Kevés olyan együttes van ma Magyarországon, aki 25 éve bárhol is lép fel, mindig képes megmozgatni a hazai könnyűzene langyos állóvizét. Én valamikor az hatodik év környékén kezdtem el követni az együttes életét. Persze akkor még korántsem tudatosan. A tárnoki kőfejtőben öt évesen apukám nyakában ülve kiabáltam, hogy „Repül a bálna”. Azóta eltelt majdnem 20 év…rengeteg minden változott és nagyon sok minden nem. Én például már nem igazán tudok édesapám nyakába ülni, viszont a Republicot még mindig nagyon szeretem.
(Rajzoljunk álmokat! Fotó: Sebestyén Beáta)
Boros Csabával, a Republic együttes frontemberével az elmúlt 25 évről, sikerekről, lehetőségektől és a magyar zenei kultúráról beszlgettünk.
Hogyan is kezdődött ez az egész?
Az én kapcsolatom Bódi László „Cipővel” kicsit régebbre nyúlik vissza, még a Republic előtti időkbe. 1986-ban, mikor bekerültem a Szigeti Feri által alapított Kenguru nevű együttesbe, ő mondta, hogy ismer egy vékony, madárképű gyereket, aki voltaképpen költő, és mi lenne, ha ő írna nekünk dalszövegeket? Így ismertem meg Cipőt, aki mint szövegíró került az együtteshez. Írtunk is jó néhány dalt, például az „Ahogy a halak” című szám is ebből az időből ered. Volt, hogy mint vendégelőadó fel is lépett egy-egy Kenguru koncerten. Később én lettem az ő vendégelőadója, mert éppen nem volt a zenekarának basszusgitárosa. Majd a sors úgy hozta, hogy 1990. év elején szétváltak útjaink a Kenguruval, és 1990. február 23-án este beléptem az együttesbe. Innen datáljuk a Republic létezését.
Tipikus garázszenekarként indultak…
Az akkori gitárosunk Bali Imre „Rece Apó” lakásában kezdtünk el próbálni. Bár a szomszédok nem nagyon örültek, mi ott tartottunk házibuli jellegű koncerteket, ahova barátokat, zenészkollégákat is meghívtunk, sőt, egy televízió műsor keretében még Geszti Péter is kijött hozzánk egy interjú erejéig.
És a lakásból, a barátokból szinte egyik pillanatról a másik lettek a színpadok és a rajongók.
Valóban, a siker elég gyorsan megérkezett. 1990. nyarán felléptünk Balatonlellén, egy fesztiválon, amelyen eljátszottunk egy-két dalt. A fellépés után Boros Lajos (a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat akkori márkamenedzsere) szerződést ajánlott nekünk, és még az év végén el is készítettük az első albumunkat. Ami viszont csak1991 év elején jelent meg.
Mert jött a rendszerváltás. Gondolom, ez az akkori poppiacra is nagy hatást gyakorolt.
Igazából 1990. év végén kellett volna megjelennie az első lemezünknek, de akkor történt meg a rendszerváltás a Hanglemezgyártó Vállalatnál is, és Boros Lajos irodáját leragasztották. Gyakorlatilag úgy nézett ki az egész, mint egy gyilkossági helyszín. Az ajtó leragasztva sárga szalaggal, és senki se ki, se be. Mi kint álltunk, az anyagunk meg bent volt. Míg nem rendeződtek a dolgok, senki nem törődött azzal, hogy milyen kiadványok kerülnek piacra, így aztán nem tudtuk kiadni az első albumunkat sem, csak ’91 év elején. Akkor már tudvalevő volt, hogy azok az emberek, akik segítettek minket az első albumunk munkálataiban, azok nem maradhattak a Hanglemezegyárnál. Többek közt Boros Lajos és Wilpert Imre sem. Tudni kell, hogy addig két márkamenedzser volt: a Wilpert – övé volt a Start-favorit -, meg a Boros – akié a Bravo-pepita. A rendszerváltás után gyakorlatilag Benkő László lett az egyszemélyes vezetője a Hanglemezgyártónak.
