Egy kellemes, tél végi délelőttön az utcán sétálgatva, Budapesten, egy frekventált külvárosi környéken az ember meglepődik, ha lépten-nyomon kéregetőkbe ütközik? Manapság már aligha.
Én azoknak a típusú embereknek a táborát erősítem, akik szívesen segítenek másoknak, de mikor röpke fél óra alatt hárman szólítanak le, egyik sem egy rég nem látott barát, kolléga vagy tanár, hanem idegenek, akik különböző fondorlatos történeteket előadva igyekeznek némi aprót kicsikarni belől em, mindezt a hónap vége felé, még a legempatikusabb személy is frusztrált lesz.
Az elsőbeszélgetőpartnerem egy negyven év körüli férfi,aki állítása szerint, melyet nem tudott semmivel s em tud alátámasztani, beteg gyerekeknek gyűjt adományt.
A második az egy hatvanas évei elején járó nő, elég lepusztult állapotban, sok csomaggal cihelődik a buszmegálló irányába, nagyokat pöfékel a cigarettájából, nem törődve azzal, hogy éppen inni áll szándékomban, előttem terem és aprót kért. Sajnos nincs apróm, szabadkozóm (még én kérek elnézést).
A harmadik eset, ami már meg sem lep, hiszen a pályaudvarok környékén mindennap belebotlik az ember lánya az „elloptákapénztárcáimésirataimnemtudokhazamenni” lány vagy személyébe, aki most éppen Százhalombattán él, buszjegyre gyűjt. Tájékoztatom, hogy a múlt héten már kért tőlem vonatjegyet a Dunántúli régió irányába, ezt kicsit zokon veszi, de már tovább is áll.
Ilyen rövid idő alatt lezajló találkozásaim a kéregetők különböző típusú és különböző indíttatású „fajtáival”, elgondolkodásra késztetett…
Mindenki külön egyéniség, tehát ahány koldus, annyiféle kéregetés-stílus.
Vannak kedvesek és kevésbé kedvesek, sőt akadnak kifejezetten ellenszenvesek is. Vannak idősek és fiatalok, nők és férfiak, nők és férfiakkal gyerekkel vagy kutyával, nők és férfiak gyerekkel és kutyával. Van ápolt és van piszkos. Van értelmes és van buta. Van, aki a körülmények áldozata és van, aki saját magát sodorta ilyen szerencsétlen helyzetbe. Van, aki mindent megtesz azért, hogy kikerüljön az adott helyzetből, illetve a körülményekből igyekszik kihozni a legjobbat, van, aki meg sem próbál felülkerekedni a szerencsétlenségén. Megér egy külön cikket szentelni a pszichiátriai betegeknek, akiknek kalap-kabát, ki az OPNI-ból (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet), aztán boldoguljanak, ahogy tudnak.
Az is személyenként eltérő, ki, hogyan próbál pénzhez jutni. Mélyen tisztelem és becsülöm azokat, akik valóban megdolgoznak a pénzükért. Jelentse ez a Fedél nélkül árusítását, vagy a fém üdítős dobozokból készült hamutartók árusítását (melynek árulásához mellesleg már helyfoglalási engedély kell) vagy a gyakran a Fehérvári úton ücsörgő bácsit, aki néhány jó szóért faragja parafadugóiból hihetetlen kézügyességgel, csodálatosan elbűvölő állatkáit. Ők valóban becsülendőek és lelkemet melengetve adok nekik néhány száz forintot.
Itt ragadnám meg az alkalmat és hangsúlyoznám, mert többször hallottam ezt az állítást, de az utcazenészek nem hajléktalanok! A legtöbbjük főállás mellett, mások főállásban muzsikálnak az utcán, zeneszeretetből. Van otthonuk, van családjuk, nem csövesek!
Térjünk vissza a hajléktalan típusok boncolgatásához. Akik már nem a szívem csücskei, ők a hatásvadászok. Többnyire egy roppantul meghatónak tűnő, ám annál sablonosabb szöveggel igyekeznek könnyt csalni a szemünkbe és pénzt kicsalni a zsebünkből. Ide sorolnám a pályaudvaron kéregető leányzót. Az ügyesebbje egy aranyos, szomorú szemű kutyust is beszerez, akadnak, akik sajnálatos módon, még a kisgyermeküket is magukkal viszik a „munkába. (A gyermekekkel való koldulás már a „hajléktalan törvények” ideje előtt is tilos volt.)
Van, aki kertelés nélkül megmondja, hogy neki bizony egy jó kannás borra fáj a foga, ők többnyire a punkok. (Félreértés ne essék, nem csak a punkok gyűjtögetnek tablettás borra, a punk stílust, öltözködést, életfilozófiát, zenei stílust kedvelők köre nem összetévesztendő az utcai életmódot választó tarajos hajúakkal.) Ők viszont kerek perec megmondják, hogy szeretnének egy cigit meg jól berúgni, és nem húzzák az időnket a tizenkét beteg gyerekről és hat gyógyíthatatlan betegségükről szóló mesékkel.
