Október 30-án és 31-én, két egymás utáni napon megjelent egy-egy kitűnő, a Múzeumi Negyeddel kapcsolatos, az eddig történteket összefoglaló cikk, Ficsor Benedek tollából, a Magyar Nemzetben. A leírt eseményeknek a sorozata már akár bohózat is lehetne, ha nem feleslegesen elherdált milliárdokról, és súlyos szakmai érvek semmibevételéről lenne szó. Mindezt megkoronázta, hogy az első cikk megjelenése napján a TV I adásán Baán úr is nyilatkozott az újabb változatokról. A nyilatkozat szakmai körökben nyilván megdöbbenést keltett. Mivel szinte egy teljesen más, bár semmivel sem jobb, koncepció felvázolására került sor, mint amiről már több mint egy éve folyik a vita. Baán úr ugyanis ezzel a nyilatkozatával, kimondatlanul is elismerte az eddigi tevékenyégének a teljes kudarcát, az előkészítő munkákra, a pályázatokra fölöslegesen kidobott milliókat, az általa eddig erőltetet program tarthatatlan voltát.
Egy új program, újabb, célirányos előkészítő vizsgálatsorozat, megvalósíthatósági tanulmány nélkül. Hiszen pl. eddig szó sem volt színházról, „kis szecessziós ékszerdobozról”, melynek már a leendő működési feltételeit is Baán úr szeretné megszabni. Vagy a Hősök tere 1938 évi állapotának visszaállításáról. Furcsa, hogy az első program készítőinek ez eddig nem jutott eszükbe. De újabb vizsgálatokról sem esett szó. A kormánybiztos úr szerint nyilván nincs is rájuk szükség, mivel az előző koncepció vizsgálati anyagai, és a szerinte óriási számú, a programot támogató egyeztető tárgyalások jegyzőkönyvei sem kerültek a nyilvánosság elé. Valamint a támogatók sem lettek soha nevesítve. Újabb vizsgálatok nem készülnek, pályázatok azonban igen. Lesz tájépítészeti pályázat is, bár még azt sem lehet tudni, hogy pontosan hova fognak kerülni és mekkorák lesznek az újabb tervezett épületek, vagyis komplexitásról szó sem esik, mint ahogyan az előző változat esetében is hiányzott.
És megdöbbentő volt a nyilatkozó önkritikájának a teljes hiánya is. Baán úr egyetlen szót sem ejtett a feleslegesen kidobott milliókról, mintha neki abban semmi szerepe sem lett volna. Hihetetlen magabiztossággal, szinte cinikusan, ecsetelte az új koncepció nagyszerűségét, ugyanazokkal az érvekkel igyekezve azt alátámasztani, – a zöldterület növekedése, idegenforgalmi vonzóerő, – mely érvek tarthatatlanságára, már az előző változat esetében is, számos szakember rávilágított. És mintha eddig semmi sem történt volna, és minden éppen most kezdődne, tiszta fehér lappal, ismét elhangoztak a szép ígéretek. Ígéretek az új pályázatokról, a mélygarázsok építéséről, a Kós Károly sétány lezárásáról, elektromos kisbuszokról, kivilágított futópályákról, játszóterekről, stb. vagyis csupa olyasmiről, melyek legtöbbjének, – újabb tervek hiányában, – sem a pontos helye, sem a nagysága, sem a kivitelezés várható időtartama, sem azok várható költsége nem ismert. Csupa-csupa bizonytalansági tényező. Baán úr, mégis felelőtlen biztonsággal nyilatkozik a további milliárdos állami támogatásokról, és a vázolt létesítmények megvalósítási határidejéről.
