Close

Önmegvalósítás művészi fokon 3. rész – Demokrácia, kultúra, kiteljesedés

„Az élet, az élőszó, a párbeszéd iskolája”

Miért a lego a világ legzseniálisabb játéka? E kérdést Jostein Gaarder norvég írónő tette fel a filozófia történetéről írott regényében. A mű egyébként hatalmas sikert aratott Európa-szerte, mert filozófiai gondolatokat szórakoztató formában, irodalmi fordulatokkal és világos, szemléletes stílusban adott át az olvasóközönség számára. Ezen erényei miatt  fiatalok millióival szerettette meg Arisztotelész, Descartes, Kant, Hegel, Kierkegaard, Nietzsche és más filozófusok világát.

    Talán az sem véletlen, hogy a norvég írónő dán példával szemléltette Démokritosz atomelméletét. A két nép között nagyon szoros a barátság, keresztül-kasul ismerik egymás világát és értékeit. Amint már említettem, a két ország 800 évig perszonálunióban volt. Ehhez hasonló együttműködésre a mi esetünkben csak a lengyelekkel van példa.

    De lássuk, mit ír a legóról Gaarder.

    „Miért a lego a világ legzseniálisabb játéka?

    Sofie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban a lego a világ legzseniálisabb játéka. Egyébként sem legózott már évek óta. Azt pedig végképp nem értette, mi köze lehet a legónak a filozófiához.

    Sofie azonban engedelmes tanítvány volt. Némi keresés után, szekrénye legfelső polcán ráakadt egy nagy nejlonzacskóra, ami telis-tele volt különböző méretű és formájú legóval.

    Ki tudja, mióta, most először ült le, hogy építsen valamit műanyag elemekből. Míg építkezett, eszébe jutott néhány dolog a legóval kapcsolatban. Bármily különböző a méretük, mégis egymásba illeszthetők. Ezenkívül elnyűhetetlenek. Sofie nem emlékezett , hogy hogy valaha is látott tönkrement legoelemet. Igaz, hogy kissé már kopottasak voltak, nem olyan fényesek és színesek, mint új korukban. Legóból bármit lehet építeni. És ha kedve tartja, bármikor szétszedheti az elemeket, hogy újat építsen belőlük.

    Ennél többet igazán nem kívánhat az ember egy játéktól. Kénytelen volt beismerni, hogy a lego valóban a világ legzseniálisabb játékszere.”

    Mint a lego elemei, úgy épülnek egymásra a népfőiskolai tárgyak is. S végül mindenkinél különböző felépítményt eredményeznek, ahogyan legóból is készülhet hajó, repülőgép vagy kerti ház. A cél a személyiség felépítése, de mindenkinél más egy kicsivel a személyiség.   

Ahogy említettem, ezen a népfőiskolán, amely a 78 közül csupán az egyik vidéki népfőiskola, a filozófia és az antropozófia kitüntetett szerepet kap. A holisztikus megközelítés napjaink divatos megközelítésmódjához, eszméihez igazodik. Politikai, társadalmi meghatározottságainktól nem tudja, nem is akarja függetleníteni magát az iskola, ebben a tekintetben pedig a kultúrára, főképp a nemzeti kultúrákra, a kulturális viselkedésre összpontosít.

Kultúráról még lesz szó, most kanyarodjunk vissza a kezdeti tematikához. Tanáraink arra kértek minket, tegyünk fel néhány alapvető kérdést magunknak, és ha a négyhónapos kurzus végén tudjuk a választ, akkor sikeresen végeztük el a feladatainkat. Ki vagyok én? – ez az első. Hol vagyok most? – a második. Hova szeretnék eljutni? – ez a harmadik fontos kérdés. Az igazság az, hogy a hatás lehet késleltetett is… Nem bizonyos, hogy úgy utazunk haza, hogy tudjuk, kik vagyunk, és ezt nagy biztonsággal merjük másoknak is állítani, és nem biztos, hogy rögtön felfogjuk, merre is akarunk tartani. Nálam például csak most ülepedett le, midőn ezeket a sorokat írom. De ez nem baj. A tudatosság kialakítása hosszú folyamat. A népfőiskolai hónapok után legalább olyan fontos az élmények rendszerezése és elhelyezése, mint korábban a részvétel. Át kell gondolnunk, mi is történt velünk, és ez mennyiben erősítette meg az életet illető kiteljesedési szándékainkat. Ritka alkalom, hogy valaki ilyen hosszú ideig keresheti önmagát és ehhez ilyen nagy segítséget adnak. Minden népfőiskola hű ahhoz az elvhez, amit Grundtvig úgy határozott meg: „Az élet, az élőszó, a párbeszéd iskolája.” Amit gyakran hiányolunk iskolaéveinkből, hogy miért nem az „életnek” tanulnuk, nos, az itt a középpontban áll.

