A magyar boszorkányhit része a közös európai boszorkányhitnek. Ez amellett, hogy a magyar boszorkányra jellemző ismérveket többé-kevésbé mindenütt magában foglalja, sok helyi sajátságot mutat a különböző elemek egymáshoz kapcsolódásának mikéntjében. Emellett a természetfeletti lényekre vonatkozó helyi hagyományok is különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más mértékben olvadtak össze a valóságban praktizáló boszorkánnyal. A boszorkányperekben tükröződő, ördöggel szövetkező középkori boszorkány elsősorban Nyugat-Európában lett az élő néphitnek is szerves tartozéka, de a boszorkányüldözés egész Európában egységesítette a boszorkányhitet és annak fennmaradásához is hozzájárult.
A középkorban, mint azt a hiányos adatokból megtudhatjuk, hazánkban is folytak egyes boszorkányok, varázslók ellen eljárások. A Váradi Regestrumban szereplő néhány peres eljárásnál egyaránt gondolhatunk méregkeveréssel, illetőleg rontással gyanúsított személyekre. A szervezett, tömeges boszorkányperek azonban éppúgy, mint más, a nyugati vallásokat követő népeknél, körülbelül a XVI. századig vezethetők vissza. Egészen a XVIII. század végéig, Mária Terézia tiltásáig folytak hazánkban e perek. Vannak viszont a boszorkánypereknek egyes vonásai, amelyek kétségkívül csupán hazánkra jellemzőek, s ezeket már a magyar néphithez tartozó elemeknek tekinthetjük. Viszonylag ritka az olyan boszorkányper, amikor teljesen világos a feljelentők egyéni anyagi érdeke többnyire a tudatlanság, félelem, rosszindulat tükröződik e perekben. Igen nagy százalékban szerepelnek a magyar perek vádlottjai között a bábák.
A magyarországi boszorkányperek közül a legnagyobb hírhedtséget a szegedi boszorkányperek érték el. Aránylag sok végződött halálos ítélettel, s a külföldi sajtó is foglalkozott velük. A szegedi boszorkányperek mögött a tartós aszály, a bűnbakkeresés, a rosszindulatot vélhetjük felfedezni – olvashatjuk Dömötör Tekla klasszikussá vált művében (A magyar nép hiedelemvilága).
***
A magyar néphit a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkánynak tulajdonítja: így a boszorkány műve a tehén megrontása, ill. a tejhaszon elvitele, az éjszakai légzési nehézségek okozása, a végtagok bénává tétele, összezsugorítása, a száj félrehúzása, az impotencia, általában súlyos betegség vagy halál előidézése rontással; de bármilyen más baj esetén is – egyebek mellett – felmerülhetett a boszorkány tevékenységének gyanúja (anyatej elapadása, szerelmesek elhidegülése, nyáj szétszéledése, közlekedés akadályoztatása; a kenyérsütés, vajköpülés sikertelensége stb.). A rontásnak mindezek az esetei azonban nem egy általános boszorkányfogalomhoz, hanem mindig egy-egy konkrét, boszorkánynak tartott személyhez kapcsolódtak. Ilyen hiányában e bajokat egy személytelen rontásfogalom körébe vonták.
Ezzel szemben nem a valóságban észlelt tünetek felől közelítették meg a boszorkány fogalmát, és ezért sokkal inkább az általános boszorkányfogalom körébe tartoztak a rontás módjára vonatkozó elképzelések. Az elsősorban boszorkánynak tulajdonított rontó műveletek a következők: szemverés, megnyergelés, kötés, csontok kiszedése a végtagokból, újszülött kicserélése ( váltott gyerek), tehén tejének kiszopása (állatalakban); harmatszedés, továbbá valamilyen tartozék (pl. kiöntött szemét, kint hagyott pelenka, háztól kiadott tej, kovász, lábnyom, vér stb.) megszerzésével való rontás. Figyelemre méltó a boszorkánynak tulajdonított, már említett éjszakai nyomás (esetleg szívás, szopás). Az említett módszerek közül a kötés és megnyergelés a boszorkányperek óta sokat veszített fontosságából. Szinte teljesen ismeretlen a közelmúlt boszorkányhitében a boszorkányperekben sűrűn szereplő megevés mint rontó művelet. A boszorkány gyógyító tevékenysége a hit szerint nem tiszta; az ördög segítségével, valamilyen haszon érdekében végzi. A hit szerint a boszorkány rontása által keletkezett bajt csak ő maga vagy egy nála nagyobb hatalmú boszorkány tudja helyrehozni. A rontás „visszacsinálásának” konkrét módszerei nemigen ismertek, általában elterjedtek viszont a boszorkányt megidéző eljárások, amelyek révén a kár helyrehozására lehet kényszeríteni (rontás, rontás elhárítása).