Ez az ügy azonban messze túlmutat a Múzeumi Negyed anomáliáin. Felveti a felettes szervek ez ügyben tanúsított szerepét. Vajon miként volt lehetséges, hogy egy közgazdasági és filozófiai végzettségű személy, lehet, hogy jószándékú, de minden realitást nélkülöző, utópisztikus elképzeléseinek megvalósítása érdekében, a főváros emblematikus helyszínét, a világörökség részét képező Hősök terét is magába foglaló Városliget egészét, enklávéként kiemelve a város testéből, és a kerületek rendszeréből, a kormánybiztos úr rendelkezésére bocsássák?! Aki ezzel a területtel szinte magántulajdonaként kíván gazdálkodni?! Hogy nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, az illetékesek, az eltelt időszak kudarcai után, ennek a koncepciónak az irrealitását?! Egyáltalán, hogy merülhetett fel egy ilyen koncepció megvalósításának szándéka?! Urbanistáknak, építészeknek, közlekedési szakembereknek, muzeológusoknak eszükbe sem jutott volna, hogy akárcsak ötletként is felvessék, egy ilyen durva beavatkozást a főváros testébe. Őket azonban az ügy indításakor senki sem kérdezte meg. Vagy ha mégis megkérdezték, fütyültek a véleményükre.
És éppen ez a probléma. A szakemberek mellőzése olyan területeken, ahol szakmai tudásuknak mellőzhetetlennek kellene lennie. Hiányzik a valódi párbeszéd, ahol érv érvvel áll szemben. Valóban voltak egyeztető tárgyalások, szakmai és társadalmi szervekkel, lakossági fórumok, nyilvános vitanapok (MUT; MTA) stb. melyekre oly előszeretettel hivatkozik Baán úr. Következetesen azonban csupán arról a köztudott tényről hallgat, hogy ezeken nem érv állt érvvel szemben, hanem az ellenző érvek 95 %-nak a lesöprése az asztalról, azok teljes semmibevétele történt. A felvetett problémákra konkrét válasz helyett, hosszas eszmefuttatásokat lehetett hallani külföldi példákról, reménybeli látogatókról, az idegenforgalom feltételezett növekedéséről, majd létesítendő P+R parkolókról, a tervezett dugódíjról, valahol létesítendő külön buszparkolóról, a Kós Károly sétány gépkocsi forgalmának valamikori felszámolásáról, stb. Csupa feltételezés, csupa bizonytalansági tényezőre hivatkozás, valós szakmai érvek helyett. Hasonló a helyzet a sajtóval kapcsolatban is. Sok cikk jelent meg az elmúlt időben, különböző sajtóorgánumokban, a múzeum negyedről. Szinte kivétel nélkül kritikus, elmarasztaló hangnemben. Baán úr ezekről is hallgat, mint ahogyan a válaszadás is elmaradt, hiszen akkor konkrét probléma felvetésekre, kérdésekre, konkrét válaszokat kellett volna adni.
Egy kivétel akadt, amikor alulírott ez év május 8-án, a Magyar Nemzetben megjelent cikkére a Városliget Zrt. két hónappal később, július 20-i keltezéssel kénytelen volt válaszolni, mivel az újságcikk szerkesztetlen változatát az Emberi Erőforrások Minisztériuma megküldte részükre. Újságcikkre újságcikkel szoktak válaszolni, mégis ez alkalommal, a Mozsár István vezérigazgató úr aláírásával jegyzett igen hosszú választ e-mailban, magánlevélként juttatták el hozzám. Ennek oka nyilvánvaló volt, mivel a szóban forgó válaszlevél teljes egészében magyarázkodásból állt, ami a sajtóban megjelenve, ugye, furcsa lett volna. Ez viszontválaszra késztetett, ami sajnos, szintén nem került nyilvánosság elé.
.jpg)
Azért vannak néhányan, akik mégis körömszakadtáig támogatják ezt az ügyet, bármilyen logikai bukfenc árán is. Őket azonban személyes ambíció, de leginkább anyagi haszonszerzés motiválja, hiszen maguk is részt vettek a program kidolgozásában, és most reménykednek, hogy részesei lehetnek annak megvalósításában.
De nem csak a Múzeumi Negyedről van szó, amikor a szakmai háttér hiányát kifogásoljuk. Egyre több, speciális szakismeretet és tapasztalatot igénylő pozícióba kerülnek teljesen más képzettségű, szakmai irányultságú, valójában a rájukbizott feladat ellátására alkalmatlan személyek. Gondoljuk egy irodalmár, Szűcs Gáza úr Budai Vártól a Hősök teréig érő, ugyancsak utópisztikus, kulturális tengely kudarcot vallott tervére. Őt a kudarcért a milánói világkiállítás kormánybiztosságával kárpótolták, ahelyett, hogy visszaengedték volna a tisztességes szakmájának a gyakorlásához. Miért? Ért hozzá? Nyilván nem. Mégis úgy érezte, hogy a kapott pozíciója felhatalmazta arra, hogy ő szabja meg, hogy a kiállításon milyen pavilon épüljön fel, figyelmen kívül hagyva az építész szakma tiltakozását és ellenvéleményét. Megtehette, mivel a felettes minisztérium. – nem az építési, mert ilyen a rendszerváltás óta nincs, – szemet hunyt felette.
