Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
Kollégiumi évek
A vakáció végével megkezdődtek az iskolák, és nekünk az esti angol órák. A „nekünk” alatt 25 más forradalmi menekült diákot értem. Minden Isten áldott nap, 25 szót tízszer leírtam, hússzor elolvastam hangosan, és számtalanszor szótárral a kezemben aludtam el jó pár éven keresztül. A matematikán és a fizikán kívül az iskola borzasztó nehéz volt, és a papok már előre elhatározták, hogy érettségiről szó sem lehet júniusban, hanem ismételni kell majd a negyedik osztályt. Ez több idot engedett az angol tanulásra, meg arra is, hogy egy kis földrajzi vagy történelmi lecke előadására is készülhessek a régi diákoknak. Rájöttek, hogy matematikában is tudok segíteni, mert ahhoz nem kellett nyelvtudás. A matematikai alapom megfelelt az elsőéves egyetemi követelménynek. A hétköznapok változatlanul peregtek: ébresztő, közös reggeli ima a kápolnában, reggeli, iskola, házi feladatok, vacsora, magyar nyelvű tanulások, esti ima a kápolnában, és „jó éjszakát!”. Szombat és vasárnap más volt. Szombat reggelenként cserkészkedtünk. A mostani buffaloi, 214-es cserkészcsapat, az az angol változata a 2BKG cserkészcsapatnak (Budapesti 2. számú Kegyesrendű Gimnázium Cserkész Csapat). A piaristáknak Sík Sándor kezdeményezése által volt az első cserkészcsapat Magyarországon, ami később kiképzőcsapattá is vált. Amint már említettem Gerencsér István és Kővári Lajos piarista atyák, és Bodnár Gábor, Jámbor Lajos és Pál Torontóból, és a clevelandi Beodrai Ferenc alapították meg Németországban a Magyar Emigrációs Cserkészszövetséget. Ezek szerint nem kell meglepődni azon, hogy az amerikai iskolában való jó tanulás a magyar nyelv gyakorlása és a földrajz, történelem tanulása meg a cserkészeti tevékenységek egy szintre tartoztak. Kis cserkész, cserkész, őrsvezető tanfolyamok, tiszti kiképzés (én az enyémet 1957-ben kaptam), az éppen olyan fontos volt, mint a házi feladat elkészítése. Fafaragás, csomókötözés, sátorverés, zászlókészítés, a cserkész törvények betartása, gyakorlása, amerikai cserkésztáboron való részvétel fontos volt. A cserkész vezetőnk Kővári Atya, Ubul Bá’ volt. Szigorúsága szinte legendás volt. Követelményei szinte elérhetetlenek voltak. Menetelési gyakorlatok fárasztóak, de a díszmenet felvonulásokon a tábor építések, sátrak gyöptéglával való körbevevése meghozták a jutalmat a nehéz munkáért, az amerikai cserkésztestvéreinktől, egy kis irigységgel összefogva. Díszmeneti masírozásunk őszinte tapsot kapott minden Szent Patrik napon, vagy a Loyalty Day-i felvonuláson. 50 srác cserkész egyenruhában precízen menetelve, mind kihúzva magát egyenesre mint a nyúló nyárfa, szemrebbenés nélkül menetelt a díszemelvény előtt. Majdnem mondom: Ó a régi szép idők!
Nem mondhatnám élménytelennek a Derby-i kollégiumban töltött öt évet. Mielőtt még érettségiztem volna 1958-ban, akkor már Kovári Atya helyettese voltam. Felügyelni, nevelni, tanítani az ott lévő diákokat, akik között Gömbös unokája, Maléter Pál fia, Szentgyörgyi unokája, és más fontosabb, magas rangú személyek: Kölcsey, Harkányi rokonai is ott voltak keverve a magamfajta egyszerű menekültekkel. Ami közös volt bennünk az az volt, hogy hontalanok voltunk mindannyian. Különbség pedig annyi, hogy mindenki más hazamehetett szüleihez, vagy rokonaihoz karácsonykor, húsvétkor, és természetesen nyáron, csak én nem.
Az érettségi után egy kétéves építőipari technikumba jártam Derbybol autóbusszal. Nekem 40 dollárt fizettek a papok havonta a munkámért, és 60 dollár volt az autóbuszra való költségeim, meg még a tandíj efölé. Segítettem itt-ott, takarítottam is egyes papoknak, de főleg a szabadságom alatt, mint kőműves és ácsinas dolgoztam Buffaloban, és egy nyáron New Jersey-ben is Bodnár Gábor asztalosmester csapatában. A következő nyáron a papoknak egy kis házat építettem 1 dolláros órabérért. Fűrészt, kalapácsot, collstokot, meg derékszöget ok vettek, amelyek még mindig meg vannak. Szűkösen ugyan, de megéltem. Olvastam, tanultam, dolgoztam, álmodoztam, sőt rémálmaim is voltak. („Álmatlan éj és nappalok…. Zsarnokságból több többé ne legyen”). Sok keserű napot, főleg a vakációs napokat töltöttem el. Álmaimban sokszor hazajártam, de mégis fejem felett tető, éhes sose voltam, és a papok a maguk módján megszerettek, megbecsültek, és barátaim lettek szinte kivétel nélkül. Hivatalos is volt 10 évvel utána mind az esküvőnkre, és el is jöttek. Ennyi pap még soha nem esküdtetett meg senkit sem. Talán ezért lenne ilyen szilárd még a mai napig is, 40 év után is, a házasságunk. Honvágyamat nem engedhettem, hogy lábra álljon, tagadni kellett, elhüssögtetni amikor jött. Sírni csak akkor mertem amikor egyedül voltam. Írtam is haza számtalan levelet, már amennyire volt pénzem bélyeget venni. A svájci sajtra hasonló cenzúrált válaszok mindig ritkábban jöttek, és a 70-es években, már majdnem teljesen megszűnt a levelezés.
