„Nekünk Világosság és Példa”
G.I.
Férjem T.A. Guba István hagyatékában meglévő írásai között rátaláltam a „Csontváry – Sirató” versére, mely 1966. szeptember havában íródott.
A vers gondolatai, elemzése a Nagy Géniuszról, hozzásegítené az embereket, hogy minél többen megismerjék a „csodás fényt”! Magyarország nagy „Napút Festőjét”. –„Az isteni természet rendjét”! Csontváry: „különálló csillagként ragyog a Magyarok Egén”!
Gubáné Mari
Guba István
Csontváry– Sirató
Rásikoltok a Napra: megállj!
Sugaras ujjaid most ki ne göngyöld!
Zuhogó csikóid nyílt tenyerem visszataszítja.
Ujjaim: hőkölés oszlopsora málhás hadaknak.
Negatív, fura parolám árnyéka arcom tördeli, rácsos
fénykerítést szegezek a nyílt levegőbe. Tartom gyökerét,
feszítem vonásaim kin árkába: csodapanaszos citerába
formálom pazarolt energia-vemhed, Te Mindig
Alaktalan Adakozó! Most arcom rendje a gátad.
Jöszte, fehér manna! Idegeim siklópálya előtted,
csillék nélkül is csontomba elérj! Jaj, nekünk, jaj, most
velőn túlról hasít a látomás: Foszfor és kalcium csillagosodik!
Tanúm és vádlom a zendülő anyag, mozdul
hatalmasa a mélyben, láncait vetkőzi kacéran a rabnő:
barna szűzanyám csípője rendül mániás szabadulásra,
Ázsia barbár méhe vajúdik, éber Asszur és Babilon,
Libanon cédrusa borzong, Ararát követve tömbben hámlik,
mongolok zsolozsmáznak már bibliából, Jupiter akla romokban
nyögdécsel Walhallában, és nem siratja senki, Izrael népe nem.
Kínában falják egymást kultúr – álcás fasiszták, nem veszik észre sem!
Emléknek ennyi elég: kicsi korhistória, ájult agykerék cifra rovása;
ezer év büszke kalandja önérzet – háborító ne legyen, lássuk az ösztönt!
A mámoros szentimentál – nyavalyán túl, a széplelkű humánbakafánt
gyökeréhez
huss! le az őstelevényhez! Ki követ? Hogy fogynak a szentek!
Jó rokonok, de lefoszlott gyámkarotok! Katolikus abroncsa
hova tágul? Ténfergő kozmopoliták seregének glória lett,
eszperantó zsoltár – pirulától piruló ágyék – szentek bene lötyögnek,
pillájukon átsüt fajtiszta jóindulat, bagzana valahány
útlevélviselős – hivatalból:
majd Ők szervezik ápolt kapcsolatunk piperés, lobogós
csere– furikákon!
Nem, urak! Nem! A genezis ősangyalai nem most járnak a Földön.
Az öröklés nem útipoggyász, de apáink hömpölygő horda– hatalma!
Természeterő, jégkort mulasztó állati pára, Kaukázuson átömlő
déli vihar,
történelmi parancs, kontinentális szűz indulat a Himalájától
Napnyugatig,
nekünk szülői szerelem: Több ezer éve született Eurázsiában
a Gyermek:
Kisded Nép, Napkelet Csillaga; immár férfikorát hirdeti
naponkénti csodákkal,
ősi istenek erejével paroláz, parancsát várják az elemek,
hiszen ők küldték az anyag gyermekét: megdicsőíteni az Embert,
megszenvedni a szenvedhetőt, hogy panasszal teljes
csupa– kín-hatalommal
visszasikoltson a Napra: Megállj!
Sugaras útjaid most ki ne göngyöld!
Zuogó csikóid nyílt tenyerem visszataszítja.
Bársony hátukon rubint – kockává zsugorodjon az áldás!
Az asszimilációt mára betiltom! Aki élő
igazán, annak tartja a szuszból, noha tegnapi.
Ragyogás– hidaid félig– leeresztve maradnak
szavaimtól, s nem lebben porfény – függöny: horgas
rojtnyira lepedők csüggnek: hátráló lehelet a zenitről:
égi nyelvek. Piros, zöld, lila nyelvek, vissza a tájról!
Boci ne légy, Nap! Ez a föld keserű.
Itt már jólfésült liget hajlong. Szigorral
csetteg a metszőgép. Féltem a kéket!
Tolnám vissza a teljes szivárványt. Vissza!
Ingó ínnal feszülök, hasát csiklandja öklöm:
Térülj aklodba lomha gigász jószág!