A boszorkány elhárítását elsősorban a fent említett „boszorkányos” időpontokban, másodsorban bizonyos tünetek észlelése esetén gyakorolták. Míg a megelőző eljárások a tényleges gyakorlat részei voltak, a tünetek észlelésekor véghezvitt cselekmények inkább hiedelemmondai motívumok. Az utóbbiak közül legáltalánosabb a boszorkánynak vagy állatalakjának bántalmazása (verés, szúrás, megkötés), valamint az ajtó bezárása (gatyamadzaggal, seprűvel, fokhagymával stb.), aminek következtében a boszorkány bentreked. A hit szerint a varázsereje révén mindenfajta házi haszon megszerzésére képes: tejet fej a kútágasból, kapufélfából, karácsonyi abroszból; túrót okádik és azt eladja, a lótrágyát vajjá változtatja stb. A késői boszorkányperek nagyszámú adatot tartalmaznak a boszorkányok katonai hierarchiával felépített szervezeteire vonatkozóan, amelyet azonban a közelmúlt hitvilága egyáltalán nem ismer, és ezért kérdéses, hogy valaha is része volt-e a magyar néphitnek, és ha igen, a gyakorlatban is léteztek-e boszorkányszervezetek. Hasonló a probléma a boszorkányok gyűlésével kapcsolatban, amelynek részletekbe menő leírása gyakran tartozéka a késői boszorkánypereknek (repülve érkeznek az erdei tisztásra vagy hegyre – gyakran a Gellérthegyre –, ott lóvá változtatott férfiakon lovagolnak, embercsontból készült edényből esznek-isznak az ördöggel közösülnek stb.). A boszorkányok mulatságának hagyományai ma is élnek: helynévmagyarázó mondák az egyes falvak határában levő hegyeket, réteket, barlangokat a boszorkányok gyülekezőhelyének tartják. Ismert továbbá az álmában elragadott legényt megtáncoltató boszorkányokról szóló monda, és az a hit, hogy a boszorkányok bizonyos alkalmakkor a Tokaji-hegyre, a Gellérthegyre stb. járnak mulatni. Az e hagyományokból ismert mulatságok azonban meg sem közelítik a boszorkányperekből ismert orgiákat.
***
Boszorkányüldözés Magyarországon
Zsupos Zoltán a Magyar Országos Levéltár oldalán ismerteti az 1755-ben, Arad vármegyében boszorkánysággal megvádolt Pásztor Kata – feltehetően kínvallatás eredményeként megszületett – vallomását. A magyarországi boszorkányüldözés írott forrásai nem csupán a kora újkori magyar társadalom hiedelemrendszerébe engednek bepillantást, hanem a nyelvészek, művelődéstörténészek, vallás- és jogtörténészek, kultúrantropológusok számára is tanulságosak 1991-től, amikor történészek és néprajzkutatók – a levéltárosok közreműködésével – megkezdték a 16–18. századi levéltári források feltárását, új lendületet kapott a munka. Ekkor már a szlovákiai és romániai levéltárakban őrzött peranyagok feltárására is lehetőség nyílt, aminek különös jelentőséget adott, hogy a boszorkányüldözés nyugatról a felvidéki német városokon keresztül ért el az ország többi területére – írja a mult-kor.hu.
Erdély az európai üldözési hullámok délkeleti végpontja volt, mivel azon túl, az ortodox területen nem volt boszorkányüldözés. Magyarország talán a leghíresebb boszorkányperére 1728-ban, Szegeden került sor, ahol a ma is Boszorkány-szigetnek nevezett helyen 14 boszorkánysággal vádolt személyt égettek meg, köztük a város egyik volt bíráját, Rózsa Dánielt. A boszorkányperek során gyakran azokat a falubelieket, közeli ismerősöket vádolták meg, akikkel a vádló valamilyen ok miatt konfliktusba került. Ez lehetett rossz szomszédság, irigység, esetleg rendkívülinek vélt képesség, így különösen nagy veszélyben voltak a hagyományos népi gyógyításban jártas nők és a bábák. A Magyar Országos Levéltárban őrzött, 1755-ben, Arad vármegyében felvett kihallgatás és vallatás néhány oldala a Bihar megyében, Ugrán született, boszorkánysággal vádolt Pásztor Katától származik. E szöveget Komáromy Andor 1910-ben Budapesten megjelent, a Magyarországi boszorkányperek oklevéltára című kötetében tette közzé.
