Néhány hónapja jelentették be, hogy a Tiszavirág fesztivál egyik sztárfellépője a volt Guns N’ Roses tag, Gilby Clarke lesz. A marketing nyilván a Guns-os évekre épült a szervezők részéről, sajnos látszott, hogy sokan csak emiatt jöttek, pedig Gilby sokkal több, mint egy világhírű zenekar volt tagja.
Töredelmesen bevallom, hogy az első három számot lekéstük. Már a Tisza-hídon lépdelve hallottuk, hogy a húrok közé csaptak a srácok, de mire átverekedtük magunkat a környékbeli árusoknál nézelődő tömegen, már pár dal lement. A késés miatti frusztrációnk egyből elmúlt, ahogy megláttuk a színpadot, remek technikát hozott össze a szervezőgárda, le a kalappal előttük. A nem túl nagy emelvényen bőven elfért a háromtagú zenekar, mögöttük pedig látványos ledfalon pörögtek a mozgóképek. Ha már odaértünk, Gilbyék meg is tiszteltek minket az It’s so easy örök klasszikus Guns nótával, az első meglepetés pedig itt ért: nagyon jól szóltak, az ének teljesen rendben volt, egyből megcsinálta a hangulatunkat ez a felfedezés. Kicsit árnyalta a képet, hogy – ingyenes rendezvény lévén – elég sokan csak azért jöttek ki, hogy lássanak valakit a nagy Guns N’ Rosesból, a saját számok között ordítva beszélgető, vagy éppen söröskorsóval a kezükben lavírozgató elemek között nehéz volt beleélni magunkat a buliba. De azért valahogy csak sikerült, főleg mikor már találtunk egy olyan pontot, ahol nem tapizták másodpercenként a hátunkat, hogy elmehessenek mellettünk.
Nyilvánvaló volt egyébként, hogy a banda nem igazán tartja számon Európa ezen részét, volt pár olyan megjegyzésük, amelyből azt szűrtem le, hogy úgy gondolják, nálunk még véletlenül sem beszél senki az ő nyelvükön. Ezt kivéve nagyon jó hangulatot csináltak, főleg Gilby, aki folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, és egyáltalán nem úgy vettem le, hogy csak kötelező jelleggel nyomja a színpadon. A többiek talán kissé be voltak karmolva, de ez még simán belefért, a feladatukat profin ellátták. Nagyon tetszett, hogy az este nem egy kamu Guns-hakni volt, hanem egy ¾ részben saját zenére épülő, de pont elégséges mennyiségű klasszikus számot felvonultató koncert. A saját szerzemények közül egyértelműen a Cure Me or Kill Me vitte a prímet, egyrészt jól szólt a szám, másrészt az ének minősége is szinte tökéletes volt, ugyanígy az Alien, valamint a másik nagy kedvenc, a Tijuana Jail is telitalálat volt. Sajnos a közönség nagyobbik része csak a Knockin’ on Heaven’ s Door, illetve a Sweet Child O’ Mine alatt aktivizálta magát, de ettől függetlenül hangulatos, élményszámba menő estét kaptunk. Valószínűleg egyébként a bandatagok is élvezték az estét, hiszen a koncert után cirka 2 órával a gyaloghíd lépcsőjén pont beláttunk a backstagebe, a fiúk pedig még akkor is ott tobzódtak. Vélhetően megkóstoltak pár finom pálinkát és összeismerkedtek néhány kedves magyar lánnyal is.
Halvány fogalmam nincs, hogy a Tiszavirág fesztivál szervezői mivel vették rá az egyébként roppant szimpatikus és szerény arcnak tűnő Gilbyt, hogy eljöjjön több ezer kilométerről, de köszönet érte, annak fényében meg főleg, hogy ezen kívül az összes európai koncertjét lemondta. Mindenesetre emlékezetes volt az este, több ilyen koncertet kérünk a környékre!