Újabb részletekkel gazdagszik a következő másfél évben a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának anyaga: megépül a 9. századi és a honfoglalás kori tárlat, de korszerűsítik a modern kori anyagot is. A fenntartó minisztérium vezetése nemrég döntött az ehhez szükséges anyagi keret biztosításáról – mondta a lapunknak adott interjúban Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, aki mellesleg az ismert 19. századi festőművész, Barabás Miklós ükunokája.
– Mit jelent az ön számára a családi kötődés, hogyan éli meg a Barabás-örökséget?
– Jóleső érzés, ha olyanokról tudunk a családban, akikre büszkék lehetünk. A történész sokszor kutatja a felmenői sorsát, de ritkán maradnak fönn dokumentumok. Nekünk szerencsénk volt, megvan az írott, festett hagyaték. Őseim között voltak spanyolok, franciák, csehek, szlovákok, akik a 19. és 20. század viszontagságaiban „megmagyarosodtak”. Az egyik ág egyenesen addig a márkosfalvi Barabás Mihályig vezeti vissza a családfát, aki Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott címeres nemeslevelet 1619-ben. Neki volt a hatodik nemzedékben utóda a 19. század talán legnevesebb magyar portréfestője, Barabás Miklós – az én egyik anyai ükapám. Amióta a szemem kinyitottam, körbevesznek azok a képek, amelyeket ő rajzolt, festett. Nem nagy örökség ez, tucatnyi csupán, de visszafelé mindig nyitva tartják számomra az idő kapuját. Még azelőtt elköteleztek érzelmileg a 19. század világa mellett, mielőtt érett ésszel ezt a korszakot választottam volna történészi érdeklődésem és kutatásaim tárgyának.
– A család ezen ágának ma is jelentős képzőművész egyéniségei vannak. A Magyar Hírlapban is beszámoltunk a Barabás család két tagjának, a két Barabás Mártonnak a közös sepsiszentgyörgyi kiállításáról. A családnak ezzel az ágával tartják a kapcsolatot?
– A székely autodidakta művésznek, Barabás Miklósnak a fia korán meghalt, így csupán leányági leszármazottai élnek. Barabás Márton, a neves kortárs képzőművész tehát nem közvetlen rokona a festőnek, de a tágabb nemzetség tagja, ráadásul olyan termékeny és vonzó tehetséggel van megáldva, ami a nagynevű rokon mellé emeli munkásságát. Napjaink egyik legkiválóbb alkotóját tisztelhetjük benne, akinek munkáit évtizedek óta csodálom és szeretem, őt magát pedig tisztelem és becsülöm. Egy közös római ösztöndíj során találkoztunk épp harminc éve, és azóta tartjuk a barátságot.
– Fel tudja idézni, hogy ifjúkorában milyen élmények, hatások terelték érdeklődését a történelem irányába?
– Amióta az eszemet tudom, érdekeltek a történetek. A hatvanas évek hajnalán épp második általánosba jártam, amikor megfogott a Múzeum körúti Központi Antikvárium kirakatában egy vékony kötet, amelynek kihajtott karimájú süveggel ékes, hatalmas bajszú kuruc vitéz virított a címlapján. Esze Tamás ezereskapitányról szólt, Rákóczi fejedelem jobbágy katonájáról, és a szöveget kései leszármazottja, a történész Esze Tamás írta. Két forint volt az ára – komoly summa az én akkori erszényemnek, de négy fagylalt árából összespóroltam. Emlékszem, azt magyaráztam a némiképp csodálkozó eladónak, hogy engem nem egyszerűen a könyvben foglalt adatok érdekelnek, hanem az is, hogy a történészek hogyan vélekednek a népi kurucság egyes vitás kérdéseiről… A töri könyvet később is mindig érdekes regényként olvastam, és soha semmikor nem merült fel bennem, hogy mással is foglalkozhatnék felnőtt életemben, mint a történelemmel, annak kutatásával és tanításával. Amikor azokkal a nagy tanáregyéniségekkel találkoztam, akikről úgy vélem, hatották rám és pályámra, ez „csak” a „hogyan”-ra vonatkozott, és nem a történelem iránti elemi szenvedélyemre. Utólag persze az ember rájön erre-arra, így ma úgy vélem, van mélyebb lelki motorja is az én történészkedésemnek. A legjobban ugyanis mindig az kötött le, ha olyasmi nyomára bukkantam, ami már kihullott az emlékezet rostáján – ám nekem sikerült visszahoznom a köztudatba. Ezt élveztem a legjobban, amikor a liberális katolicizmus eszmerendszerét kutattam, vagy amikor itáliai tartózkodásom idején emléktáblával jelölhettem meg számos olyan, addig ismeretlen helyszínt, amely a magyar–olasz kapcsolatokat őrzi a mai napig. Azt hiszem, valamiképp a halál elleni öntudatlan küzdelem is ott munkálkodhat ebben a fajta lelet- és emlékezetmentő munkában.