Egyet azonban biztosan tudtam, amiben változni szeretnék. Igaz, erre dán tanáraink is rákérdeztek, egyénileg is, mindenki elmondhatta, már augusztusban, a kurzus elején, miben szeretne előbbre jutni és fejlődni. Elgondolkodtam a feltett kérdésen, s miután láttam, arra ösztönöznek, hogy valami személyes és belső karakterisztikus sajátosságot emeljek ki, őszinte voltam magamhoz és társaimhoz. Azt mondtam, elsősorban önbizalmam kialakításában szeretnék fejlődni. Ez, úgy gondolom, közös bennem és a volt szocialista régióból származó társaimban, mivel a diktatúra légkörében nőttünk fel, ahol elnyomták a szabad kezdeményezést. Azonos szocializációs tapasztalatokon mentünk át, azonos nevelési gyakorlat szerint formáltak minket, kisebbségi érzéseink is hasonlók. Természetesen voltak olyan jártasságok, amikre mindenki törekedett, jöjjön akármely nációból: minél több ismeretet szerezni más népekről, más népek kultúrájáról, másfajta gondolkodásmódokat megismerni, tájékozódni a dán modellről és angol tudásunkat fejleszteni. Az elmondottakat filmen is rögzítették, hogy a kurzus végén mindenki láthassa, ki milyen elhatározással indult és eldönthesse, mennyit sikerült ebből megvalósítania. Ezt a célt szolgálta az a több száz kérdésből álló kérdőív is, amit ugyancsak tanulmányaik végén töltöttünk ki.

A tanárok fontos szerepet játszanak a népfőiskola programjában, de szerepük eltér attól, amit megszoktunk. A tanár és a diák közötti interakció során a tanár szintén tanul a diáktól. Ennek az iskolatípusnak segítő tanári személyiségekre van szüksége.

Mette, a Take the Future vezető tanára, egy negyvenes éveiben járó hölgy, Amerikában tanulta a Ken Wilber-i módszert. Az órákra mindig felkészülten érkezett. Az aktív hallgatást gyakran és eredményesen alkalmazta. Empátiája sok esetben megmutatkozott. Például amikor ”személyes tárgyainkat” hoztuk magunkkal. Ez azt takarta, hogy mindenkinek hoznia kellett magával egy személyes tárgyat, ami jellemző rá, vagy ami sokat elmond róla. Ez lehet egy karkötő, egy kendő vagy egy használati tárgy. Én egy tollat vittem magammal, amit a tizenegy éves lányomtól kaptam. Abban az évben Bulgáriában nyaralt az anyjával, és onnan hozta magával ajándékképpen. Bolgár nemzeti színekbe öltöztetett toll volt, Napospart felirattal. Elmondtam, hogy miért és kitől kaptam. Alig tudtam megállni sírás nélkül. A tárgy mögött felsejlett egy válás története, s hogy milyen nehéz vasárnapi apukának lenni. Mette tapintatos kérdéseket tett fel, és ezzel segítette a feldolgozást. A dánokra amúgy sem jellemző, hogy vájkálnának a másik magánéletében, személyes dolgaiban. E rövid jelenetben tükröződött, milyen módon állnak hozzá a személyiséghez.

Mogens, a népfőiskola igazgatója, egy ötvenes éveiben járó úriember, nagy tájékozottságot árult el a politikában. Kelet-Európát, a kelet-európai problémákat is jól ismerte, ami messze nem jellemző sajnos az északi-európaiakra sem. Széleskörű politikai érdeklődése minden régióra kiterjedt. Ebben előnyben volt honfitársaival szemben, mivel óráin nemzetközi csapatot taníthatott. Kíváncsisága nem fogyott sosem, minket, magyarokat is gyakran kérdezett helyzetünkről és véleményünkről. Tőlem például megkérdezte, hogy – mint írással foglalkozó ember – kit ajánlok a magyar írók közül, ki lenne az az egy, akit érdemes elolvasnia. Némi gondolkodás után, sok szempontot mérlegelve, Márai Sándort javasoltam. Ezzel kapcsolatban el tudtam mondani azt az érdekességet, hogy Márai nem engedélyezte műveinek magyarországi kiadását, amíg a szovjet csapatok az ország területén vannak.

Per szintén ötvenes éveiben járhatott, az ő szakterülete is a politika és a társadalom volt. Repülőtisztként dolgozott korábban, így imponáló angoltudásra tett szert – bár ez a dánoknál nem annyira különleges, de ott sincs mindenki azonos szinten. Mélyebben gondolkodott, mint az átlag. Ezt egy példával szeretném illusztrálni. Egy alkalommal szabad témát kerestünk, hogy közösen beszélgessünk róla. Megkérdezte, hányan hisznek közülünk Istenben valamilyen módon. Majd arra volt kíváncsi, miért. Ez egy picit szokatlan volt nekünk, mivel mindig azt hallottuk, hogy a dán közgondolkodás és oktatás „világnézetileg liberális.” A liberalizmus azonban azt jelenti, vallását, hitét is mindenki szabadon vallhatja, hirdetheti. Ezek után termékeny vita bontakozott ki.

Megemlíteném még Ingát, aki a bemelegítéseket irányította, s aki három örökbe fogadott gyermeknek volt a nevelőanyja. A gyerekek három különböző világrészből kerültek ki. Inga nem csupán írott malasztként használta a „gondolkodj globálisan és vállalj felelősséget a világ sorsáért” gondolatkörét, hanem az életét is eszerint irányította. Biztosan kényelmes élete lehetett volna független, férjezetlen nőként, de ő nem a kényelmet választotta, hanem azt az utat, amelyen keresztül három szerencsétlenebb sorsú gyermekről gondoskodhat, akik nem tehettek arról, hogy hová születtek. És említeném Rasmust, aki a kerekes székes Peter gondozója, s aki maga is mentális beteg, gyógyszeres kezelésre szorul, mégis megkapja a bizalmat és a munkát a főiskola vezetésétől.

