Jeremy és Jamie, a két fiú, igazán jó testvérek voltak. Jeremy a maga komoly hat évével, mindig tanította, nevelgette a négy éves kicsi öccsét és tiszta szívvel szerette, mert tudta, csak ők vannak egymásnak. A szüleik autóbalesete óta a gyermekotthon falai között éltek már több mint egy éve.
Az intézményből ők ketten nem mentek látogatóba Karácsonyra senkihez.
Az élet ugyanúgy zajlott a falak között a téli szünetben, mint általában. A reggeli kakaó szürcsölés közben Jeremi oldalba bökte bátyját, majd az ablak felé emelte kezét. A szülők halála óta nem szólat meg, csak mutogatott. Jeremy egyből vette a jelet és széles mosoly jelent meg az arcán. Megragadta testvére kezét és felpattantak az ebédlő asztalától és az üveghez rohantak. A nagyobb fiú felemelte öccsét, hogy a kicsi is kilásson az ablakon és közben egy puszit nyomott annak szőke buksijára.
A kinti világban óriási hópelyhek szálltak alá. Olyan volt, mintha a légben a pihék nevetve tolakodtak volna, ki melyik helyet takarja be a hófehérségével. Huncutul versengtek a háztetők, faágak, kutyák, macskák és az emberek között. Aztán pedig vártak, hogy mikor csücsül melléjük újabb és újabb hópehely, hogy egyre fehérebbé varázsolják a világot.
Jeremy és Jamie odabenn sokáig álltak az ablakban és nézték, hogyan lesz egyre havasabb a táj. Aztán a napi feladataikhoz fogtak, délben megebédeltek, majd végre engedélyt kaptak, hogy felöltözzenek és kimenjenek.
A két fiú, egymás kezét fogva kilépett az ajtón, majd rohanni kezdtek a puha, ropogós hóban. Nevetve dobálták egymást, belehemperedtek, angyalt rajzoltak, végül pedig komoly munkába fogtak. Hóembert kezdtek építeni. Kettőt. Egymás mellé szorosan. Jamie akarta így. Azt mutogatta közben a bátyjának, ezek testvérek, így nem lesz egyedül egyik sem. Jeremy értette a célzást és megölelte öccsét, aki boldogan bújt a karok közé.
Hamarosan megformálódott mindkét figura. A fiúk pedig lassacskán elfáradtak és bementek uzsonnázni. Este még az ablakhoz álltak és a két kicsi, mosolyogva nézte az egymás mellett szorosan álló építményt.
Aztán éjszaka nagy erejű szél vágtázott át a tájon. Meleg levegőt hozott magával, így olvadásnak indult a jégvilág. Az eddig vidám hópelyhek, vízként hullottak a mélybe, mint megannyi szomorú könnycseppek.
A két testvér másnap már korán reggel felébredt és rohant az ablakhoz. Amikor kipillantottak, látták a fekete, rideg tájat. Semmi nem maradt a tegnapi havas fehérségből. A két hóember pedig kicsiny víztócsává változott.
Jamie párás szemmel bújt a bátyjához, ölelve szorította, ahogyan csak parányi erejéből tellett. Majd felemelte arcát. A testvére szemébe nézett olyan aggódással, amilyen csak egy négy éves kisfiú lelkében lehet és nehezen formálva a szavakat csak annyit mondott: – Te soha ne olvadj el!
Illés Ildikó