A Magyar Kultúra Napján 1914. január 11-7-án Gyula városa ad helyt a Halmos Béla Népzenei Fesztiválnak. In memoriam Halmos Béla. Magam cegy 1992. június 5-én megjelent írásommal szeretnék emlékeztetni rá.
Amikor 1980. augusztus 28-án Ádám István elment az élők sorából, egy román ember azt mondta volt: „Meghalt a tempó Széken, meghalt a muzsika. Szék, de talán az egész Erdély talán legcsillogóbb tehetségű falusi muzsikusa sírba szálltának híre akkor Magyarországon nem igen számított, mint ahogy ma sem számítana sajtóeseménynek. Budapesti ismerősei közül is csak néhányan kísérték ki a mestert a temetőbe, hogy megadják neki a végtisztességet: a tanítvány, Halmos Béla muzsikáljon néki a legeslegutolsó útján.
Nemcsak a magyarságnak fontos
Manapság, amikor minden vendéglőt, kocsmát, presszót, fürdőhelyet, nyaralót, otthont, áruházat, iskolát elönt a popzene, divatosan szólva nem túl piackonform riportot készíteni arról, hogy húsz évvel ezelőtt, 1972. május 6-án rendezték meg (széki mintára) az első magyarországi táncházat a fővárosban. A Kodály-módszer születésének földjén ugyanis sokak szemében változatlanul szemétre söprendő a népi muzsika. Az idegenkedést valószínűleg nemcsak a népi jelleg okozta, hanem a magyar jelző is.
Pedig hát – ahogy Halmos a Zöld övezete című kulturális –ökológiai és önismereti első számában is írja – a táncház (kifejezve nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát) világszerte példaként szolgál(hat) az eltűnőfélben lévő vagy ki tudja, mivé átalakuló, hagyományos kultúrák megfelelő a jövőben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek oldásához és egy működőképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem elméleti föltevés, hanem a táncházmozgalom két évtizedes gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok és visszajelzések összegzése.
Vajon tudunk-e valamit is kezdeni ezekkel a tapasztalatokkal 1992-ben, s ezzel a mozgalommal is persze, aminek kezdeteinél ott találunk egy fiatal építészt, akit történetesen ugyancsak Halmos Bélának hívnak? Számos szakértő ugyanis azt állítja: a táncház ügye válságban van, és a mozgalom, amely – a politikai nyomás ellenére – a 70-es években oly ígéretesnek látszott, sokat veszített vonzerejéből.
Egy építész pályát módosít
-Ami a politikai nyomást illeti, erről nekem mindig az jut eszembe, hogy vajon mi lenne a sarjadó hóvirágból, ha február elején nem kellene a hideg a fagy és a hó kihívásait komolyan venni? – kérdi Halmos, a 46 éves muzsikus.
Ma is úgy vélem, az akadályok, szorítások a minőségnek dolgoztak, ugyanolyan csöndességgel, mint amilyennel annak idején az Erdélyt járó amatőr gyűjtők bajkeverő lelkesedését hűtögették Romániában a hírhedett szálláskorlátozó rendeletek kihirdetése után.
-Mi kellett ahhoz, hogy valaki az ígéretes építészi pályát odahagyja 1970-ben, friss diplomával a zsebében, egy bizonytalan státus, a magyar népzene hívatásos művelése érdekében?
– Az 1969-es év hozta meg a fordulatot az életemben. Évfolyamtársammal, Sebő Ferenccel együtt jelentkeztünk a Röpülj páva dalversenyre, amin – eléggé „eredeti” módon – gitárkísérettel előadott népdalokkal szerepeltünk. A megoldás eleve nem hozhatott sikert számunkra, de az esemény fogadtatása valamit nyilvánvalóvá tett előttünk: megjelent a népművészet újrafelfedezésének, -értelmezésének társadalmi igénye. Az akkor a mi fülünknek egzotikusnak tűnő eredeti népzene ismertetésében kiemelkedő szerepe volt Martin Györgynek Kallós Zoltánnak, Sárosi Bálint rádióelőadásainak, illetve a Vargyas Lajos vezette Népzenekutató Csoportnak. Az említett körülmények – s hogy a hivatásos zenészek elzárkóztak ennek a zenének az interpretálástól – meggyőztek arról, ha más nem hajlandó rá, akkor egy építésznek kell megtanulnia széki muzsikát játszani.
-Mikor találkoztál először Ádám Istvánnal?