Érted bődülök szügyödre. Ijedj meg!
Keress külön pályát, itt menthetetlen az ég is.
Azt mondják, meghalt a Mester.
Hallhatom: a szíve nem ver.
Hallgatom!
PASSIO
Dicsértessék a magányos festőlegény?
aki tekintetével vászonra terelte a Napot!
Dicsértessék a teremtés folytatója,
a Világfejlődés kiapadhatatlan energiaforrása,
az ihletté magasult Természet!
Nekünk Világosság és Példa,
az anyagnak Megváltó Eszmélés.
Nélküle borzongatóbb volt a Külső Sötét,
dermesztőbb a Tér Csöndje.
Nélküle halálunk előtt megháborodnánk,
születés előtt anyánk sírba rántanánk.
Áldott, aki követi, mert eléri Őt.
Boldogok, akik bántották, mert nem tudták mit cselekszenek.
Elébe ne boruljon senki, mert felemeli.
Dicséretére minden szó hamis mit nem Ő mondott,
Életében kinevették, felmagasztalta magát helyettük.
Halálról senki ne meséljen, Keresztútját maga leírta.
Áldott, aki elkíséri, mert Élő Világosságra lel.
„ Én Koszta Tivadar, ki a világ megújhodásáért
Ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam akkor már rendes polgári foglalkozásomban, kényelem és bőségben voltrészem. De elhagytam házamat, mert el kellett hagynom és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát, és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és gyakorlatban festménybe átvihessem.
Szükségben a Mester megelőzött a segítségben, intelemként elriasztott egy kígyó egy olyan területről, ahol maradni akartam és távoznom kellett.
Gibraltárban hajóra szálltam, dinamitot és liditet szállított, rettenetes viharban szembekerültem a sorssal toronymagos hullámok rémes vergődésében, szívemet háborgás nélkül lecsillapította, festőszekrényemet magamhoz csatoltam – elaludtam.
A Karácsony éjszakáját Betlehemben a klastromban töltöttem, ahol sárgaréz lemezen kivésve írva van: in questo loco Nata Maria Jesu Kristo, a földön, mert ott nincs jászolra szükség, ott nincs szénahalma s efféle etetni való, az csak Európában van bőven.
Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka meg a kutyakölykökkel játszottam. Máskor, férfikoromban földrengéssel, sakálokkal hiénákkal kellett bajlódnom, a sivatagban levő magányt megszoknom.
Emlékszem jól a két éves koromra, egykori huszárlábaimra – hátulgombolós nadrágomra, melyből kifityegett rendesen az ingem csóvája. A kisgyerekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely a Kis– szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta.
Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktóriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösen húzódott le Libanonról, belángolta a Helliosz oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bacchus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott 1880 – iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb Napút plein air motívuma. A motívum, helyesebben a látat 350 méter hosszú volt; ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozó kó, mely a festményt költőileg kiegészítette.
Az alkotásokat a napenergiához kell kötni, a napfény által a világot iderögzíteni, maradjunk őseink szokása szerint a Napnál, hiszem, hogy így az eredeti és poézis barátaim maradnak. Nem érzek különbséget az emberi és az állati növény között, a világrendben csak a sasnak s a kiválasztott művészeknek adatott meg a képesség a beletekinteni a napba. A szép természet minden parányáért lelkesedni tudtam, mert komponálása monumentális, – részletekben pedig oly zseniális terjedelem, amit áttekinteni teljesen lehetetlenség, hasonló egy nagyarányú tájképhez, melyen a mester sokáig elmélyedhetett, a mű eredeti arányait fokozatosan fejlesztette ki, épp úgy, mint egy nagyarányú plein air festmény, melynek nincsenek előtanulmányai, hanem csak a kezdetnek van folytatása.
Csak az ihletettség megérkezésekor dolgoztam, ezért rajzpróbára sem került sor, nem kellett gondolkodnom sokáig a kivitelre nézve, mindennel tisztában voltam, hanem egyenesen a nagy vásznat távirati úton rendeltem meg, engedelmeskedtem végzetemnek, mindvégig küzdöttem. Ugyanakkor nem voltam barátja az erőltetett munkának, sőt szükségesnek tartom a kellő pihenést, a megszakítását a dolgoknak márul– holnapra. Ilyenkor Athénben igazi szobrászi munkára akadtam, a görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, kar és a fej nélküli torzók beszédesek lettek, holott a rómaiaknál a híres Mózes még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla! Nem Karthágó, – Bizánc s nem a pyramisok sphynxje az őszinte – hanem az élet a hatezer esztendőt élt cédrusok bölcselete szól hozzánk, mint igazságnak az érzete, mint a múlt történelme. Fejlődik a mag, melyből a cédrus fakad, hatezer esztendős múltról bölcsen hallgat. Csendes szerénységben él a cédrus évezredekre kiható türelemmel, türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg koronáját nem éri el. Háromezer évig a cédrus még nem cédrus, a negyedik ezredben bontakozik a koronája s ezzel utat mutat a nemzetnek a kitartásra.