Vannak az örök elégedetlenek, akinek vagy pénz vagy cigi vagy mindkettő kell, de ha adunk, akkor az kevés, ha meg nem, akkor másodperceken belül megemlékeznek az utolsó nagynénikénkről is.
A legszomorúbb csoport pedig, csak ülnek és a jó szerencsében bízva várják az alamizsnát, melyet hol kapnak, hol nem.
A felháborító az, hogy azok is kérnek, akik nem szorulnának rá. Volt alkalmam egy beszélgetésbe csöppenni néhány évvel ezelőtt, egy bevásárlóközpont dohányzó részénél egy, a negyvenes évei elején járó, jó fizikumú férfi tarhált egy, a helyi szupermarketben 12 órát, minimálbérért dolgozó kasszás hölgytől. Beszélgetésbe elegyedtek, kiderült, a férfi jó szakmunkás, állást is kapna éppen, de osztott-szorzott és rájött, ha mindenki csak egy százast ad neki telefonbeszélgetésre, napi szinten meg van a mindennapi betevője, mi több, olyan luxuscikkekre is költhet, mint a bor és a cigaretta, éjszakai szállásra pedig mindig akad egy ismerős, ha más nem, jó időben egy padon, télvíz idején pedig egy hajléktalan szállón hajtja álomra a fejét. (Kérdezhetnénk, miért nem megy mindenki hajléktalan szállóra? A válasz az ő szájukból érkezik és meglepően egyszerű: ezeken a menedékhelyen egymástól lopnak, így még azt a keveset is elvesztik gyakran, amik van, ezért inkább fagyoskodnak az utcán.) Ha ő és még sokan mások így élnek és jól érzik magukat ebben az állapotban, lelkük rajta, de az visszataszító, hogy azok, akik valójában nem szorulnak rá, elveszik a lehetőséget azoktól, akik valóban szükségben szenvednek. A jóhiszemű ember találkozik egy-két ilyesfajta emberrel, rájön, hogy őt bizony csúnyán átverték, innentől kezdve meglepő, hogy akinek valóban csak két zsömlére kellene ötven forint, azt már meg sem hallgatja?
Vegyük kicsit komolyabbra a szót, nézzük, az elmúlt néhány évben szeretett kormányunk milyen dicsben részesíti a legszorultabb helyzetbe került polgárait:
2010 őszén a kormánypártok módosították „Az épített környezet alakításáról és védelméről” szóló 1997. évi LXXVIII. törvényt, és a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvényt. Ezzel lehetőséget biztosítottak az önkormányzatoknak arra, hogy szabálysértéssé nyilvánítsák a települések belterületének nem rendeltetésszerű használatát. A szabálysértési törvény akkori módosítása szerint szabálysértésekért pénzbüntetést és elzárást is ki lehetett szabni.
2011 novemberében újabb törvényjavaslatot fogadott el az Országgyűlés, és immár elzárással, vagy 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal büntetendő szabálysértéssé nyilvánította azt, ha valaki ismételten megszegte az „életvitelszerű közterületen tartózkodást” tiltó önkormányzati rendeleteket. Végül 2011. december 23-án a kormánypárti frakciók elfogadták az új szabálysértési törvényt, amely az egész ország területén büntette a hajléktalanságot.
Az Alkotmánybíróság végül az Alapvető Jogok Biztosának indítványára 2012. november 12-én meghozott határozatában alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a szabálysértési törvénynek azt a rendelkezését, amely szabálysértéssé minősítette a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát.
A TASZ ( Társaság a Szabadságjogokért) által kikért és összesített adatok alapján 2012. április 15 és 2012. november 21 között összesen 2200 ember ellen indult eljárás közterületen életvitelszerű lakhatásért. Több, mint 1500 esetben, összesen 40 millió forint értékben szabtak ki bírságot hajléktalan emberekre.
Végül a Fidesz-KDNP azzal zárta le a hajléktalanságról szóló vitákat, hogy 2013. március 11-én az Országgyűlésben elfogadta az Alaptörvény negyedik módosítását, és ezzel bekerült Magyarország alkotmányába„Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást. (8. cikk (3) bek.)”