A Republic a Bravo-pepitához tartozott.
Igen, a Bravo-pepita új kiadványokkal, így a Republiccal is foglalkozott, a Start-favorit meg már a menő zenekarok útját egyengette. De a váltás után mindez megszűnt, összevonták, és a Benkő alá került minden. Nekünk semmiféle bajunk nem volt vele, a mai napig jó kapcsolatban vagyunk, de mi el akartunk jönni, és azokkal szerettünk volna tovább dolgozni, akikkel eddig.
De érvényes szerződésük volt a Hanglemezgyártóval…
Ezért volt, hogy egy ravasz trükkel megváltunk a Hanglemezgyártó Vállalattól. Egyébként éppen úgy, ahogy az Omega is megvált egyszer egy korábbi kiadójától. Leadtunk egy anyagot, amin csak dobolás volt. Ez lett az Üss a kazettára!, ami azóta is egy kultusz kazetta. Nem gondoltuk volna, hogy a Benkő megjelenteti, de megjelentette, mi pedig teljesítettük a szerződésben leírtakat. Ezután adtuk ki a Hoppá-Hoppá!!! és az Indul a mandula című albumokat, az akkori első magán hanglemezkiadónál, a Quintnél. Így jelent meg egy év alatt három lemezünk is.
(Jóreggelt kívánok! Fotó: Sebestyén Beáta)
És azóta is a zenekar sikere töretlen. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy minden évben kiadtak egy albumot.
23 év alatt minden évben megjelent egy CD-nk, s ezek csak a sor CD-ink. A válogatás albumok, illetve azok a lemezek, melyeket másnak vagy mással készítettünk – például Cseh Tamással – nem is számoljuk bele.
Mikor a Republic kezdte, akkor sem volt könnyű befutni egy zenekarnak. De akkor más okok játszottak közre abban, hogy ki lesz sikeres és ki nem. A politika mellett a zenei stílus is meghatározó volt, hiszen a kilencvenes évek elején itthon még a diszkó hódított. Kevesebb volt ugyan a zenekar, de nehezebb is volt ismertségre szert tenni, nem volt internet, tehetségkutatók. Hogyan lehetett akkoriban népszerűsíteni egy zenekart, egy albumot?
Akkoriban egy kezdő zenekarnak nem nagyon volt más lehetősége, hogy megismertesse magát az országgal, így simán elmentünk playbackelni diszkókba. Fogtuk magunkat és kazettával a kezünkben jártunk egyik diszkóról a másikra mind az öten. Élveztük, hogy halljuk a saját zenénket és látjuk, milyen frenetikus hatással van a közönségre, ott ugráltak a diszkóban és nagyon szerettek bennünket. Mindezt persze csak addig csináltuk, amíg már megtehettük, hogy csak rendes koncerteket vállaltunk. Ezután már nem mi mentünk a kisebb falvakba, hanem az ottani fiatalok jöttek fel a nagyobb városokba a koncertjeinkre. Onnantól kezdve egyetlen egy playback fellépést sem vállaltunk.
Nem nagyon lehettek üresjáratok.
Ebben a playbackes időszakban valóban volt olyan, mikor megcsináltunk egy év alatt akár 150 fellépést is, hétvégente volt, hogy hármat, négyet is, diszkóról diszkóra mentünk. A csúcsidőkben az éves fellépésszám megközelítette a kilencven-százat, de persze egy idő után visszavettünk ebből a hajtásból, de hatvan-nyolcvan koncert az mindig megvolt.
Össze se merem adni, hány fellépés jött össze az évek alatt. Ennyi rutinnal másképp áll ki a színpadra, mint mondjuk 10 vagy 20 évvel ezelőtt? Másképp áll ki a színpadra hazai pályán, Győrben vagy a tárnoki kőfejtőben? Számít egyáltalán a kinek, a hol és a mikor?
