Oroszország mellett a legfontosabb, legnépesebb egykori szovjet köztársaság Ukrajna. Ukrajna a múltban független állam volt, a modern kor folyamán azonban Moszkva felügyelete alá került. Döntő esemény Ukrajna történelmében az 1654-es év, ekkor Bohdan Hmelnyickij – lengyel fennhatóság ellen lázadó kozák vezető, hűséget esküdött a cárnak, amiért cserébe segítséget kapott a lengyelekkel szemben. Ekkortól egészen 1991-ig – leszámítva egy rövid 1917 és 1920 közötti időszakot – Ukrajnát Moszkvából kormányozták. Ukrajna azonban hasadó állam, két különböző kultúrával – emeli ki klasszikussá vált művében Samuel P. Huntington*.
Az országon keresztülfut a Nyugatot** és az ortodox területeket elválasztó civilizációs törésvonal. A történelemben Ukrajna olykor Lengyelországhoz, Litvániához és az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Ma társadalmának nagy része a görög katolikus egyházhoz tartozik, amelynek ortodox a szertartása, de elismeri a pápa fennhatóságát. A nyugat-ukránok ukránul beszélnek és erősen nacionalisták. A keleti részeken azonban főleg ortodox vallású orosz népcsoportok laknak. Huntington megemlíti, hogy a 90-es években a teljes ukrán lakosság 22%-a orosz volt, az orosz anyanyelvűek 31%-át tették ki a lakosságnak. Külön megemlíti, hogy a Krím nagyrészt orosz terület, és 1954-ig az Orosz Föderáció része volt. Ekkor azonban Hruscsov Ukrajnához csatolta, állítólag azért, hogy honorálja Hmelnyickij 300 évvel korábbi hűségi esküjét.
Kelet- és Nyugat-Ukrajna között a különbség az emberek viselkedésében is tetten érhető. 1992 vége felé a nyugat-ukrán oroszok egyharmada azt állította, hogy oroszellenességet tapasztal. A kelet-nyugati megosztottság drámaian beleszólt az 1994-es júliusi elnökválasztás végkifejletébe is. A hivatalban lévő Leonyid Kravcsuk, aki nacionalistának tartotta magát annak ellenére, hogy szorosan együttműködött Moszkvával, megszerezte Nyugat-Ukrajna 13 területét, 90%-os többséggel- jegyzi meg Huntington. Ellenfele Leonyid Kucsma, aki ukrán nyelvleckéket vett, 13 keleti terület támogatását nyerte el, szintén döntő többségével. Végül a szavazatok 52%-ával Kucsma nyert. „1994-ben az ukrán közvéleménynek csak egy vékony szelete erősítette meg Hmelnyickij 1654-es döntését.” Itt nem annyira etnikai polarizációról van szó, mint inkább különböző kultúrákról van szó, egy amerikai megfigyelőt idézve Huntington kiemeli, hogy a választás megmutatta a szakadékot a nyugat-ukrajnai, európai szlávok, illetve az orosz-szláv jövő között.
E felosztás eredményeképpen az ukrán-orosz kapcsolatokat három féleképpen alakulhatnak Huntington víziójában. A 90-es évek elején fontos problémák kerültek felszínre Oroszország és Ukrajna között például az atomfegyverek kérdése, a Krím státusa, az oroszok jogai Ukrajnában, a fekete-tengeri flotta felosztása, gazdasági kapcsolatok. Többen nem zártak ki a fegyveres konfliktus lehetőségét sem, a Nyugatnak támogatnia kell Ukrajnát- vélték nyugati elemzők. Huntington szerint ugyanakkor ha valóban számít a civilizáció akkor Ukrajna és Oroszország között nem valószínű egy fegyveres konfliktus kirobbanásának lehetősége, hiszen mindkettő szláv, túlnyomórészt ortodox állam, évszázadok óta együtt élnek, gyakoriak a vegyes házasságok is. Huntington kiemeli, hogy míg a Szovjetunió területén máshol komoly harcok folytak a muzulmánok és a keresztények között, az oroszok és a baltiak között, addig Ukrajna és Oroszország közötti kapcsolatot nem árnyékolták be ilyen tényezők.
Második és talán legvalószínűbb lehetőség az, hogy Ukrajna kétfelé válik kulturális határa mentén, amelyek közül a keleti Oroszországgal Egyesül. A szétválás először a Krím kapcsán merült fel. A krími lakosság 70%-ban orosz és az 1991-es decemberi népszavazáson támogatta, hogy Ukrajna váljon külön a Szovjetuniótól, de 1992-ben a krími parlament arra szavazott, hogy váljanak el Ukrajnától, de Kijev nyomására ezt visszavonták. Az orosz parlament ugyanakkor arra szavazott, hogy töröljék el azt az 1954-es határozatot, amely a Krímet Ukrajnának ítélte. 1994-ben a krímiek olyan elnököt választottak, aki az orosz egyesítés mellett állt ki. Még ugyanebben az évben a helyzet kezdett felforrósodni, mivel a krími parlament arra szavazott, hogy állítsák vissza az 1992-es alkotmányt, amely lényegében függetlenné tette volna őket Kijevtől. Az orosz és ukrán felek visszafogottsága újra megakadályozta, hogy a konfliktus erőszakba torkoljon és a két hónappal később tartott elnökválasztáson nyertes Kucsmának sikerült meghiúsítania a Krím elszakadására irányuló törekvéseket. A választás során felmerült annak lehetősége, hogy az ország nyugati része leválik Ukrajnáról, amely „egyre közelebb került” Oroszországhoz. Huntington megjegyzi, hogy egy ilyen görögkatolikus szertartásrendű, illetve nyugat-orientált Ukrajna léte csak akkor lehetséges, ha erős támogatást kap a Nyugattól. Ilyen támogatás azonban csak egy újabb hidegháborús helyzet kialakulásakor lépne életbe.