Megismerkedtem, illetve megbarátkoztam a Kutnyák családdal, a két kedves kisfiukkal, Vali nénivel, az anyukájukkal, és persze Tibi Bával, akikkel a mai napig is a legközelebbi barátságban vagyunk. Vali néni volt, és ma is az általam fogadott harmadik. Édesanyám.
Egy alkalommal fordult csak elő az öt év alatt, hogy valamelyik öreg amerikás magyarnak eszébe jutott, hogy a Jenőt is meg kellene egyszer hívni. Na jó, miért is hívnak Jenőnek? Hegedűs László Jenőből, lett Jenő László Hegedűs. Különben is hat Laci is volt a kollégiumban, és sose tudtuk, melyikünket hívott a Kővári Atya. Jaj de mérges tudott lenni, ha egyikünk sem mozdult meg. „A Laci fiam, akit maguk Jenőnek hívnak”, írta Anyám többször is, ”jól van? Áldja meg a Jóisten a plébános urakat, mindnyájukat. Járok ám most én is a templomba, és az itteni Béke pappal együtt imádkozunk, nemcsak az én kisfiamért, hanem a plébános urakért is. Megírnák, hogy mivel tartozom, mert valahogy azt el szeretném intézni?” Édes, jó Anyám, ha tudta volna, hogy az itteni költségeket az otthoni pénzzel, egy asztalosmester keresetéből sose lehetne kifizetni. Nevettek is ezen sokszor a plébános urak, ok is mondták ám, hogy – Fiam, nagyon szerethet Anyád! – Nem nehéz visszaemlékezni a diákotthonra, de mérhetetlenül távolnak látszik most már. Jövőre lesz 50 éve, hogy ideérkeztem, azt tudom, hogy mikor és hova, de bizonytalan a válaszom arra, hogy honnét.
Mesék Magyarországról
Megjegyzem, hogy az 50 évi itt tartózkodásom alatt, számtalan ismerősöm, barátom van. Feleségem, Marika, (Jósa Marika, 3 éves korában került el Magyarországról a háború után), most is tökéletesen beszél még magyarul. Az itteni amerikai szabadság ünnepen, július 4-én még mindig összejön a ma már majdnem 50 éves baráti kör, gyerekeinkkel és unokáinkkal a 40-50 személy. Bizony megtölti az úszómedencét a barátunknál, akit az Isten mind a két kezével jól megáldott, és még is szívesen vállalkozik évente a házigazda szerepére. Tehát nemcsak mi, a most már öregek, hanem a gyermekeink is barátai a mi barátainknak. Sőt az unokák is rokonnak tartják más barát unokáit. Ez a szeretet hihetetlen erőt adott nekünk, amikor az első időkben a zsíros kenyér is előkelő volt. Most már kacsát, kacsazsíros kenyeret, szalonnát, kolbászt, rákot is traktálhatunk egymásnak. Ez a kibővített család, a vérrokonság luxusa nélkül. Ezt megvenni lehetetlen lenne. Ezt csak megérdemelni lehetett. Úgy néz ki, hogy már megint hálálkodnom kell, de csak ez legyen a legnagyobb problémám. Sajnos tanácsot kérni már nehéz, mert az öregek, akik bölcsek voltak, már kihaltak. Most nekünk kellene bölccsé válni, de ezt egyszerűbb mondani, mint megcsinálni. Már a magam korabeliek nyugdíjasok, vagy arra készülnek. Mint ahogy otthon mondták, ez is megette már a kenyere javát, én is. De most jön a cukor, a csokoládé, a sütemény, meg az édes, aranyos kis okos unokák, akik épp úgy szeretnek bennünket fogunk nélkül, kopasz fejjel, mind fogsorral, vagy göndör hajjal. Ok még ártatlanok. Még naivabbak is, mint mi voltunk ’56-ban. Sorsuk jó irányba halad, hisz mi megfizettük már az alapzatokat. Szép országnak meséljük Magyarországot nekik, a Csodaszarvastól, a Turulig, és a Béke Galambig. A pacsirták dalát daloljuk nekik, és magyarságukra figyelmeztetjük őket. Nekik már nem is panaszkodunk, nem kell nekik tudni, hogy ez a gonosz élet milyen pimaszul, gorombán bánt velünk, de azért is, még most is, mégis élünk.