Nekem abszolút nem számít, hogy Tárnokon, Győrben, az ország vagy a világ mely pontján lépünk fel, ha ott magyar emberek élnek, akik értik a magyar szót és azt, amiről énekelünk. Nem hiszem, hogy ha mondjuk Tárnokon vagy Győrben játszottunk, jobban felment volna az adrenalin szintem. Nyilvánvalóan furcsa érzés, mikor az ember először játszik a barátainak vagy a családjának. De én ezt megszoktam, mert a gyerekeim, a családom már egészen a kezdetek óta elkísér a fellépésekre, ezért bennem nem alakult ki semmiféle gátlás. Ez másoknál nem feltétlen van így. Sőt, minden dalomat ismerik is, ők az elsők, akiknek megmutatom a készülő számot.
Gondolom, ők a legnagyobb kritikusok.
Abszolút. Mindig véleményeznek. A gyerekeken már kezdetekkor le lehet mérni, hogy egy szám jó e vagy sem, mert ők őszintén megmondják. Meg a gyerekek füle még nem annyira fertőzött ettől a világtól. Nekem ikerfiaim vannak, most 20 évesek. Ákos fiam oxigényhiányos állapotban született. Őt nehéz megrontani, neki a világ nem abból áll, amit a tévében néz vagy hall. Neki az a világ, hogy egy csoki jó vagy nem jó, vagy a Beatles szépen játszik, egy másik zenekar meg csúnyán.
Akkor az ő őszinte véleményére mindig lehet számítani.
És általában be is jön, amit ő mond. Mikor a Rajzoljunk álmokat című albumot állítottuk össze, s már felkerült rá jó néhány dal, egyszer csak odajött hozzám, és megkérdezte, hogy a télen nyáron az mikor lesz? (Sebek a szívemen című dal) El is feledkeztem arról a számról, azt hiszem, magam sem tudtam, hogy jó dal e vagy sem, de a gyerekben benne volt, hogy annak ott kell lennie, hogy az egy jó dal. És elkészült az album és az első szám rajta a Sebek a szívemen, amihez videoklip is készült a Rajzoljunk álmokat című dallal együtt.
( Ha itt lennél velem és fognád a két kezem…Fotó: Sebestyén Beáta)
Ahogy hallgatom, milyen alázattal és szeretettel beszél a munkájáról, rájövök, ön azon kevés szerencsés egyike, akinek a munkája egyben a hobbija is. Mégis, ha elvonatkoztatunk kicsit az zenétől, mivel szokott kikapcsolódni?
Ahogy az időnk engedi, nyáron leköltözünk a Balatonra, onnan is szoktunk feljárni koncertekre. Van egy kis vitorláshajóm, gyakran elvitorlázgatunk a családdal. Tehát nyáron a Balaton, nem is a vitorlázás miatt, inkább maga a Balaton miatt. Nagyon szeretek ott lenni. Péntekenként, ha nincs fellépés, már tizenöt éve ugyanazzal a társasággal futballozom, és ha már foci, a nagy fiammal Vasas meccsekre is járunk. Mindig összehozunk valamit, elég nyüzsgős nálunk az élet. Nem azt mondom, hogy van időm túl nagy kanállal meríteni, de kirándulunk, múzeumba megyünk, persze ezt is mind a családdal. Vagy csak gitározgatok, zongorázgatok, olvasok. Néha egy-egy kisebb külföldi utazás. Mikor a gyerekeink fél évesek voltak egy nagyobb barátai társasággal elmentünk Korfura, nagy csoda volt, később elmentünk oda a Republiccal is.
Közös nyaralás a zenekarral? Manapság ritkán hallani ilyesmiről.
