A képen látható mutatós, magyaros modorú női viselet egyáltalán nem legendás darab, tehát se nem Tüdős Klára tervezte, se nem Tormay Cécile hordta, mégis rendkívül érdekes és tanulságos darab – a Néprajzi Múzeum őrzi és tette ebbe a tetszetős szabású vitrinbe mindannyiunk okulására. Íme a története.
2011 karácsonya előtt nem sokkal megcsörrent a telefon a Néprajzi egyik muzeológusának asztalán. Lackner Mónikát bizonyos Kisfalvi Erzsébet, nyugdíjas idegenvezető kereste Lágymányosról, azzal, hogy volna nála valami, ami minden bizonnyal igen érdekelné a múzeumot. Aztán Kisfalvi Erzsébet kinyitott egy szekrényt, minek következtében a muzeológus kis híján hanyatt esett. Egy fantasztikus tárgyi hagyaték tárult a szeme elé ugyanis: Ferenczi Jolán hagyatéka. Ennek része a virágosra hímzett felsőruha is.
Ferenczi Jolán 1888-ban látta meg a napvilágot a szlovákiai (felvidéki) Bucsányban (Nyitra m.), Ferjancsik családnéven, egy módos, de kultúrtörténeti szempontból teljesen érdektelen família legidősb lányaként. Tán a jómód illant el, tán a fene tudja, a család mindenesetre 1907-ben Budapestre költözött. A családfő hamar elhunyt, hősünkre hárult tehát a feladat, hogy eltartsa a család maradékát.
Ferenczi Jolán a kiskereskedelemben kereste és találta meg a helyét, közelebbről a tárgy alkotó népművészet tulipántos világában: háziipari terméket kezdett készíttetni, gyűjteni és árusítani. Elsőként a Bérkocsis utcában vert tanyát, majd a lényegesen jobban szituált Múzeum körúton, a 21. szám alatt; a bolt a két háború között népszerű volt a magyaros viseletek, kiegészítők iránt rajongók széles táborában.
Hősünk azonban, a jelek szerint sohasem bírta sokáig a pult mögött, afféle önmagát kihelyező kereskedőként Európa több népszerű fürdőhelyén megfordult, többek közt Badenben, Nizzában és a monarchia legelegánsabb wellness paradicsomában, Marienbadban, továbbá népszerűtlenekben is, például Londonban. 1913-as marienbadi tartózkodásának emlékét különös relikvia őrzi: egy emlékkönyv, amelynek első lapján nem kisebb előkelőségek bejegyzései díszlenek, mint Izabella főhercegnéé és lányáé, Gabrielláé.
Izabelláról egyébként más mellett tudni illik, hogy ő volt a magyar népi háziipari mozgalom fővédnöke, így talán nem csak az áldott jó szerencsének köszönhető a bejegyzés. Trianon után beszűkült az utazni vágyók mozgástere, így Ferenczi Joláné is, akinek némileg alább kellett adnia Marienbadnál: a János-hegyi kilátó tövében rendezte be üzlete nyíltszíni filiáléját. A vállalkozás amúgy elképesztően sokáig fennmaradt, igaz, többször helyet változtatott. 1947-ben a Gerlóczi utcába vándorolt, majd ’49-ben a Haris közbe. Meglepő, hogy még a Rákosi-rendszert is túlélte – sohasem államosították –, Lackner Mónika szerint vagy azért, mert túl kis falat volt, vagy mert hősünknek megvolt a megfelelő kapcsolati tőkéje.
Ámbár nem elképzelhetetlen az sem, hogy direkt nem védték meg Ferenczitől a boltját: a munkásosztállyal egybeforrt parasztságot is a dolgozó nép részének tekintették, talán ezért nem estek neki a tárgyi kultúráját népszerűsítő üzletnek. (A város másik, hasonló profilú Vörösmarty téri boltja is átvészelte a nehéz időket.) Az áruda egészen 1962-ig, Ferenczi Jolán haláláig működött, gyakorlatilag zavartalanul. De ugorjunk vissza 2011-be.
Lackner Mónika annak az asszonynak a hagyatékával szembesült Lágymányoson, aki gyakorlatilag pályája kezdete óta, tehát úgy 1913-tól kezdve folyamatosan, jobbnál szebb műtárgyakkal gazdagította a múzeumot, és akinek neve az intézményben generációról generációra szállt – ha a gyűjtőkörbe illő különlegességre bukkant, azt elsőként mindig a Néprajzinak ajánlotta fel vételre, és a Néprajzi többnyire élt is az opcióval. A Kisfalvi Erzsébet – Ferenczi Jolán unokahúga – által ajándékként felkínált hagyaték, beleszámítva eheti műtárgyunkat, páratlanul érdekes és értékes kordokumentum-gyűjtemény: nemcsak tárgyak, hanem fotók, az életútját és szakmai tevékenységét dokumentáló iratok is benne vannak, köztük önéletírása.
Forrás: nol.hu