A „Nagy jövő mögöttünk” – Elhallgatva és elfelejtve című tanácskozással megkezdődött a 42. Tokaji Írótábor szakmai programja szerdán Tokajban; a tábor első napján felszólalt előadók elsősorban arra keresték a választ, hogyan befolyásolta a rendszerváltozás és az azt megelőző időszak a magyar irodalmat.
Bíró Zoltán irodalomtörténész a plenáris ülés első, Mit veszítettek a nyertesek? című előadásában arról beszélt, hogy Magyarországon a rendszerváltozás előkészítésében az irodalomnak és intézményeinek minden más civil szervezetnél nagyobb szerep jutott, így joggal lehetett azt hinni, hogy a rendszerváltozásnak az irodalom is nyertese lesz.
A régi és az új rend különbségek természetes velejárójaként a pártállami irányítás, öncenzúra és cenzúra szorításából történő kiszabadulással nyert a magyar irodalom, viszont elveszítette kivételes szerepét a közéletben, és ezzel együtt korábbi státusza rövid idő alatt alapjaiban rendült meg a nemzet és a társadalom életében – vélekedett Bíró Zoltán, hozzátéve, ezt a státuszt több évszázad irodalma építette és emelte erkölcsi erővé a 20. század utolsó harmadáig.
Bíró Zoltán az 1945 utáni és az 1956-ot követő időszak irodalomtörténeti áttekintésében kifejtette, hogy az írók a figyelem középpontjában voltak csaknem fél évszázadon át, a rendszerváltozással a közérdeklődés viszont közvetlenül a politikára, a pártokra és azok csatározásaira irányult.
Átpolitizálódott a közélet, háttérbe szorult az irodalom, a társadalom és a közvélemény a politikai tartalmú témák felé fordult, új „sztárok” léptek színre a pártok élén, ők lettek a „botrányhősök” az írók helyett, akik közül többen politikusként is bemutatkoztak – fejtegette.
Lehetett remélni – folytatta -, hogy a dolgok a helyükre kerülnek, ám jött a privatizációs hullám, a kultúra a piacra került, amely innen pedig már nem tudta fenntartani magát, az irodalmi folyóiratok például szinte már a puszta létért küzdöttek.
Bíró Zoltán szerint az államtól elvárható a minőségi irodalom támogatása, ehhez viszont ma is kell a kormányzati bátorság. Azaz az állam kénytelen lesz arról dönteni, hogy az irodalmi műhelyek mely körét támogatja, a többit pedig milyen más szervezetekre – önkormányzatokra, vállalkozásokra, vagy alapítványokra – bízza.
Jerzy Snopek lengyel író, műfordító előadásában arról beszélt, az írók társadalomban betöltött szerepe sok változáson ment keresztül az évszázadok alatt, hol a társadalomhoz, hol pedig a hatalom kerültek közelebb, utóbbiakhoz extrém esetben hasonultak is.
Lengyelországban és Magyarországon a kommunista hatalom érzékenyen reagált az irodalom hatóerejére, sőt, néha túl is értékelte az emberi értelemre és lelkiismeretre gyakorolt hatását. Az írók tudatában voltak a rendszerben betöltött szerepüknek, a hatalom pedig igyekezett meggátolni az írók közösségi és rendszerellenes tevékenységét: megpróbálta elhallgatatni és elfeledtetni őket, a megtörhetetleneket bebörtönözték, vagy emigrációba kényszerítették – emlékeztetett Jerzy Snopek.
Az egészséges irodalmi és kulturális élet szempontjából szükséges és fontos az alkotói autonómia, ennek feltétele, hogy olyan irodalmi szervezetek, szövetségek jöjjenek léte, amelyek az írók számára elősegítik ezt az autonómiát – jelentette ki Mezey Katalin költő, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) irodalmi tagozatának vezetője.
Előadásában – összehasonlítva a 25 évvel ezelőtti és a mai helyzetet, és kitérve a rendszerváltozás politikai-gazdasági változásaira – kifejtette, 1990 után az egész kulturális művelődési terület minden átmenet nélkül a piac törvényeinek hatálya alá került, valamint megszűntek a költségvetésből fenntartott irodalmi folyóiratok és szervezetek, amelyek szerencsésebb esetben pályázatok révén juthatnak támogatáshoz.
A 42. Tokaji Írótábor első plenáris ülésén előadást tartott Vasy Géza József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, Granasztói György történész, Pomogáts Béla kritikus-irodalomtörténész, valamint Oláh János költő, a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője is.
Forrás: MTI