Szerveztünk közös nyaralásokat, mert külön nem igen mehet el az ember, mert ha egyik elmegy ekkor, a másik elmegy akkor, rengeteg idő kiesik a szezonból, de így nem nagy probléma, ha egy hétvége kimarad. Most kimaradt egy-két év, nem is nagyon volt kedvünk a Cipő után menni. Bár egyébként ő szinte sose jött. Mikor huszonegyen mentünk, és a felesége meg a gyerekek is jöttek, neki akkor éppen nagyon fontos dolga volt, a mostani szövegíró kollégánkkal – aki az új albumunkra is írt vagy hét számot – Wéber Ferivel ki kellett festenie a házat. Én inkább azt gondolom, félt repülőre ülni. De voltunk együtt Korfun, Horvátországban és Olaszországban is. Egyébként akkor is ilyen családi utat szoktunk csinálni, mikor külföldön játszunk.
Ez a fajta összetartás lehet a zenekar sikerének a kulcsa?
Mindenképpen hozzájárul a sikerhez.
És vajon még mi?
Mi már a legelején is úgy határoztuk meg az alapfilozófiát, hogy mindenki ugyanannyit keressen az együttesben. Ez nem csak a fellépési díjakra vonatkozik, hanem a szerzői jogdíjakra is. Gyakorlatilag csak a CD-re van ráírva, mintegy erkölcsi sikerként a valós szerző neve, de a jogvédő hivatal felé egyenlően vagyunk lejelentve. Ez azért fontos, mert ha valaki nem abban tehetséges, hogy dalokat vagy szövegeket írjon, de a tehetségét máshogy tudja kamatoztatni a zenekaron belül, attól még nem biztos, hogy megfizetik. De ha egy együttesben együtt játszunk – és direkt mondom, hogy együttes és nem zenekar – akkor mindenkinek legyen lehetősége arra, hogy egyenlő életszínvonalat építsen ki; tehát ha keveset keresünk, akkor együtt keresünk keveset, ha meg többet, akkor együtt keresünk többet. Ráadásul egy zenészkollégától csak akkor lehet elvárni bármit, hogyha van miért elvárni tőle.
(Őrízz engem ezen a világon Fotó: Sebestyén Beáta)
És a mai zenészektől mi várható el?
Azt gondolom – és ez nem csak a Republicra vonatkozik – bárki, aki a színpadon áll, az próbáljon meg egy jó közös élményt kialakítani, mert egy koncert akkor jó, ha nem csak a zenész, hanem a közönség is élvezi. Amit csinálunk, annak csak akkor van értelme, ha minden egyes előadáson, mint egy oda-vissza ható erő húzza egyik a másikat. A koncert elején például az együttesnek kell belehúznia a közönséget ebbe a játékba, hogy aztán az egész, mint egy ár, elszabaduljon.
Vajon a mai fiatal zenészek közül hányan gondolkodhatnak így? Egyáltalán, van e nekik lehetőségük arra, hogy mindezt elérjék?
Azt gondolom igen, de nem könnyű. A nagyfiam, Bálint, a Zoom nevű zenekarban játszik. Ők már játszottak néhány alkalommal a Republic előtt is, de a Hooligansszel és a Supernemmel is felléptek már. Például egy ilyen Zoom-szerű zenekarnak nem olyan egyszerű a helyzete, mivel nagyon sok hasonló zenekar próbál befutni. Sajnos azt veszem észre, hogy nem mindig azok kerülnek oda, akiknek egyébként oda kellene kerülni.
Van egy sikeres együttese, ugyanakkor a fia által látja egy kezdő zenekar próbálkozásait is. Látja a lehetőségeket és a buktatókat. Nehezebb volt sikeres zenekart csinálni a kilencvenes években mint most?
