Slasht hallgatni és meghalni. Túlzás nélkül merem ezt állítani, s vallom, egyszer az életben minden valamire való zeneszerető embernek kötelező ellátogatni egy Slash koncertre. Két óra kemény rockba öntött csoda egy csipetnyi Guns N’Roses lövettel s nem kevés világraszóló gitárriffel.
Hihetetlen várakozással és lelkesedéssel indultam a Sportarénába szerda este, hiszen a Live Nationnek köszönhetően Slash ismét Magyarországon mutatta meg, mi is az igazi rock and roll. Egész nap valami kellemes izgalom volt bennem, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki várja a csodát. S meg is kaptam, amire vágytam. Igazából sokkal, de sokkal többet is, mint azt gondoltam.
A SLASH: FEATURING MYLES KENNEDY AND THE CONSPIRATORS nem egy elcsépelt, Guns szárnyakon megülő cover banda. Hogy ha a Velvet Revolver volt Slash karrierjének mélypontja, ez a zenekar pályafutásának csúcsa, egy tökéletes szimbiózis a zenésztársakkal egy olyan bandában, ahol az alkotás idejét nem veszi el az acsarkodás.
Egyébként a MYLES KENNEDY AND THE CONSPIRATORS sem egy jött mentekből álló zenekar. Énekesük, Myles Kennedy azon kevés előadók egyike, aki nem csupán több mint 4 oktávot tud áténekelni, de képes 31 másodpercig egyetlen levegővel ki is tartani a hangot. A Todd Kerns (basszusgitár), Brent Fitz (dob) és Frank Sidoris (gitár) alkotta hármas pedig egy szilárd és profi hátteret ad a produkcióhoz.
És ott van Slash. Kiáll, gitárt fog, játszik és az ember belehal. Onnantól kezdve, hogy tizenévesen gitárt fogott a kezébe s garázsba vonult tizennyolc évesen, a világnak már csak várnia kellett, hogy az ősi rock and roll visszatérjen a színpadra. Sokan mondják, ő a világ legjobb, élő gitárosa, s bár ezen el lehet vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy gitárjátékát ezer közül is fel lehet ismerni.
S az a fajta alázat, amit a zene, a munkája s a hangszere iránt érez, az teszi őt igazán naggyá. Valóban egy élő legenda ő, s néhány méterre lenni a világ legjobbnak tartott gitárosától – ha már rockzenéről beszélünk – nos, az maga a nirvana.
Ha azt halljuk Slash, a cilinder mellett rögtön a Guns N’Roses jut az ember eszébe. Slash neve eggyé vált a Guns-val mint a rózsatövisek a fegyvercsővel. S jólvan ez így, a Guns N’Roses vonulat kikerülhetetlen, de a Conspirators performanszában csak olyan dalok szerepelnek, amik Slash keze munkáját dícsérik.
A Welcome to the jungle vagy a Sweet child o’mine nélkül is egy nagyon ütős estét prezentált volna a banda, így ezek a slágerek csak ráadásként szolgáltak, s korántsem volt nyáltól csöpögő, a régi időket visszasíró nosztalgiazene. Voltak itt saját szerzemények szép számmal, friss újdonságok, s régi Conspirators dalok is. Még egy icipici megemlékezés is jutott, a sokan szürke időszaknak tartott, Velvet Revolveres évekből is. Olyan szetlistet dobtak össze a fiúk, hogy senki se hagyhassa el a dühöngőt rossz szájízzel, azt motyogva maga elé, „bezzeg a kedvencemet nem játszották.„
Mikor az ember lánya majd’ 15 percig hallgat egyetlen gitárszolót, s ebben a tizenöt percben szinte meditatív állapotba kerülve semmi másra nem tud gondolni, mert a zene a szíve legmélyéig jut, a lelkét elárassza, a bőre borsódzik, s érzi, hogy egyre csak emelkedik feljebb s feljebb ,és mikor nem bírná tovább, egyszerre csak kiszakad belőle egy olyan energia, egy olyan mérhetetlen erő, s nem sok híja, hogy sírva nem fakad, mikor visszaszáll a földre, pedig csak annyi történt, hogy véget ért a szóló s következik egy újabb dal. Minden egyes pengetés, minden egyes akkord a rock zenét dicsőíti, a zenei tökéletességet példázza, minden riff egy-egy kincs, minden egyes dal színtiszta, igazi rock zene, s a teljes koncert egy őrületes katarzis.
Azt hiszem, azok a Gibsonok csak az ő kezének engedelmeskednek, csak az ő ujjai futhatnak rajtuk. Slash örökké fiatal marad, s a rockzene pedig halhatatlan.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: MTI