A boszorkány kezdetben férfit vagy nőt is jelenthetett, aki bűbájosság vagy varázslat által, természeten kívüli módon, az ördög segítségével emberéletben, egészségben vagy vagyonban kárt okozott. Később a boszorkány fogalma módosult és szinte kizárólag a keresztény hittől elszakadt, azt megtagadó és az ördöggel szövetkező nőt jelentette. A boszorkányhit minden népnél megtalálható. Most következő sorozatunkban a boszorkányságnak a történelemben, a népi kultúrában elfoglalt helyét vizsgáljuk.
Népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve, alakja gyakran összekeveredik a vasorrú bábáéval. Boszorkány legtöbbször a tündérkirály felesége vagy az üldözött hősnő vetélytársának anyja. Ő eszeli ki a rendkívüli feladatokat, s ő tör emberfeletti képességei birtokában a hős életére is: ezért ismeri fel a szökevény fiatalokat átváltozott alakban is. Képességei azonban alacsonyabb rendűek, csak ártani tud. A hős vagy hősnő – akinek emberfeletti erői mindig magasabb rendűek, pozitív jellegűek, ha megakadályozni nem is tudja a boszorkány rontó tevékenységét, hatásköréből ki tud kerülni vagy úgy, hogy átlépi a boszorkány országának határát, vagy úgy, hogy egy kis részecskéje megmarad, ami képessé teszi a további alakváltozásra s végső soron emberi alakja újra felvételére is, sőt nemegyszer sikerül a gonosz boszorkányt teljesen meg is semmisíteni: a párbaj eredményeképpen ló farka után kötik, minek következtében apró darabokra szakad, megégetik és hamvát a széllel elfúvatják vagy mérgében felrobban. A boszorkánynak az a tulajdonsága, hogy vendégeit felfalja, vagy ellenfelének szívét, máját és kisujját kívánja (amely motívumokkal a népmesékben találkozhatunk), nem pusztán gonoszságból fakad, hanem abból a törekvésből is, hogy ezáltal saját erejét növelje. Ugyanez okból akarja elpusztítani a csak általa felismert emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hőst is: tisztában van vele, hogy az többet tud, mint ő, s ha életben marad, az nemcsak az ő személyére, hanem egész környezete számára is végzetes lehet. Ellentéte, de bizonyos fokig párja is a jóságos tündér, aki emberfeletti tulajdonságait arra használja, hogy a hőst célja elérésében, tehát a boszorkány elpusztításában is segítse.
***
A magyar népi hitvilág egyik leggazdagabb, legváltozatosabb és még a közelmúltban is eleven területe. A magyar boszorkányhit több rétegből tevődik össze: a boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak. A gyógyításnak és rontásnak a múltban valószínűleg szinte hivatásos specialistái voltak egyes kiemelkedő képességű személyek, az első magyar történeti adatok (pl. Szent István törvényeiből) rájuk vonatkoznak. Másrészt ismeretes lehetett a múltban egy (vagy több) természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése az éjszakai rontás (elsősorban nyomás) volt. Ennek vonásai olvadtak később a boszorkány alakjába (a török eredetű boszorkány szó jelentése ’nyomó’), és ennek nyoma őrződött meg a személytelen lidércnyomás fogalomban is. E két síkot kapcsolják össze, ill. a boszorkány alakjának kettősségét tükrözik a róla szóló változatos hiedelemmonda-típusok. Ezek szereplői egy-egy község vagy nagyobb körzet közismert, boszorkánynak tartott személyei, akik részint a gyakorlatból ismert gyógyító-rontó műveleteket, részint a boszorkányhit hagyományos részeit képező emberfeletti tetteket hajtják végre.
Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta ( garabonciás, lidérc, táltos). Ehhez térbeli integráció is járult: a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágából ismert rokon alakok különböző vonásai ötvöződtek a magyar boszorkányalakban. Mindezekhez járult a középkorban kialakult, a boszorkányüldözés későbbi időszakában már a magyar boszorkányperekben is megjelenő, a perekkel együtt Nyugat-Európából importált boszorkányfogalom. A perek időbeli egymásutánjában végigkísérhető az új motívumok megjelenése (ördöggel való szövetkezés, utazás a levegőben, boszorkányszervezetek stb.). E vonások némelyike része lett a magyar boszorkányhitnek, bár korántsem vált olyan integráns tartozékává, mint a perekből és a mai néphitből egyaránt ismert rontási és gyógyítási praktikák. A közelmúlt magyar boszorkányának legjellemzőbb sajátosságai: a boszorkány csúnya, öreg, összenőtt szemöldökű asszony, ritkábban férfi. Előszeretettel tartották boszorkánynak a rendezetlen életű vagy elmebeteg egyéneket, továbbá a bábákat, valamint a sokszor saját hitük szerint is természetfeletti képességekkel rendelkező gyógyítókat.
A boszorkány emberfeletti képességeit a hit szerint örökli vagy tanulja. Az öröklés leggyakoribb módja, hogy anya lányára, ill. apa fiára hagyja a tudományt. Nem halhat meg, míg tudományát át nem adta valakinek, a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik (ha nem akad vállalkozó, seprőt nyújtanak neki). A boszorkánnyá válás másik leggyakoribb módszere a próbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekén a jelölt a keresztúton szentelt krétával vagy más mágikus tárggyal bűvös kört húz maga köré, amelyben állva nem szabad megijednie a megjelenő ijesztő alakoktól (állatok alakját öltő boszorkányok vagy ördög) vagy a feje fölé hajszálon ereszkedő malomkőtől. Szórványosan ismertek a boszorkánnyá válás egyéb módjai: pl. dongó röpül a jelölt orrába; Szent Iván-i tüzet kell átugrania. A boszorkánnyá válás feltételének tartották Isten megtagadását, ill. az ördöggel való szövetkezést. Az utóbbira vonatkozó eseteket a boszorkányperek anyaga konkrét formában is tartalmaz (eredménye a testen látható stigma); az élő néphitben csak az a hit közismert, hogy a boszorkány lelke az ördögé. A boszorkány felismerése a legáltalánosabb hit szerint lucaszék segítségével történik, amelyre készítője az éjféli misén ráülve meglátja, hogy ki boszorkány a falu asszonyai közül: ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, ill. tollat viselnek fejükön, vagy félrefordított fejjel mennek be az ajtón, hogy szarvuk beférjen (táltos); más adatok szerint háttal állnak az oltárnak.
A boszorkány halála a hit szerint nehéz, mert megkínozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsója nehezebb vagy éppen könnyebb a rendesnél (mert az ördög elvitte a testét). Képességei közül legjellemzőbb a metamorfózis: kedve szerint ölt macska-, béka-, kutya-, liba-, varjú- stb. alakot; sőt növényalakban is megjelenhet (tökinda, szederinda). Láthatatlanná tud válni, lát a sötétben, be tud menni a kulcslyukon. A hiedelemmondák boszorkánya általában állatalakban közlekedik, ezenkívül lóvá tett ember hátán, továbbá lovagol vagy repül seprűn, szénvonón, hordón stb. Az élő néphitben kevéssé ismert motívum, hogy a repülés képességét különleges, hóna alá kent repülőzsírnak köszönheti, viszont a boszorkányperekben bőségesek az erre vonatkozó adatok. Tevékenysége a hit szerint jellegzetes időpontok köré csoportosul. Ezek elsősorban Szent György napja és Luca napja, továbbá karácsony éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, ill. kedd és péntek vagy általában éjjel. A boszorkányperek anyagában pünkösd és szórványosan a Szent Iván-nap is szerepet kap. Ezzel összefüggésben gyakorolták a mindennapi életben a rontás elhárításának sok hagyományos módszerét éppen ezekben az időpontokban.
Folytatása következik.
forrás: Magyar Katolikus Lexikon, Magyar Néprajzi Lexikon, muvelodes.ro