-Még 1972. karácsonyán. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ezzel az emberrel kapcsolatba kerültem, aki életében meghagyta a fiainak, hogy fogadjanak testvérükké, hogy ugyan egy cigányul, magyarul, románul és „zenéül” is írástudatlan muzsikust, de igazi alkotóművészt tekinthettem mesteremnek. S ha akarod muzsikásapámnak.
– Valószínűleg sokan megkérdezték tőled, hogy te, aki modern aranyásóként Erdélyben kincsre leltél, miért adtad ki azt a kezedből? Azzal ugyanis, hogy oktatni kezdted, amit ott tanultál, létrehoztad a saját konkurenciádat.
-Zenésztársaimmal több száz hazai és külföldi zenészt tanítottunk meg a táncházi muzsika művelésére. Egyebek között ennek köszönhető, hogy ma száz táncházi együttes működik nálunk, valamint a környező országokban, Európában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Örülök ennek a „konkurenciának”.
– Talán mégsem ilyen eszményi a kép, hiszem 1978. után, amikor felhagytál az előadóművészettel, egyszer csak az építési pályán találtak azok, akik figyelemmel kísérték sorsodat.
– Nagyon összetett és bonyolult kérdések ezek. Tény, hogy a 70-es évek végén, nyolcvanas évek elején elkezdődött a szakmában egy pozícióharc, amiben azonban nem akartam részt venni. Az építészi pálya viszont lehetővé tette a kellő távolságtartást. Mindazonáltal az 1991. decemberéig tartó időszakban adatott meg számomra, hogy tudományos fokozatot szerezzek, és három éves aspirantúra után kandidátusként is részese elehessek a korszerű népzenei kutatásnak. Az idén februártól az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Magyar Művelődési Intézetben kaptam állást. Ám az évek során összegyűjtött anyag korábbi munkahelyemen a Zenetudományi Intézetben lelhető föl, ahol viszont a hangszeres népzene egy ideje kiesik az intézet tevékenységi köréből.
Terveid?
Szeretnék normálisan élni. Ha például Hollandiában születtek, és ott a népzenei mozgalom egyik vezetőjévé válok, biztosan megengedhetem magamnak, hogy egy évben egyszer elmenjek a családommal együtt hosszabb időre valahová, hogy együtt legyünk, és csak magunkkal törődjünk. De hát erre nem futja, s mivel sem az elveimből, sem az addigi gyakorlatomból nem akarok engedni, a család bánja a hivatásomat. Nézd! Két felnőtt lánnyal s a feleségemmel lakunk egy kétszobás lakásban Dolgozni, pihenni ilyen föltételek között elég nehéz…
„Nem aludtam én az éjjel”
Időpont: 1992. május 17. vasárnap este 9 óra. Helyszín a Józsefvárosi Művelődési Klub. A nagyteremben a táncház törzsközönsége vigadozik. A fal közelében sorakozó székeken néhány új vendég üldögél, így Krisztics Barabara és Kövécs Tünde is. Mindketten fotósnak készülnek egy két éves kurzus keretében, az érettségi után.
-Sokáig idegenkedtem ettől a világtól, amiről gimnazista koromban jóformán csak annyit tudtam, , hogy valami népi hejehujázás, amit az iskolatársaimmal le is sajnáltunk – mondja Krisztics Barabara. – Aztán jött valaki, aki igyekezett az ellenkezőjéről meggyőzni. Neki és a túladagolt popműsoroknak köszönhetem, hogy eljöttem ide.
És az eredmény?
-Jól érzem magam itt. Szép a zene, szépek a táncok is. Ez utóbbiak azért is kedvemre valók, mert igazi páros táncok, amelyekben a társra teljes mértékben szükség van – veszi át a szót Tünde, hogy azután a minkjét ifjú hölgy eltűnjön a forgatagban.
-Nem aludtam én az éjjel egy órát – éneklik a táncosok és a prímás, Molnár Ilka György is, aki ma este ízelítőt ad a zenei csodából, ami Erdélyben ma is létezik még. „Gyurika”, ez a 33 éves, négygyermekes családapa azonban nem a babája panaszhallgatása miatt aludt összesen egy órát. A dolognak sokkal prózaibb oka van. A Keleti pályaudvaron várta meg a reggelt, merthogy segédmunkásnak jött Budapestre az éjjel, úgy háromhetes időszakra másokkal együtt. A nagyobb kenyérért jött a fővárosba, hogy kétkezi munkával keresse a reávalót. Moldován ez idő tájt a legtehetségesebb széki muzsikus.
VALKÓ BÉLA
Képaláírás:
Halmos Béla gyűjtőúton Magyarszovátán Sebestyén Mártával