Sajátos életpálya áll mögöttem. A huszadik századi sors ide-oda dobott. Budapest ostromakor az oroszok elhurcoltak, fél évvel később életem legnagyobb bravúrjával Moldvából megszöktem. Hazatérésem után három olyan posztot töltöttem be, amely a csehszlovák–magyar lakosságcseréhez kötődött, és amelynek bizonyos jelentősége máig is van. A Külügyminisztérium összekötőjeként a Miskolcon működő csehszlovák – gyakorlatilag szlovák – delegációhoz kerültem, majd a lakosságcsere magyar részének a lebonyolítására létesített kormánybiztosság élén álló Jócsik Lajos kormánybiztos titkára lettem, aki több hónapra Pozsonyba delegált. Ez az a két év volt, amelyben egészen a gyökerekig megismerhettem a felvidéki magyarság teljes jogfosztottságát. Közben otthon, Budapesten megindultak a belpolitikai változások, amelyek a külképviseleteken is megmutatkoztak. Engem 1947 nyarán visszarendeltek. A magyarországi közéleti viszonyok átalakulásának irányát látva, nem akarván a szovjetek és magyarországi kiszolgálóik egyik eszköze lenni, egy félig legális és félig illegális útlevéllel Prágán át ideiglenes szándékkal Párizsba menekültem. Ebből az ideiglenességből harminckilenc év lett, melyből harminchármat a Münchenben létesített Szabad Európa Rádiónál töltöttem. Ezen idő második felében két éven át külpolitikai szerkesztő, ezen belül nemzetközi politikai kommentátor voltam. Ezt azért tartottam fontosnak most bevezetőként elmondani, mert már az elhurcolásom elgondolkoztatott az emberi sorson, majd nyugati egyetemek után a rádióhoz kerülve megtanultam munkámban elfogulatlannak, amennyire lehetséges, tárgyilagosnak lenni.
Így most minden magyar nemzeti elfogultság nélkül egy nagyon kényes kérdésről kívánok szólni. Immár európai szemmel. A most itt, e városban tizedik évfordulójához eljutott, havi megjelenésű Kassai Figyelő ma Szlovákia keleti részének egyetlen magyar sajtóorgánuma.
Gyerek- és ifjúkoromban Kassán még élénk magyar sajtóélet folyt. A mai jubileum kapcsán arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogyan éltem meg hosszú pályám során a szlovák–magyar kapcsolatok mára súlyossá váló kérdését.
Életem első húsz évét e tájon töltöttem. Nagykaposról származom, Ung megyéből, amelyet a meginduló csehszlovákiai tartományi beosztáskor Szlovákiához csatoltak. Ennek később nagy jelentősége lett. A mi városunk és második otthonuk a közeli Ungvárhoz tartozott, a szétválasztás már születésemkor nem kívánt bonyodalmakhoz vezetett. Nagykaposon a szlovák lett a hivatalos nyelv, Kárpátalján a cseh és a ruszin. Hiába volt a városunk Ungvár, hivatalos ügyeink intézése nyugatra, Kassa felé irányított. Apám ügyvéd volt, minden felsőbb hatóság Ungvár helyett Kassa lett. Ez állt az én iskolai tanulmányaimra is. A még sokáig tartó, átmenetinek tekintett zavarok között ötgyermekes apám a késmárki német gimnáziumba küldött. Így Kassa valamilyen formában állandó közvetítő hely is lett. A vakációról való hazatérésekkor – csoportosan jöttünk – a szüleinktől gyorsvonatra kaptunk pénzt. Mi ehelyett már korábban elindultunk személyvonattal, és Kassán megállva a különbözetet megettük a Megay cukrászdában. Nagyon fontos ma kimondani, hogy e húsz év alatt családi körben vagy bárhol, így a magát a magyarsághoz tartozónak érző szepességi cipszer németség mindennapjaiban ilyen, hogy szlovák–magyar konfliktus, ismeretlen volt. Az ellentétet nem a magyar–szlovák, hanem a magyar–cseh viszony jelentette. A végigvonuló konfliktus tárgyát a színmagyar Nagykapos és környéke szintjén, tehát azoknak a távoli cseheknek a megjelenése okozta, akik mint ismeretlen megszállók telepedtek rá az egész államgépezetre. A szlováksággal semmi gondunk nem volt. Apám ügyvédi klientúrájának komoly részét a szomszédos szlovák falvak jelentették. Apám és a már Brünnben és Pozsonyban jogot végzett bátyám mondhatni jobban kedvelte a falusi jámbor, a köznyelvben akkor még tótnak nevezett ügyfeleket, mint a magyart. A szlovák előadta gondját, és annak intézését teljesen az ügyvédre bízta. A magyar klienssel olykor előfordult, hogy az ügyvéd eszén is túl akart járni.