Hát végül a hatezer éves cédrusokat senki se látta volna – festőművész meg sem fordult ott soha?
Olyan voltam, mint a kis mag, amikor földbe kerül, ki törődik vele mindenképpen él a föld alatt s fejlődik –e tovább?
Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De amikor a sokat keresett Napút színek világító fokozatát felfedeztem, erről a táviratilag értesítettem a Kultuszminisztériumot; és a képviselőházi irányadókat Budapestről meginvitáltam egy villásreggelire, a festmények et a parkban mutattam volna be meglepetésre. Helyettük egy keletről jött művész azt mondta: << Európa a japánoktól sokat tanult, de Öntől Uram, még többet fog tanulni. Mely csodásan érti a fény árnyék elosztását. A színek melegségének lágy átmenetét a hűvösbe, a contrasztok rendkívül kellemes hatása mily élénkséget önt az egészre. Él a fény. Él a szín, de a levegő létezik. Párás, avagy száraz a levegő? Éreztet van.<<
A világot bejártam s a hivatásomat teljesítve visszajövet a nagy tehertől csak lépésben haladhattam. A Baalbeki Nagy– templomban, kétezer méter magasban már pihenőt tartottam, megterhelve a sok teljesítménytől, melyet jó kedvében vállaimra rakott az Isteni zseni távol a hazánktól olyan céllal, hogy ezzel a munkával, mint VILÁGTÖRTELMI JELENTŐSŰ dolgokkal a világ előtt a magyarok létezését örök időkre igazoljuk.
Mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket, a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére s ott cédrusokat festettem.
Keleten is őseink energiája, ősi művelődésünk fokozata érdekelt történelmükre döntő jelentőséggel, amely itthon a kibontakozás nagyarányú szerkezeténél, széles mederben induló komoly munkánál bátorítólag , kiengesztelően s összetartásra buzdítólag hatni fog.
Nagyon kevés azoknak a száma, akik beletekintenének a nagy múltba, az ember művelődés és történelmébe, az isteni természet rendjébe.
Figyelemmel kísértem a közállapotokat, a politikai, írói s a művészi mozgalmakat, ahol rövidesen meggyőződtem arról, hogy kisebb– nagyobb körök / klikkek/ lefoglaltak minden helyet, – uralják a helyzetet
Nyugtalan Byzanz, romba dőlt olympia;
Nyugtalan Róma düledező fóruma;
Nyugtalan Jeruzsálem panaszfala s
Nyugtalan Európa nem csekélymérvben Hunnia.
Ebben az izgalmas zavarosban fejlődik a kultúra a szépművészet, és a politika vele együtt üveg alatt nő; a gomba. Fejlődésből építjük a palota sorokat s humánus gyöngédségből tűrjük a poloskákat, fejlődésben vagyunk a betörő bandákkal, a rablógyilkosokkal. Fejlődésben él az emberhús mérése, az embriózás és vérfertőzése. Modern kultúránknak nem ez a szívverése.
Kilencszáz évvel ezelőtt megtántorodtunk s a letörött Rómának behódoltunk. Újból próba alatt állunk s a megpróbáltatásból vagy kikerülünk ősi energiával, mint a hunok, vagy energia hiányában, mint hontalanok.
Sarlatánok hirdetett útjain csak botorkálva járunk, hol jobbra, hol balra az ingoványba süppedünk.
Szívem egész melegével anyai betegágynál virrasztva küzdelemben állottam – önnönmagammal; – s azzal a megfoghatatlan s megdönthetetlen valósággal, az élet mulandóságával is egyaránt. Ilyen körülmények -, Mikszáth hirtelen halála; és több más ami engem teljesen visszatartott attól a nagyszabású dologtól,melynek keresztülvitele előbb utóbb be fog következni anélkül is, hogy ezt akarjuk– e vagy se.
Két kultúrpalotát akartam építeni, mint kinevezett fizetés nélküli X, teljes energiával annak a Szellemnek segítségével keresztülvihetném azt, amire úgysem vállalakozhatik élő ember: egyszerűen azért, mert nem ért hozzá: – ép úgy mintha azt mondanánk, fesse meg a nagy Tarpatak völgyét a magas Tátrában, vagy Taormina görög színházat.