Nem hiszem, hogy nehezebb lett volna befutni, mint most. Akkor, ha valaki jó helyen, jó időben és jó zenével volt ott, akkor arra felfigyelt közönség. Szerintem most sokkal nagyobb konkurenciaharc van. A kiadvány is nagyon sok lett, és ez a rengeteg lemez, ha tartalmilag nem is biztos, de vizuálisan mindenképpen konkurenciát jelentenek egymásnak. Ha a közönséget nézzük, ők pedig egyszerűen immunissá válnak attól az információáradattól, ami nap mint nap éri őket. Elképzelhetetlen volt a mi időnkben, hogy valaki minden este bekapcsolja a tévét és koncerteket nézzen. Ez olyan, mintha valaki nagyon szereti a vadast vagy a káposztástésztát, de ha mindennap azt kell ennie, akkor egy idő után megcsömörlik tőle. Nem volt még internet, még mobiltelefon sem. Sem facebook vagy youtube. Az emberek sokkal inkább kivoltak éhezve arra, hogy hopp, itt van valami, ezt nekem meg kell néznem. Nem úgy, mint ma, hogy felmegyek a youtubera és megnézem, hogy ezek mit játszottak tegnapelőtt Kaposváron.
A Republiccal szinte egyidőben születő formációk közül nekem csak a Quimby és a Tankcsapda jut eszembe, akik még ma is tömegeket mozgatnak meg.
A említettekből kifolyólag mi és a fentebb felsorolt nevek ebből az érából indulva sokkal nagyobb nyomot hagytak és hagynak a közönségben, mint amennyit a mai együttesek tudnak hagyni. Azáltal, hogy egy ilyenfajta információszegényebb világból indultunk, a mi gyökereink sokkal mélyebbre tudtak kapaszkodni, mint a mostaniak, akik lehetnek nagyon jók meg modernek, de lehet, csak felületesen érintik meg a hallgatót. Miközben egy Republicra, egy Quimbyre, egy Tankcsapdára, egy Hooliganszre vagy szerintem az utolsó megkapaszkodó zenekarra, a Magna Cum Laudera arra még odafigyelnek. A Bikini meg a Beatrice az még egy korábbi kor, de még ők is tartják magukat, ha pedig összeállna a régi Piramis, biztosan megtöltenének egy-két arénát.
Ha már szóba kerültek a régi nagy „öregek”. Ezek a zenekarok szerintem még a mai napig is nagy hatással vannak a magyar zenei világra és a minőségi zenét kedvelőkre, egy zenészre meg kifejezetten inspiráló is lehet egy-egy ilyen együttes.
Egy Piramis, egy Omega, egy Fonográf, egy Bikini koncertre a mai napig nosztalgikusan gondolok vissza. Egy Fonográfon ott ülni a győri Víziszínpadon, az nagy csoda volt. Hát még egy Hobo Blues Band. Ezek mind olyan emlékek, amiket az internet abszolút nem tud visszaadni. Gyakran előveszem a bakelit lemezeket. Visszaemlékszem azokra a nyarakra, az illatokra, mindenre, óriási volt. Zenészek közt mozogni, fiatalember létére az embernek, az fantasztikus. Mikor megláttam, a Bródyt, ahogy lejött a színpadról a farmermellényében a kalapjával a fején, vagy Török Ádámmal és a Minivel egy öltözőben ülni…nagyon nagy dolgok voltak ezek. Azt hiszem, akár a Tankcsapda, a Quimby vagy a Hooligans is hasonló élményeket tudna mesélni a maguk életéből. Nem tudom, a mai zenekaroknak ezek a dolgok ugyanazt jelentik e vagy ugyanazt élik e meg. Mindenesetre ezek az élmények az ember későbbi pályafutását is tartalommal töltik meg.
(Szeretni valakit, valamiért… Fotó: Sebestyén Beáta)
Úgy érzem, az akkori könnyűzenei élet valahogy igazibb, élőbb, őszintébb volt. Ha ma megfordulok egy-egy koncerten nem igazán érzem ezt. Kicsit mintha minden mű lenne.