Inga példája szerencsére ma már nem egyedülálló. Magyarországon is egyre több ilyen családot láthatunk. Hazatérve személyesen is megismertem Budapesten egy asszonyt, aki a fia mellett egy Down-kóros gyermeket nevel. A Down-kórosok állandó figyelmet igényelnek, mivel nincsenek tisztában a fogalmakkal, nem ismerik annak a jelentését például, hogy halál, fájdalom, betegség, súlyos sérülés. Bármennyire is furcsa, nem lehet nekik megmagyarázni azt, hogy ne ülj a forró kályhára. Oda kell figyelni rájuk mindig és mindenkor. Mindez, mondanom sem kell, nem kis áldozatot követel.  

Essen még itt néhány szó a „tanítványokról” is. A manapság divatos multikulturalitás kifejezést Magyarországon ritkán tudjuk megtölteni tartalommal. Egy ilyen nemzetközi osztályban azonban láthatóak a nációk közötti különbségek. Számottevőek ezek? Azt kell mondjam, hogy nem. Az emberek lényegüket tekintve eléggé egyformák. Természetesen vannak kultúrából fakadó tulajdonságok, a japánok fegyelmezettebbek, egységesebbek, mint a magyarok, az arabok vidámabbak, optimistábbak, mint a dánok, és így tovább. Alapvetően azonban nem gondolkodunk másképp. Többé-kevésbé egyetértettünk például abban, hogy nem jó, ha – érdemtől függetlenül – túl nagy szakadékok meredeznek az emberek között. Abban is egyetértés mutatkozott, hogy az emberiségnek minél előbb fel kell számolnia – legalább részlegesen – az éhezés, a gyermeknyomor és a gyermekprostitúció jelenségét. Senki sem relativizálta a környezetvédelem fontosságát és senki sem vonta kétségbe az emberjogi szervezetek azon jogát, hogy megszüntessék a fegyveres konfliktusokat a Földön.

Akadnak azonban olyan felfogásbeli különbségek, melyeknek forrása az eltérő kultúra vagy kulturális hagyomány. Elmondok egy példát. Az egyik órán felmerült az abortusz kérdése mint vitatéma. Az európaiak egyöntetűen abból indultak ki, a teherbe esett nő joga eldönteni, megszüli-e a gyermekét vagy sem. Voltak, akik a szociális helyzet függvényében szigorúbb álláspontot foglaltak volna el, de a tiltást senki sem helyeselte. A két kameruni fiú és a libériai lány viszont kiállt az élet szentsége mellett, mondván, hogy az egyház szerint az élet a fogantatástól kezdődik, s hogy a kereszténység egyáltalán nem megengedő az abortusszal szemben. Érveinket következetesen elutasították, nem engedtek jottányit sem a sajátjukból, inkább az ellenkezőjéről próbáltak meggyőzni, így a vita egy ponton túl megfeneklett. Minket mindenesetre meglepett, hogy az afrikai keresztények mennyire komolyan veszik az általuk elfogadott szervezet – jelen esetben az egyház – elveit és mennyire ragaszkodnak hozzá minden lehetséges ponton. Valamit megint megértettünk az afrikai gondolkodásból és kultúrából…

A kiindulópont tehát, amit már említettem a népfőiskolai elvek kapcsán: mindenki egyenlő, mert mindannyiunknak egy élete van. Az egyén további jellemzői, az iskolai végzettség, a képzettség, a foglalkozás stb. már csak a társadalmi osztályozás eredményei. Mint teremtmények, mind egyenlők és egyediek vagyunk. A népfőiskolán ennek alapján szervezik meg a tanulást és ennek alapján fókuszálnak a tanulnivalóra.

Az ember szellemi és testi lény. Lelkünk is része egy nagyobb rendnek, valamint része vagyunk az emberiség életének és történelmének. A holisztikus szemlélet az egész személyiségre koncentrál, beleértve a nem-racionális, érzelmi, a szociális és történelmi adottságokat.

Az ember szociális lény, és része egy közösségnek. Családunk, helyi közösségünk, nemzetiségünk, és – talán vallási meggyőződésünk – eredményei vagyunk. A generációk életében a megélt történelem is szerepet játszik. Tekintetbe véve mindezt, népfőiskolánk célja volt, hogy ihletet merítsünk élettapasztalatainkból, és megtaláljuk személyes fejlődésünk kulcsát.  

A népfőiskola az „életre nevelés” szolgálatában áll. Nem a hasznos, hanem a fontos ismeretek megismertetésére törekszik. Irányzatokat, tevékenységeket mutat meg, anélkül, hogy kötelezne rá, könyveket ad kezünkbe, anélkül, hogy orrunkra kötné tartalmukat, elgondolkodtat megélt tapasztalatainkról, csupán azáltal, hogy felidézi, felidézteti azokat. Azt vallja, hogy a Tudat egyetemes kreatív energia. A folyamat végén a Tudatosság elérése van. A Tudatosság segít ahhoz a felismeréshez, mit alkothatunk és milyen alkotás eredményei vagyunk. Ez a „felvilágosodás.” (Enlightment)

Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy tapasztalataink tárháza olyan, mint egy ezeroldalas könyv, óriási raktára a különböző tudásoknak, ismereteknek, érzelmeknek, értékeknek és viselkedési mintáknak. Ebben rejlik az ereje a grundtvigi tanulásnak. Alkotóerőnk az életünkben gyökeredzik, meg kell tanulnunk felhasználni.