Jöttek a háborús események. Amikor visszakerültem, 1945 lett. Ami akkor Csehszlovákiában a magyarsággal történt, egyedülálló a történelemben. Valóságos áradat indult a hirtelen jött és megnyílt ingyenzsákmányra. Ez életem legmegrázóbb élményeit, azok végtelen sorát hozta. A budapesti kormánybiztos mellett alkalmam volt megismerni vezető szlovák politikusokat, akik úgy beszéltek a magyarokról, mint Budapesten a nyilasok és hasonló szlovák társaik a zsidókról. A lakosságcsere alkalmával Léva mellett egy idős magyar paraszt élete munkáját látta veszve, ezért főbe lőtte magát. Amikor ezt a szlovák áttelepítési hivatal hozzám beosztott tisztviselőjével közöltem, azt a nyegle választ kaptam, hogy „mit akar egy öreg ember”.
Párizsban volt egy-két szlovák barátom. A Szabad Európa Rádióban töltött harminchárom év alatt a mindennapos munkám során súrlódás nem nagyon volt. Közös volt az ellenség, minden erre volt ráállítva. A világpolitika vezető témái mellett saját életbevágó gondjaink is eltörpültek. A szlovák kollegákra és néhány barátomra visszatekintve máig megdöbbent, hogy egy sem akadt közöttük, aki elítélte volna azt, ami 1945-ben és azután a felvidéki magyarsággal történt. Európa felé? A témámat nézve az ilyen, minden európaiságot mellőző és azzal ellentétes felfogással egész nyugat-európai pályámon nem találkoztam. Ezt azért kell kiemelnem, mert a nyugat-európai országokban ekkor már nem a bosszú szelleme uralkodott. Ellenkezőleg: a szörnyű világégés után a megbékélés keresése és a közös Európa mozgalom jellemezte a légkört. A szlovákok világkongresszusa egy ízben Münchenben tartotta kétnapos ülését, abban a szállodában, ahol az európai négy nagyhatalom döntésével megindult Csehszlovákia feldarabolása. Engem is meghívtak. Döbbenettel állapítottam meg, hogy a két nap alatt egyetlen szó sem esett a szlovákiai magyarságról. A záró vitában szót kérve erre rámutattam, hangsúlyozva, hogy Csehszlovákia szlovák államrészének békés jövője nem képzelhető el az ott élő magyarság életének európai jellegű rendezése nélkül. Az ülés után egy általam ismert szlovák résztvevő szemrehányóan jött hozzám, hogy elrontottam az ünnepüket.
Mindent mindennél jobban kifejezett egy találkozás röviddel a rendszerváltás után Pozsonyban. A villamoson összeakadtam a Szabad Európa Rádió szlovákosztályának helyettes vezetőjével, akivel barátságos viszonyban voltam Münchenben. Egy körülbelül tíz évvel idősebb úr volt mellette. Szlovák kollégám úgy mutatta be, hogy a háború alatt a keleti fronton harcolt a Szovjetunió ellen.
Kezet nyújtva gratuláltam neki: az én hasonló korú bátyám ugyanott harcolt, ahol ön. Ön megnyerte a háborút, az én bátyám elveszítette. Vagyis akár Hitler, akár egy időben Sztálin oldalán a szlovákok háborús győztesek lesznek.
A rendszerváltás után, immár Budapestről, Kassára is eljutottam. A magyar főváros történeti múzeumának baráti körével látogattunk át. Rangos magyarországi kulturális küldöttség tett látogatást a hasonló kassai intézménynél. A fogadó társulat képviseletében egy fiatal hölgy vezetett minket végig. A városvezetés során hallom, hogy odaszól az egyik múzeum portásának, nem gondolván, hogy ezt bármelyikünk értheti: „Alig várom már, hogy ezek menjenek vissza a fenébe.” Az utcán egy fikarcnyi magyar felirat sem volt látható. Végül egy plakát, amely Kassát a tolerancia városaként hirdette. Egymás alatt különböző nyelveken, talán még kínaiul is. Utolsó előtti a magyar, amely az akkor senki által nem beszélt eszperantó nyelvet előzte csak meg.
Találkozás egy észak-komáromi fiatal magyar újságíróval. Meséli, van egy szlovák barátja, akivel gyakran találkozik. Ez legutóbb azzal fordult hozzá: „Ugye te magyar vagy? Akkor miért nem mész át a Duna másik oldalára, az ott Magyarország?” Mire a fiatal magyar barátom: „Érdekes. Az én minden ősöm itt született és itt élt, te pedig most jöttél le a hegyekből, és azt mondod, hogy én menjek el.”
A kassai szlovák rádió, értesülve, hogy a pozsonyi magyar műsor hosszabb interjút készített velem, ilyet kérve maga is jelentkezett. A meghívást megköszönve azt üzentem: szlovákul már nem tudok úgy, mint régen, ezért javaslom, kezdjük szlovákul, majd magyarul folytatom, és azt fordítják. A válasz: „Köszönjük, de ez így nem kell.”
De azért szóljak más tapasztalatról is. Kocsival érkeztünk Kassára, és a belvárosban egy idős taxist kérdeztünk meg, hogyan jutunk el a keresett magyar intézményünkhöz. Magyarul nem tudott. Rendszámtáblánkat látva jelezte, kövessük őt, majd elébünk beállva elvezetett minket célunkhoz. Mielőtt kifizethettem vagy megköszönhettem volna neki, integetve távozott, jelezve, hogy ezt nem pénzért tette. Azt szeretném, hogy jövőre, amikor Kassa Európa egyik kulturális fővárosa lesz, ilyen szlovák emberekkel találkozzunk. Hangsúlyoznom kell, a szlovákság mindig érdekelt. A történelmi indulása, egy nép keresi a helyét. Több konferencián jártam ebben a témakörben, köztük a budapesti Szlovák Kultúrintézetben. Minden magyar történész, aki a szlováksággal foglalkozik, megtanult szlovákul. Megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a magyarság történetével foglalkozó szlovákok, bárhol is találkoztam velük, nem tudnak magyarul. Ők szabják meg egyben, hogy mi kerül az iskolai tankönyvekbe. 1968-ban a Matica Slovenskától érkezett Münchenbe egy fiatal történész. Az, kicsit nyugati levegőt szívva, elmondta nekem, hogy a túrócszentmártoni intézetben dicsőség volt nem tudni magyarul.
A Kassai Figyelő. Milyen a magyarságnak és ennek a lapnak a fogadtatása a szlovákoknál? Van-e egyáltalán fogadtatás? Ha azt kívánják, hogy a magyarok szeressék az államukat, akkor jelét kellene adni, hogy az állam, bármily nemzetiségűek is a polgárai, szereti őket. Az az érzésem, hogy a szlovákiai magyarság máig sem tud kigyógyulni 1945 és az azt követő esztendők örökségéből, és az életét úgy próbálja berendezni, ha nem muszáj, ne kelljen mondania, hogy ő magyar.
Szülőhelyem, Nagykapos önkormányzatának 12 tagja van, köztük egyetlen szlovák, aki nem tud magyarul. Amit elképzelni sem tudtam: a törvény adta lehetőség ellenére minden ülés szlovákul folyik.
Ilyen mélységig él a külső nyomás.
Egy további történet a közelmúltból: pozsonyi barátom megadta nagyvállalati telefonját, egyben közölte, ne magyarul keressem, ez kellemetlen lenne neki. Ilyen beállítottsággal egész publicisztikai tevékenységem során Európa egyetlen helyén sem találkoztam. A Kassai Figyelőnek nyilván van kapcsolata szlovák újságírókkal. Valahol meg kell próbálni a nagy nacionalista államot fékezni és elősegíteni – ami egyelőre elképzelhetetlen -, hogy a magyar ne egy nem kívánt kisebbség, hanem egy maga is az államot alkotó társnemzet legyen. Ne csak azt adják neki, amit feltétlenül kell, hanem éreztessék, hogy amit adnak, azt szívesen adják.
Úgy értesültem, hogy a szlovák közvéleményben a legnagyobb magyarellenes érzés
a fiatalok nemzedékében található. Ezért nem ők, hanem a szüleik felelnek. Az ország iskoláiban a tanuló eldöntheti, melyik idegen nyelvet választja. A magyar nem szerepel a listán. Óhajom a jövendő útja is lehet: mikor jön el Szlovákia szlovák iskoláiban az a pillanat, hogy magyarul is lehet tanulni? Erre Kassa, a jövő évben Európa egyik kulturális fővárosa adhatna példát. Európai magyarként üdvözlöm a jubileumot, köszöntöm a magyar és a szlovák résztvevőket, remélve, hogy Kassa ünnepi évének szelleme méltó lesz a kapott ranghoz.
Forrás: MHO