Menedék lett volna olyan egyéneknek, mint Ady, Bartók, akik tényleg hivatottak zseniális erővel rendelkezve, nem képesek megküzdeni a megélhetési gondokkal, mint József Attila, Itthon s a külföldön nyomorogva elhullnak; – ezekről kellene gondoskodni; – s ezekkel a század kultúrájának az útját megalapozni vélem. Én nem a gazdag Magyarországtól várom Hazám újjászületését, hanem a zseniális szellemű egyénektől, ahol egy is többet tehet a kulturális haladásban mint száz iskolának a tévedése avagy létesítése. S kimondhassuk bizonyos idővel azt is, hogy íme van magyar kultúra, amihez nem járult idegen tudás, idegen szellem, hanem a modern és legmodernebb fogalmak szerint a természet adta törvények alapján. Olyan munkát kell végezni, a mely maradandó emléket hagy maga után, a mely állandó és semmiféle más által el nem homályosítható, különálló egyéni dolog legyen, különálló csillagként ragyogjon az égen,
– a Magyarok Egén.”
Azt mondják, meghalt a Mester.
Hallhatom: a szíve nem ver.
Siratom.
Jó Tivadar, elrejteztél, utánad kiáltok.
Kétezer méter magasan jársz a levegőbe’.
Halálodra nem is figyelsz, de elfeledkeztél.
Talán most is űzöd– hajtod a nagy motívumot.
Betegágyán búcsúztattad a te édesanyád.
Nem virrasztott, nem siratott a te édesanyád.
Kétezer méter magasan jársz a levegőbe’.
Jaj, Tivadar, panaszom van, utánad kiáltok.
Jaj, nem tudjátok, hogy a te csillagképed a Tejút.
Aranyóraláncod kiszórtad a fejünk fölé
körhintának, aranyirányzéknak.
Jaj, a teleszkópok imbolyognak utánad
milyen idegesen forgolódnak, füstölögnek.
Kocsányuk plétubus, utol nem ér.
Jaj, minden pirkadat a te oltárod, éjjel is tündökölsz.
Kezed nyitogatod, ujjad ki nem apad.
Jaj, mániásnak dobolták ki adakozásod, pedig a behisztuni
sziklafelirat húsz méter hosszú, hét méter magas.
Tassziliában a tízezer sziklafestmény, mint erdőrengeteg.
Ezekre nem merik ráolvasni, hogy nagyzásból termett.
Jaj, csak téged lebolondozhatnak, mert közéjük jöttél.
jaj, a doktorok is analizálnak, alkatodat feszegetik
az akadémián a doktorok, a patás doktorok.
Jaj, nem hitték el, hogy a te csontrostod nemzeti szőttes,
onnan olvastad ki a nagy múltat,
ösztöneid gyökerébe
lehatoltál vegyértékek szövetébe
ott találtál csillagfényre
sok év előtti sugarak mutatták a Hadak Útját
s a kiirtott ősi eposz:
Egyszer volt, hol nem volt, tengeren is túl volt.
Jaj, te vagy az első, akit Széchenyi megálmodott
nem volt, hanem lesz Magyarországban.
Tetteiddel elől jártál, folytattad a prófétálást.
Jaj, milyen igaz diagnózissal kezdted a gyógyítást.
Szavaidra ki figyelt föl saját hazádban?
Jaj, hogy milyen igaz voltál, nem bizonygattad
csak nagy földrengéssel megmutattad.
Kecskeméten belerepedt a vármegyeháza.
Jaj, nem engedtek építeni két kultúrpalotát.
Abban gondoskodtál volna születő zsenikről
mint Ady és Bartók.
Hogy ne hulljanak el nyomorogva,
jaj, mint József Attila.
Jaj, te szerelmes voltál a Hazádba,
szeretettel gondoltál a világra.
Ezért jutott neked borzasztó magány.
Magasságos Cédrus, Egyedül való.
Jaj, kipusztulna minden ember, ha árvaságod éreznék.
Az élőkön nem segíthetsz,
hatalmad is örömöd is földbe vitted.
Jaj, te sose haragudtál, te csak törvénykeztél.
Te sohase vitatkoztál, te csak fenyegettél.
Nem gúnyoltál, nem tréfáltál, nem sírtál – nevettél,
mert csak sűrű Törvény voltál, Érvényes örökké.
Haj, regö rejtem!
ITT REJTEZIK TIVADAR
A MAGYAROK TÁLTOSA.
ŐSEINK SZOKÁSA SZERINT
ELTEMETÉK HÁROMSZOR.
VÁROM HARMADIK FELTÁMADÁST.
Guba István