Vannak más kérdések is, amelyek a három alapkérdésből következnek, s amelyek a grundtvigiánus pedagógia célkérdései. Milyen típusú ember vagyok én? Mi az, ami befolyásol? Mit tanultam eddig és azt hogyan használhatom fel? Milyen életet élhetek? Milyen kérdések mentén juthatok el a megfelelő élettapasztalatokhoz? Hogyan elemezhetem jól tanulási képességeimet?

Beszélgetésekkel, vitákkal, életút-interjúkkal, zenével, énekkel, költészettel, irodalommal és színészettel közelebb kerülünk érzékeinkhez. Érzékeink pedig utat nyitnak a számunkra fontos élettapasztalatokhoz. A grundtvigiánus oktatás nem bíz mindent a könyvekre. Azt vallja, hogy a könyvek tartalma halott szenvedély és mozgalmasság nélkül. Könyvekből nagyon keveset lehet tanulni az életről. Az említett „érzékszerv-fejlesztő” tárgyak szerinte hatékonyabbak. Ma az interaktív eszközök széles körével bővül a grundtvigiánus pedagógia tárháza. Filmek, számítógépes programok, internetes oldalak, távoktató programok segítik az elmélyülést. A nevelésben, oktatásban a szemtől szemben végzett munka és a csoportmunka szükségességét hangsúlyozzák a jól kialakított fejlődési folyamatban.

Erre példa mondjuk a Bhutánról készített dokumentumfilm bemutatása is, majd az azt követő vita. Bhután kiindulópontja azoknak a vitáknak, amelyek a társadalomban akörül folynak, mi a fontos az élet minőségének szempontjából? Az országot bemutató film azt sugallja, a Nemzeti Elégedettség Mutatója (Gross National Hapiness, GNH) az állampolgár szempontjából fontosabb, mint a Nemzeti Össztermék Mutatója (Gross National Product, GNP). A Nemzeti Elégedettség Mutatója alapján a világon Bhutánban a legboldogabbak az emberek.

Bhután 1907 óta monarchia, de csak az 1960-as évektől nyitott a többi ország és a modern fejlődés felé. Az ország negyedik királya, Jigme Singye Wangchuk, akit 1972-ben tizenhét évesen koronáztak meg, felismerte, hogy az ellenőrizetlen „fejlődés” kétélű fegyver lehet. Nepál hasonló adottságokkal nyitott ugyancsak a hatvanas években, és sokan úgy látták, az infrastruktúra és a kommunikáció ugrásszerű fejlődése mellett, ennek a nyolcvanas évekre számos negatív következményét volt kénytelen elszenvedni: a korrupció felerősödése, talajerózió, az emberek képességeinek elsorvadása, hogy csak néhányat említsünk ezek közül. Bhután királya úgy látta, hogy Nepál feláldozta a buddhista tradíciókat a pénzügyi növekedés oltárán. 1979-ben úgy nyilatkozott egy indiai újságnak: „A Nemzeti Elégedettség Mutatója fontosabb, mint a Nemzeti Össztermék Mutatója.”

Hogyan sikerült megőrizni az ország értékeit? Nézzük pontokba szedve!

Környezetvédelem: a királyság területének 26%-a védett természetvédelmi terület, legalább 60%-át pedig erdő borítja.

Oktatás: iskolák és a szabad oktatási intézmények építése, terjeszkedése a legtávolabbi területeken is.

Turizmus: minőségi turizmus a tömegturizmus helyett.

Persze a siker viszonylagos. A fejlett társadalmak szempontjából döntő mutatókban Bhután elmarad a szomszédos, hasonló Nepállal szemben: magasabb a munkanélküliség, az infláció, az életkilátások kedvezőtlenebbek. A filmben azonban azt láttuk, az emberek elégedettek, és boldogan állnak a kamera elé. Szeretik a királyukat, egyszerűen élnek, de semmi sem hiányzik nekik. Ahogy egy asszony nyilatkozott: beérik azzal, amijük van, hogy van mit enniük és hogy dolgozhatnak a földjükön.

A kutatók kilenc jellemzőben határozták meg a GNH-t, a Nemzeti Elégedettség Mutatóját.

1. Mentális jólét,

2. Egészség,

3. Oktatás,

4. Munka és szabadidő egyensúlya,

5. Kulturális sokféleség és rugalmasság,

6. Jó kormányzat,

7. A közösség életereje,

8. Környezeti értékek sokféleségének megőrzése,

9. Életszínvonal.