Magyarországon több fajta dologról kell beszélni mint zene és zene szinten. Van egyfajta úgynevezett budapesti szubkultúra, vagy inkább belvárosi, azon belül is Deák téri szubkultúra, amit az Mr2 Petőfi Rádió vagy méginkább Petőfi TV hűen közvetít az emberek irányába. Őszintén megmondva, pocsékabbnál pocsékabb produkciókkal halmoznak el bennünket esténként. Ami itt Budapesten, ezen a környéken folyik, az nem a valós magyar popzenei kultúra. Ez egy mű, kitalált, saját maguk által kreált kultúra, amit próbálnak ráerőszakolni erre az országra, csak ez az ország ezt annyira nem akarja bevenni.
Ezért tátong hatalmas űr egy pesti és egy Pesten kívüli koncertek közt. (Minden, ami Pesten kívül van, vagy meg merem kockáztatni, ami a fentebb említett szűk környéken kívülre esik, az vidék)
Igen, a kettő közt óriási különbség van. Azáltal, hogy a zenekarok felveszik azt a fonalat, amit próbál nekünk bemutatni Petőfi TV – egy ideig követtem, bele-bele néztem, de feladtam ezt a dolgot – ezáltal nagyon nehéz lesz kilépniük Budapestről. Mert vidéken nem ezt szeretik. De aki meg nem alkalmazkodik ehhez a szubkultúrához, az szinte nem jut be sehova. Esetleg csak kisebb klubokba, kevesebb nézőszámmal. Ez itt a probléma. Pedig vannak jó együttesek, például a Supernem vagy az Óriás. De a Fish! is ilyen volt.
Ha konkrétan a Republicot nézzük, mindez rájuk is érvényes.
Igen, például a Republic nem szólalhat meg az előbb említett helyeken, ez teljesen egyértelmű. Egyrészt a korunk miatt, másrészt mi úgynevezett lakossági együttes vagyunk. Ezt nem mi találtuk ki. Tehát van ez a lakossági együttes kategória, mi lakossági beat zenét játszunk, rá is írtuk a lemezünkre, és mi ezt büszkén vállaljuk. A nagyobb fesztiválokon persze nem szívesen látják a lakossági zenekarokat. Az más kérdés, hogy minden falunapon és városnapon a főtéren mindig szívesen látnak minket és meg is töltjük a tereket. Nemcsak Magyarországon, de a határontúlon is. Sokat lépünk fel a Vajdaságban, a Felvidéken, Erdélyben. Erdélyben például az Erdély legjobb koncertje díjat is megkaptuk.
Ez a fajta teljes mértékű átalakulás a zenei kultúra területén megmutatkozik a lemezeladásokban is, hiszen évről évre egyre kevesebben vesznek CD-t. Az, hogy a Republic legújabb albuma nemcsak aranylemez, de platinalemez is lett, az mondhatni kultikusnak számít Magyarországon.
Kultikusnak? Azt nem tudom, de annyi bizonyos, most december 26-án pedig megkapjuk a tripla aranylemezünket is.
(Sose ébressz fel, ha más dala szól Fotó: Sebestyén Beáta)
Ha már a karácsonyi koncert szóba került. Mire számíthatunk a Barba Negrában?
Semmi különösre, játszunk egy csomó számot. Játszik előttünk a Zoom, mint egy fiatal zenekar. Játszunk olyan számokat, amik rajta vannak az új albumon, de koncerten még nem adtuk elő őket, és lesz egy teljesen új dal is, ami nemcsak hogy nem szerepel egyetlen albumon sem és koncerten sem játszottuk még, de még el sem próbáltuk, tehát most van születőben. Remélem összejön, mert most tanulgatom a szöveget.
Hallottam egy adománygyűjtésről is.
