A Rózsavölgyi Szalonban február 27-étől játsszák Frederick Knott – Gyilkosság telefonhívásra című darabjának átiratát Szervét Tibor, Danis Lídia, Őze Áron, Szűcs Péter Pál és Németh Kristóf főszereplésével. A darab kapcsán a rendezőt, Dicső Dánielt szólaltattuk meg.
Ön már több darabot is színpadra vitt itt, a Rózsavölgyi Szalonban. Az ilyen gazdag történelemmel rendelkező helyekből könnyebb inspirációt meríteni egy színdarab hangulatának megteremtéséhez?
Dicső Dániel: Ez esetben ez olyannyira igaz, hogy maga a Rózsavölgyi Szalon ihletett arra, hogy egy krimit vigyünk színre. Ahogy valaki belép ide, érezheti, hogy ennek a helynek erős atmoszférája van, és egyfajta titokzatosságot is sugároz. Csodálatos, elegáns helyszín, de közben mégis igazán otthonos. Az általunk bemutatott krimiben a nézők is mintegy részeseivé válnak a történetnek, olyan érzetük lehet, mintha a főszereplő család nappalijában ülnének. Az, hogy a darab gyakorlatilag a nézők között játszódik, erősen meghatározza a színpadképet, vagyis magát a látványt, és azt, hogy mindez hogyan illeszkedjen a környezethez. A mű színpadra vitele egy kicsit nagyobb vállalkozás volt, mint az itt megszokott előadásoké, mivel most egyszerre akár négy-öt színész is jelen van a színpadon. A Gyilkosság telefonhívásra eléggé klasszikus színdarab, a jelenetekben a színészeknek nagyon pontosan kell kimenniük és bejönniük, ez valójában egy nagy színházat igényelne. Előadás közben több gyorsöltözés van, többször kell ide-oda jelezni egymásnak, hogy minden zökkenőmentesen működjön, de örülök, hogy ezt itt is végig tudjuk csinálni, és annak is, hogy egy ilyen típusú bűnügyi történet egyáltalán bekerülhetett a Rózsavölgyi Szalon programjába. Azt hiszem, sikerült igazi színházat varázsolni a Szalon falai közé, és ez jó érzéssel tölt el mindannyiunkat.
Megosztana pár kulisszatitkot? Milyen volt például a próbák hangulata?
Érdekes volt a felállás abból a szempontból, hogy az öt színész közül négyen már léptek fel korábban is a Rózsavölgyiben, a helyszínt és az adottságokat ismerték, illetve azt is tudták, hogy a nézők itt mennyire figyelnek, általában mennyire erősek a reakcióik. Én is dolgoztam már a Szalonban, így volt egy közös pontunk, a közös élményanyagunk. Egyedül a szeretőt játszó Szűcs Péter Pál volt az, aki még nem dolgozott itt, de ő meg pillanatok alatt beilleszkedett a csapatba. Érdekes még, hogy a színészek többsége színpadon eddig sosem találkozott egymással. Volt tehát közös élményanyag, a legtöbben viszont most dolgoztak először együtt, de végül minden jól működött. Az elején kicsit nehezen indultak a próbák, mert éppen úgy alakult, hogy egy darabig még mindenkinek volt máshol is elfoglaltsága. Németh Kristóf például a Játékszínben egy másik krimiben is próbált – ott egész estés főszerepet játszott, nálunk a legkisebb, ám annál jelentősebb szerep jutott neki. Szervezésben, egyeztetésben voltak gondjaink, de megoldottuk őket. Így legalább voltak olyan alkalmak, amikor Szervét Tibor és én ketten próbáltuk a nagyjelenetét Kristóffal, ami, azt gondolom, végtelenül hasznos volt, hiszen rendesen ki tudtuk beszélni az adódó fordulatokat. Részemről örültem, hogy akár órákig is volt időm egy-egy mondaton, gesztuson gondolkozni, vagyis a rosszban mindenképpen volt valami jó is. Kristóf sokáig csupán néhány alkalommal tudott csatlakozni hozzánk, ilyenkor megmutattuk neki, hogy addig mire jutottunk, az utolsó két hétben azonban már ő is mindig itt volt velünk, így közösen tudtuk véglegesre csiszolni a jeleneteket.