Ezek a minőségek sok emberi, társadalmi, és környezeti tényezőt tartalmaznak, és a minőséget, nem pedig a gazdagságot hangsúlyozzák. A bhutáni GNH erős buddhista alapokon nyugszik, éppen ezért nehezen hasonlítható össze más országok GNH-jával. A GNH-modellt mindig kulturális, vallási és politikai kontextusba kell helyeznünk, Bhután pedig különleges helye a világnak. Értékőrzésére jellemző, hogy legfeljebb tíz éve létezik televíziós adás, tartalmát pedig szigorúan ellenőrzik. Hat éve van internet az országban, és inkább csak a fővárosban jellemző. Mindamellett azt még az Európai Közösség egykori elnöke, Sicco L. Mansholt is elismerte egy 1972-ben a New York Timesban közölt cikkében, hogy „a jövő társadalma nem alapulhat kizárólag a növekedésen, legalábbis, ami az anyagi javakat illeti.” Szerinte „szükséges, hogy a Nemzeti Elégedettségi Mutatót ismerjük el.”  

A film megtekintése után kialakult egy kis vita a csoportunkban. Nem kétséges – kezdte az egyik magyar résztvevő – hogy a film alapján a bhutáni emberek boldognak látszanak és nem megjátszott mosoly játszik ábrázatukon, mint mondjuk az európai reklámarcokon. Ugyanakkor ez a megelégedettség csalóka, hiszen nincs összehasonlítási alapjuk. Nem látnak alternatívát maguk körül, mihez képest érzik jól magukat. Néhány kelet-európai csatlakozott ehhez a véleményhez: a fejlett demokrácia „áldásairól” nincs fogalmuk, tehát amit mi már természetesnek tartunk, ami majdnem nélkülözhetetlen számunkra: a bőséges és jó minőségű táplálkozás, a lehető legnagyobb kényelem, a szórakozás számtalan válfaja, a vásárlási lehetőségek, mindettől ők el vannak zárva. Nem is érzik hiányát. Ősi körülmények között boldogok, van ugyan mit enniük, de egy európai ember unalmasnak, ingerszegénynek találná azt a környezetet, amelyben élnek. A legtöbb bhutáni mezőgazdasági termeléssel foglalkozik, terelgeti a nyáját vagy termeszt valamit.

Mindamellett a mi fogalmaink szerint Bhután nem demokrácia. Szeretett királyuk irányítja a történéseket, úgy láttuk, ebbe csak egy szűk kör szólhat bele. A televízióban nem mutatnak olyan dolgokat, amik felkelthetnék a kívánságot egy másfajta életstílus, egy másfajta fogyasztási kultúra iránt. Egy litván fiú felvetette, szerinte ezek az emberek politikailag „felvilágosulatlanok,” az iskolában nem játszik szerepet a politikai nevelés. Nem szólaltak meg a filmben ellenzékiek sem, nem tudjuk, vannak-e egyáltalán ellenzékiek ott?

A dánok inkább az ázsiai ország felfogása mellett érveltek. Szerintük mindennek ellenére vannak irányelvek, amelyek szerint élnek, ez nagyjából megegyezik azzal a kilenc tényezővel, amit a Nemzeti Elégedettségi Mutatóval kapcsolatban már említettem. Az élő környezet védelme, megőrzése szempontjából ez a társadalmi magatartás ideális, s ez fontos szempont a dánok számára is. Az az ország, amely kinyilatkoztatta, hogy fővárosa, Koppenhága 2014-ig teljesen átáll a környezetbarát energia használatára, valóban komolyan veszi a fenntartható fejlődés gondolatát. Dán szervezetek aktívan támogatják a bhutáni törekvéseket – hangzott el a filmben. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a bhutáni környezetvédelem merőben más természetű, mint a jelenlegi dán. Nem mindegy, hogy egy archaikus állapot megőrzésével konzerváljuk a természeti értékeket, vagy pedig egy fejlett, ipari civilizáció által alakított térben igyekszünk környezetvédelmi beruházásokkal cselekedni a fenntartható fejlődésért. Ez utóbbi költséges dolog. Persze csak eleinte. A dán vidék minden pontján találkozhatunk kisebb szélerőművekkel, melyek futurisztikus jelleget kölcsönöznek a tájnak. Bogense környékén is így van. Ezek termelik a villamos energia jelentős részét. S bár a szél a dán vidéken jellemzőbb, mint a napsütés, a napsütéses órákat is igyekeznek kamatoztatni. Mivel a napenergiába való beruházás itt is drága, nem ritka, hogy öt-hat háztartás összeáll, hogy energiaszükségletét napelemekből elégítse ki.

Érdemes elidőzni a dokumentumfilmnél már csak azért is, hogy észleljük, nemcsak a környezetvédelem, hanem a dán társadalmi beállítottság is egészen más. Itt minden eszközt, feltételt, anyagiakat, szellemieket, emberieket egyaránt igyekeznek biztosítani, hogy az egyén kiváló lehetőségeket kapjon. A többségnek ez elegendő is, hogy magas színvonalon éljen. De ha ezzel sem tud élni, ami előfordul, még mindig igyekeznek a társadalmon belül tartani. Két példát is láttunk erre nordfynsi tanulmányaink során.  

Az egyik ilyen példát a Lillebaelt Egyetemi Kollégiumban láttuk. Odenseben meglátogattuk az egyetemi kollégiumot, körbevezettek minket az épületben, megmutatták az osztálytermeket, a könyvtárat, az étkezőt és meghallgattuk az oktatásukról és módszereikről szóló előadásokat. Természetesen az én kelet-európai szemem mindent hipermodernnek látott, van, aki nem rajong a modern dizájnért és a modern építészetért, én szépnek találom ezeket a csupa üveg, csupa fém tereket, amelyek high-tech hangulatot árasztanak. Minden tiszta és világos, minden kényelmes és praktikus.