Na, erre varjunk gombot…
Környezetemben több emberrel is diskuráltam már a hajléktalanság kérdéséről, különböző korosztályú, eltérő képzettségű és változatos világnézetű emberekkel, sokan, sok félét mondtak, mind másképpen viselkednek, mikor szembe kerültek egy hontalannal. Abban azonban mind egyet értettünk, hogy a fentebb említett törvények, a módosítások, visszavonások csűrése-csavarása ellenére is, abszurdak és nevetségesek. Valóban úgy képzelték a törvényalkotók, hogy az a balsorsú ember, akinek szó szerint minden napos harcot kell vívnia egy falat ételért, az majd önként és dalolva befizeti a rá kiszabott több százezres büntetést? Továbbá, mint a csoport elnevezése is mutatja, ők hajléktalanok, ami annyit tesz, hogy nincs otthonuk, tehát nem tudnak hazamenni, és bármilyen hihetetlennek hangzik, ők nem jókedvűkből ténferegnek az utcán és nem a móka kedvéért húzzák meg magukat egy aluljáróban a téli fagyok ideje alatt. (Amit ugye most már nem tehetnek mint ahogy azt a törvényben olvashatjuk.)
Hogyan lehet megtiltani, mi több, büntetni egy olyan tevékenységért valakit, aki nem tud a helyzete ellen mit tenni? Elítéljük a szomjazó afrikaiakat, mert nem isznak napi két liter vizet, holott a kellő folyadékbevitel fontos? Megvetjük azt a szülőt, aki nem a legegészségesebb ételeket adja gyermekének, mikor örül, hogy a legalapvetőbb élelmiszerekre telik? Ha a válasz nem, akkor miért sújtuk pénzbírsággal, fenyegetjük elzárással és tiltjuk ki a közterületekről azokat, akiknek nincs hova menniük?
A legtöbben még csak tudomást sem veszünk róluk, egyszerűen elmegyünk, elfordítjuk a fejünket, levegőnek nézzük őket, vagy ha közelednek felénk, csak arrébb sétálunk, egy jobb napon odavetjük, hogy „nem”, „nincs”, mert ha homokba dugjuk a fejünket, ott sincsenek? Felszállunk a buszra és hazamegyünk a meleg lakásunkba a családunkhoz, a kutyánkhoz vagy macskánkhoz, bekapcsoljuk a híradót és sopánkodunk, hogy mennyire irtózatosan szerencsétlen a mi életünk, hogy megint drágább lett az élelmiszer, a benzinről nem is beszélve, de akkor is beülünk az autónkba és akkor is megtartjuk a hétvégéi nagybevásárlást, mert hiába a siránkozás, meg tudjuk venni, akkor is! Lehetséges, hogy a saját nyomorunkra, a semmi sem biztos, minden mulandó tézisre emlékeztetnek minket?
Pedig gyakran elég csak nekik néhány kedves szó, nem egy hajléktalan volt, akivel beszélgettem és sokkal hálásabb volt az emberségességemért mint néhány lyukas garasért, mert akármiért és akárhogyan kerültek abba a helyzetbe, amiben most vannak, ők is emberek. Ha hisszük, ha nem és még ha úgy teszünk mintha nem is léteznének, attól még vannak és bár sokszor elfelejtjük, mert a szánk nagy de az empátiánk nulla, hogy önhibából vagy önhibán kívül bármikor kerülhetünk hasonló helyzetbe. Terápiás tanácsként, receptre felírva ajánlanám mindenkinek, hogy csupán egyetlen napig bújjon egy otthontalan ember bőrébe, talán nem is lesz akkora probléma, hogy a szomszéd kutya ugat, a főnökünk leszid, a gyerek pedig rossz jegyet hoz az iskolából.
Végleges megoldás? Jelen világunkban egészen egyszerűen nincs. Utópisztikus elképzelések vannak, de globális megoldás nem születhet. Egy közösséget jól jellemez az, miként bánik az elesettekkel, hát ez az ország, sőt, merem mondani az egész civilizált társadalom nagyon rosszul vizsgázik ebből.
Szerencsére vannak, akik feltétel nélkül segítenek másokon. A szeretetszolgálatok, a hajléktalan szállók, civil szervezetek dolgozói mind az elesettek megsegítését tekintik hivatásuknak. Hozzájuk csatlakozik számtalan önkéntes, így együtt igyekeznek segíteni a rászorulóknak. Mi, „hétköznapi halandók” hogyan segíthetünk embertársainkon? Nem kell feltétlenül pénzbeni juttatásra gondolnunk, de a kinőtt vagy megunt ruhákat, cipőket, gyermekeink már nem használt játékait örömmel veszik bárhol. Ami nekünk semmiség, másnak egy nyugodt éjszakát, egy teli gyomrot jelent.
Ne mutogassunk a másikra, s védekezzünk azzal, én miért, ha ő nem? Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan! Hála? Egy embertársunk szemében ismét meglátni a fényt, azt hiszem, elég hála.
Szerző: Kaiser Vivien
Forrás: meltanyossag.hu
Fotók: online