Huntington harmadik víziója szerint Ukrajna hasadó államként független marad, ám szorosan együtt fog működni Oroszországgal és a hosszútávú problémák már inkább gazdasági természetűek lesznek, ezek megoldását azonban segítheti a részben hasonló kultúra és a személyi kötődések. Folyt. köv…
***
*Samuel P. Huntington (1927 – 2008) amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem professzora. Huntington neve a szélesebb közvélemény előtt 1996-ban vált ismertté, amikor kiadta a A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művét. Ezt a Foreign Policy folyóiratban 1993-ban megjelent hasonló című, nagy vihart kavart cikkének bővebb kifejtéseként írta meg. A könyv – miként a cikk is – a hidegháború utáni politikai, ideológiai helyzetet elemzi. Az eredeti publikáció Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember c. 1992-ben megjelent könyvére adott reakció volt. Huntington nézete szerint a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását felváltja a vallás és a kultúra civilizációk közötti összecsapása. A szerző civilizáció alatt a legmagasabb kulturális csoportosulás, a kulturális identitás legtágabb szintjét érti, ez alapján 8 civilizációt különböztet meg, amelyek határvonala nem mindig követi az országhatárokat.
**A hidegháború alatt az Egyesült Államok volt a központja annak a multicivilizációs államcsoportnak, amely szemben állt a Szovjetunióval. Ez a „Nyugatként” nevezett csoport magába foglalt sok nyugati társadalmat (bár nem az összeset), illetve Törökországot, Görögországot, Japánt, Koreát, a Fülöp-szigeteket, Izraelt. Lazább szálakkal kötődtek hozzá Tajvan, Thaiföld és Pakisztán. A szembenálló államok közé tartoztak az ortodox államok Görögország kivételével. Több egykor nyugati állam, mint Vietnam, Kuba, némileg India és olykor néhány afrikai állam is. A hidegháború végével mindez megváltozott. A Varsói szerződés felbomlásának hatását Huntington drámainak nevezi, a hidegháborús multicivilizációs „szabad világ” pedig átalakult egy olyan csoporttá, amely nagyobbrészt egybeesik a nyugati civilizációval.
A hidegháború alatt Európa, mint egész nem létezett. A kommunizmus összeomlásával felmerül a kérdés: „Mi is Európa?” Európát északon, nyugaton, délen tengerek határolják, a déli részen ezek a határok egybeesnek a kulturális töréshatárokkal, keleten viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet. Huntington felteszi a kérdést: „Mely államokra gondoljunk európaiként, egyben potenciális Európai Unió-tagként, NATO-tagként, egyéb szövetségek tagjaiként?” E kérdésekre a legszembetűnőbb választ akkor kapjuk, ha végigtekintünk azon a vonalon, amely századok óta elválasztja nyugati keresztényeket, a muzulmánoktól és az ortodox népektől. E vonal történeti gyökerei a Római Birodalom 4. századi szétesése, illetve a Német-római birodalomnak a 10. században történt megalapítása között keresendők. Északról indul, áthalad Belorusszia nyugati területein, majd Ukrajnán, kettéválasztva a görög katolikus nyugati részeket az ortodox keletiektől, áthalad Románián, az egykori Jugoszlávián, amelyet azon a ponton vág ketté, ahol Szlovénia és Horvátország határolja a többi köztársaságot. A civilizációs paradigma így választ ad az európaiak azon kérdésére: „Hol ér véget Európa? Európa ott ér véget, ahol a nyugati keresztényég, és ahol az iszlám és az ortodoxia világa kezdődik”. Huntington szerint ez az amit Nyugat-Európában hallani szeretnének. A politikatudós is felhívja arra a szakirodalmi tévedésre, amit a szovjet évek összemostak. Különbség van Közép-Európa és Kelet-Európa között. Előbbihez tartoznak a hajdani nyugati kereszténység részei, az egykori Habsburg Birodalom államai: Ausztria, Magyarország, Cseh-Szlovákia, Lengyelország és Németország keleti vidékei, míg utóbbin azokat az államakat érthetjük, amelyek az ortodox egyház befolyásától függtek, így a fekete-tengeri közösségek, mint például Bulgária vagy Románia.
Például mint nyugati biztonsági szervezet a NATO természetesen elfogadja a tagként jelentkező európai államokat (a hidegháború után a szervezetnek célja volt az orosz befolyás elkerülése Közép-Európában), Oroszország ugyanakkor élénken tiltakozott a NATO bővítése ellen. Az a NATO bővítés amely a történelmileg nyugati keresztények országaira korlátozódik, garantálná Moszkvának, hogy a hozzá közel álló országok (pl.: Szerbia, Moldova, Belorusszia, Ukrajna) ezen kívül maradjanak.
A balti államok esetében válik nyilvánvalóvá, hogy miért is hasznos civilizációs szempontokból megkülönböztetni az államokat. Ezek ugyanis olyan szovjet utódállamok, amelyeknek történelmük, kultúrájuk és vallásuk tekintetében is egyértelműen nyugatiak, így sorsuk is mindig is fontos volt a Nyugat számára (az Egyesült államok például soha nem ismerte el, hogy a Szovjetunióhoz tartoznának és segítette függetlenségi törekvéseiket a Szovjetunió összeomlásakor).
Forrás: Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Wikipédia,beszelo.c3.hu
A képen: A nyugati civilizáció keleti határa