Itt szociális munkásokat, szociális nevelőket, tanárokat, nővéreket, fizikoterapeutákat, munkavállalási tanácsadókat, egészségügyi adminisztrátorokat képeznek. A Lillebaelt Egyetemi Kollégium Dánia déli régiójának része, 700 fős személyzetet foglalkoztat és 7000 diák jár ide. Képzési rendszerük hasonló a mienkhez, itt is van bachelor és master szint. A bolognai rendszert alkalmazzák. Aktívan részt vesznek az ERASMUS és NORDPLUS programban. Vannak kurzusaik dánoknak és vannak angol kurzusaik a külföldi diákoknak. A Lillebaelt Egyetem szoros együttműködésben dolgozik a 60 fős szakembergárdával rendelkező Nevelési Források Központjával (Educational Resource Centre). Ennek feladatai közé tartozik, hogy kidolgozzák a legmodernebb szociális és jóléti technológiát (welfare technology), és praktikus, felhasználható ismereteket nyújtsanak a szociális képzéshez és gyakorlathoz, a tanárképzéshez és a tanári munkához, valamint az egészségügy munkájához.

Nem állíthatom bizonyosan, hogy nálunk nincs olyan intézmény, amely „szociális technológiával” foglalkozna, az internet tanúsága szerint nincs, de ha lenne is ilyen, a felkészültsége, gárdája nem vetekedhet az ötmilliós dán nemzetével. Tudom, minden összehasonlítás, melyben összevetjük a dán és magyar helyzetet, sántít egy kicsit. A két nép fejlődése másképp alakult a történelem folyamán. De gondoljunk arra, honnan kezdték például a japánok. A második világháborút elvesztették. Már előtte is sok gondjuk támadt a hagyományos japán gondolkodás modernizálásával, a nyugati civilizáció társadalmi, életmódbeli és gazdasági eredményeit csak a XIX. század második felében igyekeztek átvenni az amerikaiak közvetítésével. Később felhagytak ezzel is, és a tengelyhatalmakhoz csatlakoztak. Egész Távol-Keleten – főleg Kínában és Koreában – gyűlöltté tették magukat a második világháború alatt tanúsított erőszakos gyarmatosító politikájukkal. A japán kormányzat az előtt a kettős feladat előtt állt, hogy rendezze viszonyát a megsértett ázsiai országokkal és csatlakozzon a fejlett világhoz. Mindkét cél sikerrel járt. Ügyes diplomáciával elfeledtették a múlt hibáit, és követeket küldtek a világ minden tájára, akik minden megfigyeltek és szorgalmasan jegyzeteltek. Európától és Amerikától eltanulták a legjobb és legújabb technológiát és módszereket. Ezeket felhasználva gazdaságuk a csúcsra jutott, most pedig már ott tartanak, hogy Nordfynsön egy egész osztálynyi japán tanulmányozza – immár 14 éve – a dán szociális rendszert. Persze ehhez előbb nagy összegeket kellett az államnak befektetnie az utaztatásokba, de anyagi áldozatok nélkül ma már sehol sincs siker.

Amúgy van mit tanulniuk ott nekik is. A japán szociális rendszer korántsem olyan fejlett, mint a dán. Bizonyos elemeket érdemes átvenniük, és a Sosu class éppen azért létesült, hogy Japánban is népszerűsítsék ezeket a humánus elveket, és minél többet beszéljenek a gondoskodó államról. Japánban például nincs munkanélküli segély, ami azért ott is gondokat okoz az állampolgároknak. A gyermekáldás nagyon nagy költségekkel jár, mivel a bölcsődék, óvodák igen drágák, a nőknek pedig hamar vissza kell térniük a munka világába, mivel a család megélhetése csak így biztosítható. Japánhoz képest a magyar családtámogatási rendszer is nagyvonalú, gondoljunk csak például a GYES-re.

Visszatérve a lillebaelti életre, kijelölt szupervízor segíti a hallgatók minél teljesebb beilleszkedését és azt, hogy tanulmányaikban a maximumot hozzák ki magukból. „Garantáljuk, hogy tanulási képességeiteket a legmagasabb színvonalra fejlesszük” – állítják magukról. Olyan adottságokat, olyan miliőt igyekeznek teremteni, ahol minden hallgató értékes tagjává válhat az egyetemi campusnak. Ez jól beleillik a dánok általános egyenlősítő törekvéseibe: mindenkinek egyenlő esélyt és egyenlő feltételeket (more equal). Önkéntes diákok vállalkoznak arra, hogy elérhetővé tegyenek a külföldi hallgatók számára különböző szociális és kulturális tevékenységeket, és megismertessék őket a campus és a város életével. Szerveznek még kirándulásokat, partikat, nemzetközi kávéházat. „Ez a legkönnyebb útja, hogy dánok és külföldiek találkozzanak és eszmét cseréljenek egymással” – jelentik ki.

