Adóhivatalunk egyik hajdani ellenőre azzal állt a nyilvánosság elé tavaly, hogy hazánkban hatalmas az adócsalás mértéke.
Ezermilliárd forintra tehető az az összeg, amit nem fizetnek be az érintettek, tehát a Nemzeti Adó- és Vámhivatalban (NAV) nagy a korrupció, hangzott a vád. A bejelentés kapcsán lezajlott egy hivatalos vizsgálat is, amely azzal a lakonikus megállapítással végződött, hogy a vádaskodás minden alapot nélkülöz. Sajnos azt már nem tudhattuk meg, hogy mi is az az alap, amit nélkülöz… Alaptalan-e, hogy hiányzik mintegy évi ezermilliárd forint adóbevétel, vagy az az alaptalan, hogy az adóhivatal fuldoklik a korrupciótól.
Emberünk nyilván sokat olvashatott, és jól tudta, hogy az EU területén a mintegy 12 ezer milliárd euró GDP-ből kétszázmilliárd euró körüli adó nem folyik be a költségvetésekbe, ami az uniós GDP 1,2-1,6 százaléka. Tudta azt is, hogy hazánk az EU GDP-jének durván egy százalékát termeli meg, amiből adódik a logikus következtetés, hogy a hazai adócsalást feltételezve kétmilliárd eurónyi adóforint, tehát 600-650 milliárd forint adóbevétel hiányzik a magyar kasszából. Mi azonban a Nyugatnál egy kicsit rosszabb, a Keletnél meg egy kicsit jobb adófegyelemmel rendelkezünk, így jött ki emberünknek az ezermilliárd forintnyi adóhiány. A vizsgálat ezért reggeltől délutánig le is zárult, hiszen emberünk nem nevesítette azt a bizonyos ezermilliárd forintot, azaz nem jelölte meg, hogy ez milyen fő tételekből áll, vagy legalább kik a fő „be nem fizetők”. Így a bejelentését sem lehetett kezelni, aminek alapján a hivatalos nyomozás elindulhatott volna.
A közönség azonban ma is hallani véli a haraszt zörgését, főként most, hogy megvan az is, aki megújult erővel zörgeti azt. Nevezetesen az Egyesült Államok ügyvivője, aki a NAV-illetékesek kitiltását az általuk elkövetett korrupcióval indokolja. A részletezést és a bizonyítást ugyanúgy elfelejti, mint tette ezt egy évvel ezelőtt Horváth András adóellenőr. Jó példája ez annak, hogy egy kommunikációs slendriánság hogyan válik kommunikációs csodafegyverré. A világon mindenütt az az adóhivatalok feladata, hogy beszedjék az államnak azt, ami a törvény szerint jár neki. A hivatal persze ellenőriz is. Jóllehet képtelenség lenne minden gazdasági cselekményt töviről hegyire átvizsgálni, ahogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt sem állítani.
Ezért is változik az adószedés gyakorlata, azaz kevésbé adóztatja az állam a jövedelmeket, mert nehéz feltárni a valóságtartalmukat, inkább a forgalomból veszi ki az adót. Ezért is terjed például a kiskereskedelmi egységek pénztári forgalmának közvetlen bekötése a NAV-hoz.
A forgalmi adóztatás vált tehát a NAV legfőbb bevételi forrásává, nyilván itt a legnagyobb a kísértés a csalásra is. Ráadásul az áfacsalóknak az EU-szabályok is a kezükre játszanak. Az áruk a tagországok között áfa nélkül mozognak, mert az áfát mindig ott szedik be, ahol a terméket a fogyasztóknak értékesítik. Nem kell mást tenni a csalóknak, mint közbeiktatni olyan, csalásra szakosított kis cégeket – lehetőleg hajléktalan ügyvezetővel, minimális tőkével, s korlátolt felelősséggel –, amelyek az értékesítés után az áfával nyomtalanul eltűnnek. Ilyen rugalmas rendszereket, gondolom, nem egy káposztasavanyító betéti társaság, hanem egy nemzetközi hálózattal és könyvvizsgálói, ügyvédi infrastruktúrával rendelkező csapat üzemeltethet sikeresen.
Érdemes elgondolkodni azon is, hogy az EU miért ellenzi a fordított áfa bevezetését, amikor nem az eladó, hanem a vevő fizet adót. A már említett adóhatósági korrupció akkor jöhet létre, ha bizonyítható, hogy az adótisztviselők saját és együttműködő partnereik közös javára az adó elől tüntettek volna el pénzügyi eszközöket, azaz, ha az adótisztviselők bizonyíthatóan érdekkonfliktusba kerültek volna saját munkaadójukkal, a magyar állammal. Mert – noha az állam fizeti őket azért, hogy az adófegyelmet betartassák – mégis munkaadójuk érdekei ellen cselekedtek saját hasznuk érdekében. Ez lenne a korrupció, de ennek se híre, se hamva, csak a haraszt hisztérikus zörgetését hallani. A haraszt zörgése azonban jó arra is, hogy igazi, Európa méretű adózűröket eltakarja. Luxemburg és több más ország arra vetemedett évtizedeken át, hogy az alapelvet megsértve nagy nemzetközi cégek százai hamis költségszámlákkal jövedelmeket emeljenek ki onnét, ahol azok keletkeztek (egyebek mellett tőlünk is, méghozzá ezermilliárd forintjával). Majd pedig Luxemburgban mutassák ki jövedelemként azokat a pénzeket, ahol közismerten alacsony az adó szintje. Az ilyen módon kiemelt összegeken aztán a luxemburgi költségvetés és a magáncégek osztoztak. Mi ez, ha nem klasszikus korrupció?
Távolról se higgyük, hogy ehhez hazánkban nem állt fenn a szükséges összeférhetetlenség. Elég arra gondolni, hogy egyes adóügyi tanácsadó cégek vezető munkatársai csereszabatos hazai jegybankelnökök, pénzügyminiszterek lettek, kisebb rangú munkatársai pedig időről időre a pénzügyminisztérium adófőosztályán ténykedtek. Az EU bizottsági elnöke – aki húsz éven át volt Luxemburg miniszterelnöke s pénzügyminisztere – azonnal kijelentette, hogy ő ezekről az ügyekről nem tudott. Aztán persze mondott mást is, hogy de mégis. Vajon a hazai érintettek mit mondanának, ha megkérdeznék őket? No persze, pont a kellemetlen kérdések megelőzésére jön jól a haraszt idegbajos zörgetése, az adókorrupciós vádak hangoztatása.
Szerző 
Boros Imre
Boros Imre