Világhírű rendező, Silviu Purcărete munkája került a nagyváradi közönség elé vasárnap este az IFeszt Interetnikai Fesztivál keretében, melyen mind az erdélyi, mind pedig a magyarországi színjátszás képviseltette magát, ahogy a bukaresti is. Világhírű, de nem világmegváltó,(sőt a kritikai méltatásokkal szemben) egy hirtelen ötletekből kidolgozott, precíz rendezői munka mögött szinte kínlódó színészi alakításokkal tarkított darabot láthattunk, a debreceni Csokonay színház színészeinek előadásában. Sajnos különvált a rendező és a színész, a játék és a játék öröme, az élettér és a halál tere felcserélődött a színpadon.
Moliere Scapin, a szemfényvesztő darabja okozott kettős érzést a nézőtéren ülőnek, bár a méltatás nem maradt el, voltak akik felállva tapsoltak. Voltak, akik tapsoltak, és voltak akik észrevették, milyen nehéz is a színész munkája, ha az arca folyamatosan sötétben van. Egy sötétben ülő színész a halál mítoszát szabadítja rá a közönségre, a humor helyett egy utolsó rándítással a világra visszatekintő Scapin (Trill Zsoltként) ténfergett a színpadon önmagát keresve már az elejétől kezdve.
Érdekes ötletek között a pusztán funkciójában létező játék, az átélés minimalizmusával, a feladatukat betölteni képtelenek szerepét rótta a színészekre, akik igyekezetük ellenére dikciójukban sem álltak a helyzet magaslatán: romános hangsúlyokkal dolgozva helyenként, próbálták a román színjátszás elemeit a magyar lélekhez adaptálni, de valahogy mégsem sikerült.
Megköszönve a színészek munkáját, összességében rendezői szemszögből láthattunk érdekességet, amelyben nem élt a színész.