A lillebaelti tapasztalatok a legfelsőbb szinten, a felsőoktatás szintjén mutatták meg nekünk, miként lehet kezelni a szegénységet. De még nem szálltunk le a „mélybe.” Az órákon sokat érintettük a szegénység témáját. Természetesen mindenki egyetértett abban, hogy az emberiség legfontosabb közös célja ma a szegénység elleni küzdelem. De mit tehetünk ezért a gyakorlatban? Egy ilyen beszélgetés után bementünk együtt a városba és beültünk egy étkezdébe, ahová magányos, illetve hajléktalan emberek járnak. A személyzet önkéntes alapon dolgozik. Erre itt megvan a megfelelő számú vállalkozó. Már ez is kisebb meglepetést okozott néhányunk számára. A következő órán  tovább diskuráltunk ezekről az élményekről. Én elmondtam, hogy Magyarországon részt vettem egy hasonló mozgalomban, ami hasonló ehhez, csak vallási alapokon jött létre. Ez a Szent Egyed Közösség, ami az egyházban ’68 után bontakozott ki. Ekkor felerősödtek az evangélium szociális mondanivalóját hangsúlyozó mozgalmak. E közösség fiatalokból áll, akik idősek és hajléktalanok segítésével foglalkoznak. Étellel és szelíd szóval igyekeznek enyhíteni a fájdalmakon. Ma már a világ számos pontján megtalálhatóak a csoportjaik.  

Kitértünk arra is, milyen a támogatottsági helyzet az országunkban. Magyarországról szólva megemlítettük, hogy ijesztően szaporodik a hajléktalanok száma. A dánok elmondták, hogy országukban ötezer hajléktalan él, a többségük emigráns. A Szent Egyed Közösség egyik beszámolójából tudom, hogy Olaszországban is hasonló a helyzet, a hajléktalanok ott is bevándorlókból tevődnek össze. A magyar hajléktalanok táborát – legyenek azok százezren, vagy akár csak ötvenezren – magyar állampolgárok teszik ki. Ez nem válik dicsőségünkre.

Hogyan küzdhetünk a szegénység ellen? – még mindig ott meredezett a kérdés előttünk. A dán külügyminiszternő, Danida kezdeményezése az egyik példa erre. Danida több milleneumi célt fogalmazott meg. Az egyik ilyen, hogy minden harmadik afrikai középosztálybeli legyen. Ehhez a gazdag országoknak meg kell osztaniuk a javaikat a szegényekkel. Mi is kampányoltunk ennek érdekében a magunk szerény eszközeivel. Újságot osztottunk „A világ legjobb híreivel” Odense utcáin. Ebben az újságban csak jó hírek kaptak helyet, vezető hírként pedig azt közölték, hogy „minden harmadik afrikai középosztálybeli.”

A másik – közvetettebb – eszköz a Forum Theater, Augusto Boal színháza. A Theater Opressed politikailag érzékeny konfliktusokat dolgoz fel, afféle utcaszínház, néha a közönséget is bevonja a cselekménybe. Ilyen mindenkit érintő témák, a munkanélküliség, a családon belüli erőszak, a faji megkülönböztetés, az egyenlőtlen esélyek. Mi is játszottunk ilyen szituációs játékokat, pontosabban megpróbálkoztunk vele. Tartok tőle, nem értettük meg ezen színház lényegét, ahol a közönség maga találja meg a megoldást és konkrétan beleszól a rendezésbe. De azért ebből is profitáltunk. Jeleneteink az etnikai különbözőségről szóltak, s aztán a színházi produkciók után közösen elmélkedtünk az etnikai problémák megoldásán.

Az egyik jelenetben egy dán egyetemen tanuló kameruni diák helyzetét mutattuk be, aki egy váratlan és nagyon alapos ellenőrzésbe szalad bele a repülőtéren. Egy másik jelenetben egy román lány dilemmáját adtuk elő, aki egy tradicionális amerikai zsidó családba próbál beilleszkedni. Eljátszottunk egy hangoskodó magyar roma családot is, amely felszállt egy buszra. Ezt Magyarországgal kapcsolatban javasolták, ami nem esett túl jól nekünk.

A tanulság az volt, idegennek lenni sehol sem könnyű. De lelkünk mélyén mindannyian egyek vagyunk. Vészhelyzetben ugyanúgy viselkedünk. Mindenki kerülhet számára idegen kultúrába, és mindenki lehet kívülálló abban. Hidakat kell építenünk egymás jobb megértéséhez.

Hogy hogyan? Például a demokrácia megújításával. Tudom, kedves olvasó, unalomig hangsúlyozom ezt a szót, de hidd el, nem lehet róla eleget írni. És én, aki diktatúrában töltöttem első 22 évemet, nagy élvezettel írok róla…

Szóval Mogens óráin vetettem fel először, hogy egyes kelet-közép-európai országokban nagyon is kétséges – és ez kormányoktól független, nem „aznapi” folyamat – hogy érvényben van-e még a rousseau-i Társadalmi szerződés. Eszerint az állam ellátja polgárai képviseletét, gondoskodik a biztonságukról, szociálisan segíti őket és garantálja demokratikus jogaikat a befizetett adóért és az állampolgári kötelezettségekért cserébe. Csakhogy ezt az állam, főleg Keleten, egyre többször rúgja fel egyoldalúan. Mit tehetünk azért, hogy betartsa? Válságban van-e a képviseleti demokrácia?

