{jcomments on}{jcomments off}
Szurkolói szemlélettel fogtam ehhez a cikkhez, hiszen elég régóta követem Ákos munkásságát, viszont a sors sajnos úgy hozta, hogy az elmúlt években nem volt lehetőségem részt venni turnékoncertjén. Ám most minden a kezünkre játszott, ezért néhány barátommal visszavonhatatlanul megcéloztuk Békéscsabát.
Szóltam a többieknek, hogy úgy állítsák be az antennáikat, hogy ez most se nem csendes-akusztikus, se nem metálvillás, inkább olyan Bonanzás-terminátorkettős Ákos fellépés lesz, kiegészülve Hauber Zsolttal, ők pedig megértően mosolyogtak, mert egyrészt nem mondtam nekik semmi újat, másrészt hasonló véleményen vannak velem: ha van mód a változtatásra (és miért ne lenne), nem szabad egyetlen zenei skatulyában megragadni. Hangolódásképp kinosztalgiáztunk magunkat az 1998-as Ikon-koncert felvételeivel, majd megpörgettük a mostani szerzeményeket is, de különbségek helyett inkább a hasonlóságokat vettük észre. Arról viszont, hogy az Igazán-turné csabai állomásán, élesben mire is számítsunk, fogalmunk sem volt. Az elmúlt évek számos koncertélménye általánosságban azt mutatta, hogy aki szívvel-lélekkel lép színpadra, az átragasztja a közönségre a lendületét, aki viszont csak letudja a kötelezőt, nem fog maradandó élményt adni. Örömmel láttuk, hogy Ákos és zenekara még mindig az első csoportba tartozik és nem csupán a rutin miatt játsszák el százezredjére is ütősen az Induljon a banzájt.
Nem egyszerű megfogalmazni, hogy milyen mozzanatok fűszerezték meg a produkciót, a kedvenc jelenetünk az Újrakezdhetnénk alatt esett meg, amikor is Ákos közel Phil Collins-szintű átéléssel esett neki a dobnak, de Zsolt félmosolyai is érzékeltették, hogy jó kedélyű összhang van a színpadon. Ahogy mentünk bele az estébe, úgy vettük egyre inkább észre, hogy az új dalok hibátlan harmóniában vannak a régebbiekkel, az áthangszerelések is jól sikerültek, de mondanivaló szempontjából is passzoltak, ez élőben még egyértelműbben érezhető volt. Időnként valóban sodró volt a koncert lendülete, a hangulatra semmi panasz nem lehetett, a kissrác a fater nyakában, a negyvenes keménymag, és mi, a valahol a Hűség és az Új törvény környékén, testvérek, ősök által beoltott huszonbővenpluszosok is ugyanúgy megkaptuk a magunk kis élményeit abban a cirka két órában. Az emberek énekeltek, csápoltak, átszellemültek kicsit, ami mindig magával ragadó dolog nagyobb tömegben, főleg úgy, hogy mi sem csak egyik lábunkról billegtünk a másikra, hanem ténylegesen jól is éreztük magunkat. A setlist az 1984/Az utolsó hangos dal/Igazán/Csak a dal környékén lett végképp a csúcsra járatva, és ha egymás mellé tesszük ezeket a számokat, világosan látszik a korszakokon átívelő stílus. Sokan azzal jönnek elő, hogy ekkor volt a legjobb Ákos, meg akkor, és az az időszak mennyivel jobban állt neki, mint a másik. Úgy vagyok vele, hadd döntse el maga az előadó, hogy milyen formában akarja átadni az energiáit több ezer embernek, hiszen ő nem rajongó, hanem maga a zenész, és ha kiég, mert unja a kötelező korlátokat, az a közönségnek is rossz lesz. A lényeg az, hogy teljesen rendben van az elektronikusabb csapásirány is. A csabai bulihoz visszakanyarodva, egy pillanatnyi fásultságot sem éreztünk Ákoson, és a dalokon kívül talán ez volt az, ami igazán nagy pluszt adott nekünk, mert tényleg tart még a lendület, és ezt nagyon jó volt látni, átélni.
Az utólagos érzéseket végiggondolva az elégedettség nem a legtalálóbb kifejezés, inkább – mindenféle túlmisztifikálás nélkül – egyfajta útravalót kaptam/kaptunk, ismét kilépve a hétköznapokba ez még jól fog jönni, innen is köszönet érte az egész zenekarnak. Az olvasóktól elnézést kérek, hogy ez nem egy képes-videós beszámoló lett, de néhány elmosódott telefonos fotó helyett inkább az emlékeim közé próbáltam elmenteni a koncertet, a hangulatot pedig talán szavakkal lehet a legjobban visszaadni.