoz.
Siettek ők is, éppúgy, mint a kis Túr.
Nem várta őket senki, karokkal tárva.
Ők nem tudták még akkor, de mentek a biztos halálba.
Bilincsbe kellett volna tenni Sztálint is, meg Hitlert
Mert mindkét őrült láncait letépve,
Nemzetét mindkettő a vérpadra küldte.
Negyvennyolcban egy kozák dárdája
Petőfi Sándort küldte idő előtt a másvilágba.
Hány Petőfi volt a Don kanyarnál?
Hány ruszki szurony vagy golyó ment a honvéd szívén át?
Hányan voltak, akik fogságba estek?
Hányan vannak még most is, akiket szeretteik keresnek?
Hányan jutottak zsákutcába kutatásuk közbe ’?
Hitler elpusztult, de Sztálin csak később követte.
Most derült csak fény rá,
Eddig csak tagadták,
Hogy foglyok is voltak,
Nem csak halottak a Donnál.
De bizony ötven éve most már,
Szinte reménytelen, hogy közülük
Valaki még élne ennyi év után.
Hősnek tartjuk, tiszteljük, kik éltűket adták.
De hősebbek, ha olyan egyáltalán lehet,
Akik fogságban töltötték szabad életüket.
Kényszermunka volt jutalmuk csak,
Enni, inni közbe-közbe csak egy keveset kaptak
Szenvedés, vágy, azok után, akiket otthon hagytak.
De hősibbnél is hősibbek azok,
Akik itthon, fegyver nélkül folytatták a harcot.
Nem is volt mindenki, csak egy szerelmes kislány
Kinek babája, mint katona, elesett a Donnál.
Maradtak itt sokan áldott állapotban.
Sokan pedig maradtak gyerekekkel, kicsivel, vagy naggyal.
Derék emberekké nevelték magzatukat,
Imájuk kísérte a férjük, és a nem ismert utat.
Egyedül nevelték gyermekeiket, tiszteletben tartván
Emlékét a katona apának, aki élt, vagy halt a Donnál.
Nem tudták a csintalan gyereknek mondani sem:
Várj csak, majd ha hazajön az apád!!!!
Hónapok és évek, egy fél évszázad után
A gyermekek gyermekei lettek katonák.
De békésebb a világ most,
Nincs veszély a Donnál..
Vajon Petőfi írná –e most is:
Sima vízén csak a habok fodra
Mely a napsugár botlását okozhatja?
Különben „a folyó oly simán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében „
Vajon a tündérek nekik is táncot járnak?
Pici kis sarkantyúkkal magyar táncot járnak?
Közben tán egy csókot adnak a család nevében
Mosolyt hoznak a honvéd arcára, cserébe..
De a szegény özvegy, az itt maradt árva,
Férjét, apját, most már csak a mennyországban látja.
Ne add fel a reményt, nem azt mondom.
Hallgass meg engem, amint tovább mondom.
Felejtsd el inkább, hisz te is megöregedtél
Képzeld férjed, árvád keserves életét.
Idegen földön, szolgaságban, rabságban,
Meleg lakás nélkül, szeretet-hiányban.
Fent vannak ők már, nem tündérországban,
Hanem angyalokkal, teremtőjük mellett
Fent az örök boldogságban, a mennyországban.
Nincs ott már szenvedés, nincs ott semmi hiány.
Várnak ők ott rátok, a többit sem siettetik,
Sem a házastársat, családot, sem az unokákat.
Ahol ők várnak, minden örökké tart, semminek sincs vége
Csak a várás rövidebb ott, nincs is időhöz kötve.
Öt évtizedet mi is itt már vártunk.
Jóska bátyám nem ismertem én sem,
De ismerem Édesapámtól.
Előttem mindig hős volt, honvéd Markotáról.
Ötven éve most már,
Hogy eltűnt a Don kanyarnál.
Találkozom majd vele
Fenn az egek felett, az angyaloknál.
A Don kanyarnál eltűntek emlékére
Hegedüs László Jenő 1992.