Mogens szerint nem a demokrácia van válságban, hanem a demokratikus eljárás. Rousseau azt is írja a Társadalmi szerződésben, hogy a képviseletnek két formája létezik: a delegálás és a sorsolás útján történő, a tudatos és a véletlenszerű. Ma a demokratikus részvétel kizárólag a választásokra koncentrálódik, ami nem elégséges, hazánk példáján keresztül ezt jól látjuk. A sorsolás mint demokratikus módszer az ókori Görögországban elfogadott formának számított. Ha a parlament egyik házában a választott, a másikban pedig a sorsolás útján kiválasztott emberek ülnének, legalább az egyik ház nem görcsölne azért, hogy újraválasszák és nem lenne kiszolgáltatva a gazdasági oligarchák hatalmának. Ezen gondolatait David van Reybuck belga politológus, a kortárs politikai gondolkodás egyik elméletírójának könyvei ihlették – vallotta be nekünk Mogens.

Visszatérve a kurzus központi témájához, a kultúrához, négyhónapos ott tartózkodásunk alapvető célját képezte a kulturális közeledés témaköre.  Ennek elméleti megalapozása is számos óránk tárgyává vált.

Mi a kultúra? – tettük fel a kérdést magunknak. „A kultúra szimbólumok rendszere, amelyek a közösségi együttműködés során fejlődnek ki, és ezért állandóan változnak” – állítja a dinamikus kultúrafelfogás. „A kultúra az élet igazodási rendszere, amely generációról generációra öröklődik” – így a statikus kultúrafelfogás. „A kultúra szokások rendszere” – mondta Hartvig Fris dán filozófus.

Mielőtt a kultúra-meghatározásokat megismertük volna, megalkottuk saját válaszainkat is. A közép-európaiak, a kelet-európaiak, a kínaiak és az afrikaiak meghatározásai a statikus demokrácia-felfogáshoz, a dánok fogalmai a dinamikus felfogáshoz álltak közelebb. Ez az érdekes különbség szerintem abból adódhat, hogy a dán kultúra állandóan ki van téve a bevándorlók, gazdasági menekültek kulturális hatásainak, míg a többi nincs, és inkább a hagyományokban él tovább. Azt is tapasztaltuk, a kultúrát a dánok szélesebben értelmezik, mint nálunk szokás. Egy bemutató előadás során a különböző kultúrák képviselői beszéltek magukról, szimbolikusan megjelenítésben, a „színészek” a népfőiskola tanárai és tanulói voltak. Megszólalt a rapzenész, a kerékpáros, a búvár, a rocker, a lelkész, a táncos, a gördeszkás és a műgyűjtő, és még sokan mások. Valamennyien egy-egy kultúra képviselői, hangsúlyozták.

Peter Kemp dán filozófus egyik cikkében a kultúrák párbeszédéről értekezett egyik cikkében. Tanárunk ismertette ezt az álláspontot.

Kultúrán mást értünk, mint civilizáción. A kultúra az élet megosztása, a nyelven keresztül, vallás, művészet, filozófia, tudomány, jog, törvény, normák, szokások stb. A civilizáció egy olyan viselkedési minta és eredménysor, ami egyesíti a polgárokat, ezért nincs civilizáció kultúra nélkül, hiszen ez pallérozza az embereket polgárokká.

A kultúra más, mint a civilizáció, amelynek története van. Kifejezi személyiségünket, elképzelt szimbólumok és történetek által, melyek segítségével jobban érthetjük magunkat. Kifejezi individuális és szociális valónkat, emlékeink, reményeink és elképzeléseink révén, ezért több, mint a civilizáció funkcionális léte.

A kultúra nem az egyéné vagy a közösségé – éppen ezért megosztható – és igényli az újítókat: az új poétákat, művészeket, gondolkodókat. Kezdetben elutasítják őket, mert úgy látszik, fenyegetést jelentenek a hagyományokra, de az a kultúra halott, amely nem enged az újnak és az új eszmék általi kihívásokat elutasítja. A változás a kultúra alapja.

A kultúra horizontján minden nemzet láthatja, mik a lehetőségei és korlátai. Magyarország egyedülálló lehetőségekkel rendelkezik abban, hogy Keleten nagyszámú baráttal rendelkezik, akik rokonszenveznek ezzel az országgal. Véleményem szerint ezt jobban is ki lehetne használni. Meglepően sokat tudnak rólunk a japánok és szeretetük mindenhova elkísért minket Dániában is. A kazahok rokon népnek tartanak minket, gazdasági kapcsolatunk rendkívül jó, és nemrégiben találták meg Kazahsztán pusztáin „leszakadt” őseinket, mintegy ötezer magyart. (Rögvest meg is szervezték részvételükkel a hagyományőrző Kurultáj törzsi gyűlést.) Szimpátiával fordulnak felénk a finnek, törökök és a lengyelek, részben a rokoni szálak miatt, részben történelmi okokból. Ma már élő és gyümölcsöző a magyarok együttműködése a szomszédos népekkel, románokkal, szlovákokkal, horvátokkal, szerbekkel. Először talán japánok, kazahok, finnek, törökök, lengyelek és a környező népek részvételével kellene multikulturálissá tenni népfőiskoláinkat. Jobban értenénk egymás szavát. Ehhez kellenek az anyagi feltételek is, s az is, hogy ne csak Lakitelken bontakozzon ki ez a – nevezzük így – multikulturális mozgalom.

Paládi Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top