Különös, hogy az egyik legpatinásabb múzeumunk, az Iparművészeti Múzeum élére, nagy tapasztalattal rendelkező muzeológus helyett, ilyen képesítéssel és gyakorlattal nem rendelkező, több, előző munkahelyeiről távozni kényszerült építészt neveztek ki.
És itt van az újabb eset. A bonyhádi gótikus templom maradványa. L. Simon László államtitkár úr, szakmáját tekintve szintén irodalmár és borász nyilatkozata, aki valószínűleg most látott életében először test közelből ásatást. Ő, a szakembereknek, és az illetékes alapjogi biztosnak, a lelet jelentőségét kihangsúlyozó együttes szakvéleményével szemben, „ex katedra” kijelentheti, miszerint, a lelet nem éri meg a bemutatását, mivel turisztikailag nem hasznosítható, vagyis nem jelent anyagi hasznot, és különben is az útépítés határidejét be kell tartani. Mondja ezt az örökségvédelem felelőse, akinek már a magyar régészet tönkretételét jelentő törvénymódosítás ellen is tiltakoznia kellett volna. Furcsa. Országos jelentőségű régészeti lelet miatt nem lehet utat elterelni, vagy azt némi költségtöbblettel bemutathatóvá tenni, egy olyan országban, ahol egykor, – igaz, ma már nem hazánkhoz tartozó, – a Nagyszentmiklósi aranykincsek kerültek elő, vagy a Balaton menti Seuso kincsek, vagy a Tápiószentmártoni unikális szkíta aranyszarvas, az ásatások nyomán. Lehetett viszont tájromboló kőröshegyi viaduktot építeni nem létező völgy felett, és autópálya alagutat építeni nem létező hegy alatt. És kicsinyes politikai adok-kapok viszály miatt le lehetett állítani, szabályos szerződéssel épülő, milliárdokba kerülő autópálya szakaszt.
Az említett esetek rávilágítanak arra a sajnálatos tényre, hogy műemléki, régészeti, múzeológiai, építészeti kérdésekben szakértelemmel nem rendelkező kormányhivatalok, polgármesterek, esetleg egyházi elöljárók dönthetnek. Például a Győri Dunakapu-téri középkori várfalmaradványok egy részének megsemmisítéséről, az itt létesített, – közvetlen a Dunaág mellett, – mélygarázs miatt. Vagy a Szegedi dómnál talált középkori szakrális régészeti emlékek megsemmisítéséről. Megtehetik, mert a rendszerváltás óta nincsenek olyan önálló országos intézmények, mint pl. az Építésügyi vagy Művelődésügyi Minisztériumok, melyek ezeket a területeket felügyelve, ilyen kérdések eldöntésében kötelező erejű jogkörük lenne.
Sajnálatos, hogy éppen a kulturális területtel kapcsolatos beruházások egy jelentős részénél, a döntéshozatalból éppen a szakemberek maradnak ki, vagy az ő szakmai érveiket söprik le az asztalról. Félő, hogy az értelmiségünk elvándorlásának egyik oka nem feltétlenül az anyagi háttér, hanem annak a tudata, hogy itthon nincs szükség a szakértelmükre. Itt az ideje véget vetni ennek a téves szereposztásnak. Nem megvárni, hogy egyesek tettekkel bizonyítsák alkalmatlanságukat, hanem lehetőséget kell adni számukra, hogy visszatérjenek eredeti becsületes szakmájukhoz, ahol hasznosan tevékenykedhetnek. És a jövőben minden területen valóban szakembereket kellene alkalmazni.
Vagy talán ennyire gazdagok vagyunk, hogy kulturális értékeink sorsát és milliárdok feletti döntések jogát szakemberek helyet inkompetensekre bízhatjuk?
Simányi Frigyes
építész
2015. november 9.