Miért éppen erre a történetre esett a választása?
Dicső Dániel: Az alap elképzelésem az volt, hogy krimi történetet szeretnék itt megrendezni, ezért több darabot is elolvastunk Zimányi Zsófiával, a Szalon művészeti vezetőjével, s végül emellett döntöttünk. Lényegesnek tartottuk, hogy a darab egyetlen helyszínen játszódjon, hogy semmiképp ne kelljen díszletet változtatnunk. Időbeli eltérés ugyan van a darabban, amely előbb három nap eseményeit mutatja be, majd fél éves ugrással egyetlen nap történéseivel zárul, ez azonban nem befolyásolja a hátteret és a kellékeket. Egy kriminél nem igazán válnak be az olyan átvitt értelmű jelzések, hogy egyetlen asztal jelzi az éttermet, egy szék pedig már az otthont, itt muszáj volt a realista ábrázolásmódnál maradnunk. Szóval egyrészt olyan krimit kellett keresnünk, ami egy helyszínen is eljátszható, másodsorban pedig ez a történet a fordulatok és a csavarok miatt igazán kiváló. A nézőket magukkal sodorják az események, és mikor már azt hiszik, minden világos, újabb, nem várt fejlemény következik. A jó krimiknek elengedhetetlen részei a fordulatok, de itt a nézőket is gondolkodásra késztetjük. Az is tetszett a történetben, hogy nem krimiként indul, az események csupán később rendeződnek azzá, így a zeneválasztásnál és az első jeleneteknél is szándékosan törekedtem a fesztelenebb hangulat megteremtésére. A zene az elején könnyeden indul, a kezdőképek alapján akár vígjáték is kibontakozhatna a darabból, de a történet végül más irányt vesz.
Manapság ismét reneszánszukat élik a krimik. Ön mit gondol, miért ilyen népszerűek?
Dicső Dániel: Talán azért, mert a krimik alapvetően a könnyedebb műfajok közé tartoznak, és remek kikapcsolódást ígérnek. A krimik általában nem egyszerű szerelmi történetekre vagy csupán vicces jelenetekre, helyzetkomikumokra épülő jobb-rosszabb darabok, hanem a nézők azt gondolják róluk, hogy a szórakozás és kikapcsolódás mellett izgulhatnak, és erősebb ingerek is érhetik őket. A nézők szeretnek nevetni a történeteken, ami a közönség reakcióiból ítélve szerencsére a mi darabunknál is valamennyire fennáll, de emellett mégis főleg izgalomra, borzongásra vágynak.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy a színház még mindig képes felvenni a versenyt a látványos filmes produkciókkal? Mi az, ami különlegessé teszi az élő előadásokat?
Dicső Dániel: Ha a darabunkból indulunk ki, ezer féle bűnügyi,- és krimisorozat, illetve látványos akció- krimi film van, amelyek erősen építenek a műfaj sajátosságaira, ezért nekünk többet és jobbat kell nyújtanunk annál, mint amivel a tévékben és a mozikban találkoznak az emberek. Nyilván látványban, effektekben kevesebbet adhat egy színház, egy szalonban pedig még kevesebb ilyen lehetőség van, de mégis van, ami pótolhatatlanná teszi a színházakat. Egy élő előadás során a közönség jó esetben egyszerre lélegzik egymással és a színpadon játszókkal, ilyenkor egyként léteznek, úgy érzik, ők mind együttesen részesei az eseményeknek. Ezt az élményt semmilyen, fantasztikus számítógépes technikával készült filmsorozat vagy film nem adhatja vissza. Mivel a filmek az együvé tartozás hatásának kiváltását soha nem tudják teljes egészében elérni, így van értelme folytatnunk, mert a színház bármeddig fennmaradhat.
Lipták Anita