A vádlott, Pásztor Kata, amikor még a kínvallatás előtt megkérdezik tőle, hogy miért fogták el, akkor még azt válaszolja, hogy egy férfi ráfogta, hogy ő boszorkány. Az újabb kérdésre, hogy mi okból fogta rá, a férfi részegségével magyarázza. Tagadja, hogy boszorkány lenne. A kínvallatás szörnyű fájdalmai között az irat szerint a vádlott elmondja, hogy Gellén Andrásné hívta a boszorkányok közé, és részletesen ismerteti, hogyan kellett esküt tennie a kék férfiruhában lévő sátánnak: „Isten Istenem ne legyen, hanem téged vallak Istenemnek”. A sátán ezután pecsétet nyomott a bal lapockájára, és a földön, a ház közepén paráználkodott vele, majd dudaszóra táncoltak. Négylovas hintóval kimentek a mezőre, ahol egy férfit megijesztettek.
Hogy ténylegesen mi hangzott el, Pásztor Kata mit mondott, természetesen nem tudhatjuk. De már szó sincs a korábbi tagadásról, és sok más boszorkányperhez hasonlóan, itt is több ponton érzéklehető, hogy a kínvallatás során nyugati mintájú bírósági kézikönyvet használtak. Pásztor Kata beszámolt arról is, hogy kedden, szerdán és pénteken szoktak találkozni és járni a boszorkányok. A sátántól kapott kenőccsel szokta megkenni a kezeit, lábait és a hónalját, hogy jobban repülhessen, ugyanis a többi boszorkánnyal repülve jártak táncolni. Elmondta, hogy kit és hogyan rontottak meg, sőt arról is beszélt, hogy ő maga is át tudott változni nyúl, macska és lúd képébe. Nem csak nők, hanem férfiak is tartoztak közéjük, így amikor elsorolta, hogy a katonasághoz hasonló hierarchiában – kapitány, hadnagy, zászlótartó, strázsamester – ki milyen szinten volt, akkor egy férfit is említ. Ő maga közkatona volt, és társaival együtt az útközben talált embereket „magunknak lónak csináltuk”, így nyargalásztak rajtuk.
Természetesen nem csupán az Európa nyugati részéről, a már említett bírósági kézikönyvekből jól ismert elemeket olvashatunk a magyarországi boszorkányperekben, hanem keverednek velük a magyar néphit különböző motívumai.
A Magyar Királyság területén a boszorkányság jogi vonatkozásai sajátságosak voltak Ennek kapcsán rendszerint Könyves Kálmán (1095-1116) boszorkányokról szóló törvényét szokták emlegetni, ami valójában a strigákban való hitet utasítja el. A rontást okozó varázslatban Kálmán király ugyanúgy hitt, mint bárki más akkoriban, ennek megfelelően szankcionálta is Ezen kívül a Váradi regestrumban is előfordulnak maleficummal (rontás) és veneficummal (méregkeverés) foglalkozó esetek, mégis a középkortól kezdve, elsősorban a városi jogban fordulnak elő boszorkányságra utaló kitételek. A büntetőjog ügyében, egyébként is a szokásjog volt az irányadó, tehát ez érvényesült a falu füstje, úriszékek, városi magisztrátusok, vármegye gyakorlatában. Érdekes módón az országos szokásjogot összefoglaló Tripartitumban nem találni a boszorkányságra utaló részt.
Változik a helyzet a 17. század végén, amikor a Praxis Criminalis bekerült az 1694-ben Corpus Jurisba, és így mindennapokban alkalmazott joganyag részévé válhatott. Ennek fő oka a Habsburg abszolutisztikus törekvések jogalkotási igénye. A Praxis Criminalis így valójában szokásjogi elemként lett része a vármegyei, úriszéki és valószínűleg a városok jogalkalmazásának, ami azt jelenti, hogy boszorkánysággal kapcsolatos ügyekben is vélhetőleg más jogi formulákkal összhangban alkalmazták
forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, hirek.sk/mult-kor.hu, Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága