A közelmúltban, a falusi turizmussal kapcsolatban, írtunk a tájházaink kulturális és gazdasági szerepéről. Valójában a tájházak nyújtotta lehetőségekre akartuk sorainkkal felhívni a figyelmet. Ezúttal konkrétan, magukkal a tájházakkal kívánunk foglalkozni.
Nem érdektelen röviden felvázolni az előzményeket. Valójában a hazai műemlékvédelemhez köthető a tájházak létrejötte. A magyar népi építészet, népművészet és népi kultúra értékeire már a 19. században felfigyeltek szakembereink. A népművészet tárgyi emlékeinek gyűjtése, múzeumokban történő megőrzése már a 19-20. század fordulóján elkezdődött. Úgyszintén a szellemi kultúra termékeinek, pl. a népszokásoknak, vagy a Bartók és Kodály kezdeményezte népdal, népzene gyűjtése és lejegyzése szintén erre az időszakra tehető. A népi épületek iránti érdeklődés is korán megjelent. Az 1867 évi párizsi, majd az 1873 évi bécsi világkiállításon már bemutatásra kerülnek parasztházak. Mindkettőn az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, többek között magyar népi épületek is. Komoly előrelépést jelentett a magyar népi építészet megismerése és megismertetése terén a mai városliget területén felépült 1896 évi Ezredéves vagy Millenniumi Kiállítás Néprajzi Falujának a felépítése. Ezt a kiállítás után elbontották. Egy évtizednek kellet eltelnie, hogy 1907-ben az pécsi Országos Mezőgazdasági Kiállításon ismét bemutatásra kerüljön néhány parasztház. Majd újabb évtizedek múlva 1933-ban sor került az első, állandó bemutatásra szánt és ma is megtekinthető parasztház szakszerű áttelepítésére Karancskesziből a balasagyarmati Palóc Múzeum területére, amit később további gazdasági épületekkel egészítettek ki. Ez után 1935-ben, a veszprémi városi múzeum melletti parkban felépül egy Veszprém megyei kisnemesi tornácos lakóház másolata. Ekkortájt már sok kitűnő szakembert, néprajztudóst és építészt fogalakozott egy igazi magyar skanzen felépítésének és általában a népi épületek valamilyen formában történő megmentésének terve, gondolata. A második világháborút közvetlenül megelőző gazdasági időszak, majd maga a háború meghiúsította ezek megvalósítását.
{vsig}kornyezet/tajhazak2/f1{/vsig}
A népi építészet emlékeinek intézményes védelme valójában csak a második világháború után vált lehetségessé. Érdekesség, hogy míg külföldön skanzenek létesültek, és a helyszínen maradó, bármilyen okból – szerkezet, funkció, építési kor, esztétika, stb. – kiemelkedő értékűnek tekinthető népi épületek szervezett védelmére nem történtek lépések, addig hazánkban fordított sorrend alakult ki. A 1949-ben, tehát még hazai skanzenek létesítése előtt, törvényerejű rendelet született (13/1949.tvr.) amely lehetővé tette a népi épületek, tehát a helyben maradók (in situ) műemléki védelmét is. Ezzel világviszonylatban az elsők voltunk, mivel a műemlékvédelem nemzetközi kartájába (Velencei Charta) a népi épületek védelme csak 1964-ben került bele. Az említett rendelet lehetővé tette a népi építészeti állomány szervezett formában történő feltárásának megkezdését. Ezt a nagyarányú feltáró munkát az 50-es évek első felében, az akkor még létező Építésügyi Minisztérium finanszírozásával, a Magyar Építőművész Szövetség szervezte, majd 1957-től, az akkor megalakult az Országos Műemlék Felügyelőség (OMF) megbízásából a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet végezte. A munka eredményességét mutatta, hogy míg 1953-ban még csak 26 népi épület került a műemlékjegyzékbe, 1960-ban már közel 1000 ilyen épületet tartottak nyilván.
A népi épületek műemléki védelmének két módozata alakult ki. Vagy szabadtéri néprajzi múzeumba, az 1891-ben, Stokholmban megnyitott ilyen múzeum neve nyomán, ma már mindenütt skanzennak nevezett, létesítménybe történő áttelepítéssel. (Annak a stockholmi városrésznek a neve Skanzen, ahol a szabadtéri néprajzi múzeumot létesítették.) Vagy az elfogadott latin kifejezéssel „in situ”, azaz helyben megőrizve, védetté nyilvánítva és így bemutatva. A műemlékileg védetté nyilvánított népi épületek nagy száma miatt, azoknak nyilván csak egy töredékét lehetett és lehet szabadtéri néprajzi múzeumokba áttelepíteni. A többit helyben kellett valamilyen formában megőrizni. Ezeknek az épületeknek műemlékké nyilvánítása azonban különböző kötelezettségeket is jelentett a tulajdonosoknak. (Változtatási tilalom, karban tartási kötelezettség, stb.) Ezeknek a kötelezettségeknek azonban érvényt szerezni, főleg a magántulajdonban lévő népi lakóházak esetében, számos ok miatt szinte lehetetlen volt. Ezt felismerve, a Minisztertanács 1974-ben hozott egy határozatot, melynek értelmében a leginkább veszélyeztetett, másként fenn nem tartható épületeket, megmentésük érdekében az állam megvásárolhatja és közösségi célra hasznosíthatja. Erre a célra az állam 10 éven belüli felhasználásra 30 millió forintot biztosított, ami akkor igen jelentős összeg volt és megközelítőleg 200 objektum megvételét tette lehetővé. Lényegében ez alapozta meg, az általában eredeti funkciójukat vesztett épületekben, az egykori falusi életvitelt, lakáskultúrát bemutató, helyi gyűjtemények bemutatási lehetőségét. Vagyis lényegében ekkor kezdődött a tájházak létesítésének időszaka, mely valójában még ma is tart.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mit is nevezünk tájháznak. Ez azért is fontos, mert az ezen fogalom alá eső épületeket, fenntartójuk helyenként esetleg más névvel illeti, más néven tartja nyilván. Így találkozunk faluházzal, falumúzeummal, tanyamúzeummal, helytörténeti gyűjteménnyel, emlékházzal, emlékmúzeummal egyaránt. Sőt, a különböző fogalmak mögött meghúzódó funkciók, olykor együtt is megtalálhatók egy épületben. Pl. a Komárom megyei Táncsics emlékház egyúttal tájház is. Már ebből is látható, hogy a tájház fogalmának meghatározását, nem szabad merev kategóriának tekinteni.
{vsig}kornyezet/tajhazak2/f2{/vsig}
Tájháznak tekintjük azt az „in situ”, vagyis helyben megőrzött, általában még a XX. sz. előtt épített, lehetőleg teljesen eredeti állapotában fennmaradt, gyakran műemlékileg is védett, vagy helyi védelem alatt álló, népi épületet, lakóházat (parasztházat), amely híven tükrözi az adott település, vagy szűkebb tájegység, népi építészetének jellegzetességeit, és legalább egy helyisége, az épület korának megfelelő, és egy egykori helyi gazdálkodó család lakáskultúráját bemutatni tudó, lehetőleg helyben gyűjtött anyagból, enteriőrszerűen be van rendezve. Ebben a fogalom meghatározásban legfontosabbak az „épület eredetisége”, a „helyben megőrzöttség”, és a „berendezettség”. Annál értékesebb egy ilyen tájház, ha minél több, lehetőleg valamennyi, helyisége korhűen be van rendezve, a telkén pedig még állnak az eredeti gazdasági épületek, szintén berendezve, az oda való eszközökkel, és megvannak a kiegészítő létesítmények, mint pl. kút, itatóvályú, kerítés, kapu, stb. Különösen értékesnek tekinthető, ha a tájházat az egykori tulajdonosának bútorzatával sikerül berendezni. Fontos kritérium még, a tájház múzeum jellegű látogathatósága, hiszen a tájház esetében maga az épület is a kiállítás, a múzeum szerves részét képezi.
Vannak természetesen határesetek is. Léteznek ugyanis olyan népi épületek, melyek funkciója elsődlegesen nem lakóház, mégis célszerű a tájházak közé sorolni. Ezek elsősorban olyan ipari jellegű épületek, pl. malmok, ahol a technológiai részeken túl, a gazda vagy személyzet, – molnárlegény, cselédség, – lakrésze is bemutatható, berendezett állapotban. Ilyen pl. a szarvasi szárazmalom. E körbe sorolható néhány régi, műemlékileg védett csárda épülete is, ahol az egykori konyha, vendégszoba(ák) berendezve bemutatható. (Pl. a Békés megyei Kondorosi csárda.) Ide kell sorolnunk azokat a műemléki védelmet élvező, a helyi falusi közösség mindennapi életében egykor fontos szerepet betöltő mesterségek épületeit is, mint amilyen pl. a kovács, kádár vagy kékfestőműhely. Valójában ugyanilyen határesetnek tekinthetők azok a népi épületek is, melyek egy-egy neves személy szülőházaként, mint emlékház vannak nyilvántartva, de a személyes emléktárgyaik csupán egy helyiséget foglalnak el, míg a többi helyiség tájházként van berendezve. Ilyen a Győr-Sopron megyei Szilsárkányban lévő Kiss Ferenc emlékház, vagy a már említett Komárom megyei ácsteszéri Táncsics ház.
Meg kell jegyezni, hogy az előzőekben határesetként említett épületek jelentős részét az illetékesek általában nem tekintik tájháznak, mivel valóban sok mindenben eltérnek a tájházakkal szemben támasztott követelményektől. Ennek ellenére a vázolt okok miatt fontosnak tartjuk azokkal a tájházakkal azonos szinten foglalkozni.
Még van egy épületcsoport, – vagyis nem egy épület, – amelyet nem hagyhatunk említés nélkül. Ezek a pincefaluk. (Pl. Palkonya, Villánykövesd, Györköny, Gyarmat, stb.) Nem önálló településekről van szó, hanem egy faluhoz, községhez közvetlenül csatlakozó, vagy attól kicsit távolabb, de a közigazgatási területén belül, jól körül- határolható területen, általában több sorban, egymáshoz közel felépített, egységes településszerkezetet alkotó, több száz présház és pince együtteséről, melyek szabályos utcasorokat, látványos utcaképeket alkotnak. Létrejöttük általában a 18-19 század fordulójára, a 19 század első felére esik. Ezek az épületek építési anyagukat, funkciójukat, szerkezetüket, berendezésüket, formavilágukat tekintve nagyszerű népépítészeti alkotások, és mint együttesek feltétlenül védelmet érdemelnek. Hiszen együtt, ilyen mennyiségben, többé-kevésbé érintetlen állapotban megmaradt népi épületet, falvainkban már nem találni. Az elmúlt fél évszázadban, sajnos, ezekben a picefalukban is elkezdődtek a negatív változások. Bontások, átalakítások, funkcióváltások (pl. hétvégi háznak.) Az épületek nagy száma miatt azonban, ezek a változtatások még nem rombolták teljesen szét ezeket a nagyszerű épületegyütteseket. Sajnos, műemléki védettséget ezek a pincefaluk nem élveznek, csupán kevés számú présház van védetté nyilvánítva, azok is csak alig néhány ismertebb présház vagy pinceegyüttesből. Szerencsére, mára már a helyi vezetők, felismerve a pincefaluk építészeti, kulturális, idegenforgalmi értékeit, legtöbb helyen helyi védettség alá vonták a pincefalujukat, így remény van megmentésükre. Fontosnak tartjuk, hogy bár nem egy épületről van szó, mint jelentős népi építészeti együttes, említés történjen róluk.
A tájházak berendezése olykor nem csak egy helyi, általában 19 századi gazdálkodó családjának lakáskultúráját, hanem társadalmi rétegződését, vagyoni helyzetét is tükrözni tudja. Hiszen a történelem folyamán a falusi lakosság már a középkorban sem alkotott egységes társadalmi réteget. Nemzetiségi, felekezeti, foglalkozási különbségek és ezekből eredően erősen eltérő vagyoni körülmények tették igen tagolttá a jobbágyi rendet. Az 1848 évi
jobbágyfelszabadítás után létrejövő piacgazdaság, a tőkés tulajdonviszony csak tovább fokozta
ezt a paraszttársadalmon belüli megosztottságot, ahol a föld nélküli zsellértől a jó módú nagygazdáig, a közép- és kisbirtokostól a kisnemesekig szinte minden társadalmi réteg megtalálható volt. A tájházakban látható berendezéséből rendszerint leolvasható, hogy az egykori gazda melyik társadalmi rétegéhez tartozott, milyen vagyoni viszonyok között élt. A társadalmi rétegződést, a vagyoni különbséget, egy laikus látogató azonban sokkal inkább le tudja olvasni magáról az épületről, a helyiségek számáról, a hozzá tartozó telekről, a gazdasági épületek nagyságáról, és mennyiségéről. Így pl. csöppnyi telken álló tájházról egyértelműen látszik, hogy föld nélküli zselléré volt. Ugyanakkor pl. két lakószoba, több kamrahelyiség és istálló, nagyméretű pajta, esetleg pince viszonylagos jómódra utal. Egyes vidékeken, (pl. Kisalföld.) a tornác létesítése is jelezhette a vagyoni különbséget, vagy a falusi hierarchiában betöltött magasabb pozíciót.
Magyarország, történelme folyamán, számos, különböző okból hozzánk került, letelepült vagy letelepített nemzetiségnek adott otthont, hazát, befogadva őket. Ezek a nemzetiségiek, az idő múlásával, a magyar társadalomba történt asszimilálódásuk ellenére, a mai napig őrzik hagyományaikat, szokásaikat, gazdagítva ezzel országunk népi kultúrájának sokszínűségét. Ez tette lehetővé és egyben indokolttá, hogy olyan településben, vagy tájegységben, ahol máig nagyobb számú nemzetiség él, az ő kultúrájukat bemutató tájházak is létesüljenek. Ezért tájházaink között szép számban találunk német, szlovák, horvát tájházat, de van sokác, román és cigány tájház is. Ezek a tájházak részben építészetileg is eltérnek a magyar épületektől, a berendezésük pedig kifejezetten a nemzetiségi hagyományokat mutatja be, azonban mégis szerves részei a magyar népépítészeti kultúrának, színesítve, gazdagítva annak változatosságát.
A jó szemű látogató egyes tájházak berendezésében, még a felekezeti különbözőséget is fel tudja fedezni. Hiszen sok településben egyaránt megtalálhatók a romai katolikus, a református és evangélikus egyházak közösségei. A katolikusok tiszta szobájából elmaradhatatlan volt egy-két szentkép a falon, esetleg feszület, az ajtó mellett olykor kis szenteltvíz tartó. Más felekezet szobájában ezekkel nem találkozni. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a Győr-Sopron Megyei Táp község tájházának két szobája közül az egyiket katolikus, a másikat református családra jellemző módon rendezték be. A Békéscsaba és Békés környéki települések tájházainak a kéménykialakításáról lehet leolvasni a felekezeti különbséget. A katolikus épület kéményfej kialakításának a füstnyílása római kereszt formájú, a reformátusé kerek.
Végül, szóljunk néhány szót arról, hogy miért is fontosak hazánk számára a tájházak. Hazánk még megmaradt népi építészeti emlékei között kiemelkedő jelentőségük van a tájházaknak. Ezek ugyanis, általában műemlékileg is védett épületek, néhány kivételtől eltekintve állami, önkormányzati tulajdonban vannak és múzeumi jelleggel látogathatók. Az, hogy a XXI. században, egy ország, közel 400 népi épületet vagy épületegyüttest, berendezve,
tájház formájában, az eredeti helyén (in situ) megőrizzen, védjen, gondozzon, a történelmileg már letűntnek, sokak szerint túlhaladottnak tekintett korszakokból, az világviszonylatban is egyedülálló teljesítmény. A magyar népi építészet, melynek sokszínűsége ellenére is, egységes
karaktere van, páratlan formagazdagsága miatt, amúgy is szigetként jelenik meg, a teljesen más jellegű, gyakran emeletes, részben favázas technológiával építkező, környező államok népi építészete között, és már csak ezért is érdeklődésre számíthat. Berendezésükön, a bútorokon, a textíliákon, a különböző anyagú edényeken, a használati tárgyakon keresztül pedig, megismerhető a magyar népművészet, a népi iparművészetet, a falusi kézművesség és kismesterségek rendkívül magas színvonala. Vagyis a tájházak a magyar nép történetének, kultúrájának, alkotókészségének, tehetségének, ritka értékes dokumentumai. Nem véletlenül kerültek fel néhány éve a világörökséggé nyilvánítás várólistájára. Létezésük, fenntartásuk és megismerésük, azért is fontos, mert a nem tájházként nyilvántartott, de még álló szép, régi, értékes népi épületeink, napról-napra fogyatkoznak, és félő, hogy ma-holnap már csak ezek az épületek fognak emlékeztetni országunk egykor páratlan népépítészeti gazdagságára.
Simányi Frigyes