Igen, a Budai Evangélikus Szeretetotthon Idősek és Fogyatékos Személyek Otthona javára. Óriási örömünkre szolgál, hogy még mielőtt a tett mezejére léptünk volna, egyik nap Érdről egy kedves ismerősöm 16 zsák felnőtt ruhát hozott, és a szeretetotthonból egy mikrobusszal kellett jönniük, hogy a sok zsákot elvigyék. Ha másért nem, hát már ezért is nagyon megérte. Reméljük, majd a helyszínen is lesz gyűjtés. Sőt, a Fóti Gyermekvárosból is jönnek gyerekek karácsonyozni. Kicsit ilyen karácsony utáni karácsony lesz ez. Elhangoskodunk ott és jól érezzük magunkat.
25 évet zár le az együttes ezen az estén. De mégis van egy törés ebben a 25 évben. Talán inkább 23 és még 2 évre emlékszünk vissza.
Ha az ember belegondol abba, hogy milyen helyzetből kellett nekünk talpra állni, és hogy ennek az együttesnek a nevét hogyan szerettünk volna fenntartani, mert semmit sem kell az életben, ez túlzás. Nem szeretem, ha zenészek arról beszélnek, hogy így szenvedünk, meg úgy szenvedünk. Persze sokszor nehéz, mert fáradt az ember, de hát nyilvánvalóan azért választotta az ember ezt a hivatást, mert ezt szeretné csinálni. Mi mindannyian gyerekkorunktól fogva ezt szerettük volna csinálni. Ezért is akartunk talpra állni abból a drámai állapotból, ami ért minket 2013. év elején. Ha most arra gondolok, hogy hogyan és miképp tudtuk mindezt létrehozni…sokat próbáltunk, meg sokat voltunk együtt, meg sokat beszélgettünk. Közben írtuk a dalokat. Jól példázza mindezt, hogy A rajzoljunk álmokat album háromszoros aranylemez lett és azt hiszem, hogy régen nem lépett a zenekar ilyen jó lépéseket. Ez értendő a koncertekre, arra, hogyan jutattuk el a CD-t a közönségünkhöz, szóval minden olyan átgondoltan történt, ami talán amiatt volt, hogy ráébredtünk arra, hogy mennyi érték van a kezünkben: ez a 23 év, az a rengeteg jó dal, közös együtt muzsikálás és hogy meg kell ezt az egészet megbecsülni, talán ez is segített abban, hogy így talpra tudtunk állni.
Mi lesz az elkövetkezendő 25 évben?
Hát 25 évre nem merek tervezni… de a következő évre már nagyvonalakban kezdenek gyülekezni a koncertek. Ez az év nagyon jó év volt nekünk, egy szép év volt. S egy ilyen jó év hozza magával a következőt. 2016-ra van egy ígéretünk, persze addig bármi változhat, ki tudja, az ember akkor még repülőre mer e ülni ilyen viszonyok közt, de van egy felkérésünk: Sarasotában jövőre lesz tíz éves egy amerikai-magyar fesztivál, és ezt az évfordulót velünk akarják megünnepelni. Ha már ott leszünk, természetesen belefér majd még egy-két koncert máshol is.
Megrajzolták a saját álmaikat.
Igen. A Rajzoljunk álmokat nagyon jól jellemzi a mi életünket, mert ennél jobb álmokat nem tudtunk volna rajzolni magunknak, mint amit sikerült 2015-ben. Nagyon sok koncert, nagyon sok ember. Ez nem csak nekünk, hanem a közönségnek is önbizalmat ad, hiszen előttük is bizonyítottuk, hogy a Republic erős, hogy amit eddig a Cipővel vittünk, az ő fizikális jelenléte nélkül ugyan, de ugyanabban a szellemiségben visszük tovább. Az a mérce, ahova tettük magunkat most már két éve az, hogy tényleg olyan dalokat akartunk játszani, ami a Republicnak a legjobb arcát mutatja. Amellett, hogy azok a pillanatok is fontosak, mikor könny csillog a szemekben, azért végső soron az emberek egy Republic koncertre azért jönnek, hogy kitombolják magukból a hétköznapok búját, bánatát. Úgyhogy 26-án már csak lazán.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotók: Sebestyén Beáta (republic.hu)