– Nagy tanáregyéniségeket említett, kikre gondol?
– A Rákóczi gimnáziumba jártam Budán és felejthetetlen magyartanárom volt Kovács Endre, akinek A közvetítő címmel utóbb szép kötetet szenteltek tanítványai – az ő fia a jeles operaházi karmester, Kovács János. Kovács tanár úr derűs humanizmusa, és az, ahogyan ez az elképesztő műveltségű ember szeretni tudta Babitsot, Kosztolányit és József Attilát, örök minta marad számomra. Egyetemi éveim óta pedig Szabad György történészi munkássága, kutatói szemlélete, tanári és baráti segítsége hatott rám a legjobban, olyan minőségi mércét állítva elém, amelyet azóta is csak megközelíteni tudok, elérni tán sosem – de azért nem adom fel ezt a tudományos és emberi szenvedélyemet…
– 2010 óta áll a Nemzeti Múzeum élén. Milyen elképzelésekkel vállalta a feladatot, milyen kihívást jelent ez egy szakember számára?
– Olyan történész vagyok, aki nem csupán szakkutatással foglalkozik, hanem népszerűsít is: írok az ismertebb lapokba, időnként szerepelek a tévében, rádióban. Ennek során folyton találkozom azzal a problémával, hogy a múltból mennyi él valójában, s hogyan működik a „hagyomány”.
Naponta szembesültem azzal, hogy a hagyományt nem lehet „egy az egyben” megőrizni, mert akkor az élet kerékkötőjévé válik: tönkreteszi a jelent. A múltra állandóan rá kell kérdezni. A hagyományt mindig újra kell értelmezni. Sem megőrizni, sem átadni nem tudjuk az újabb nemzedékeknek, ha nem formáljuk át. A kihívás tehát számomra az, miként tudom segíteni a Nemzeti Múzeum nagyszerű örökségének megújítását. Azt, hogy úgy legyen „méltó régi, nagy híréhez”, hogy közben átalakuljon egy 21. századi, profi kulturális intézménnyé.
– Jut ideje és energiája a saját szakmai érdeklődési körére? Van érkezése a saját kutatásaival foglalkozni?
– A múzeum igazi kulturális nagyüzem, amelynek vezetése egész embert kíván. Természetes, hogy nem tudok annyit tanítani és kutatni, mint korábban. De azért a csütörtöki óráimat megtartom az ELTE bölcsészkarának Történeti Intézetében, és kisebb tanulmányok, előadások elkészítésére is futja még az éjszakából ellopott energiákból. Erre ugyanis a jó múzeumigazgatáshoz is feltétlenül szükség van. Mert menedzseri képességek kellenek ugyan a jó döntések meghozatalához, de ahhoz, hogy értsem is, miről döntök, meg kell maradnom alkotó tudósnak is. Csak a kettő együtt ad esélyt a sikerhez.
– Indokoltnak látja-e a múzeum állandó kiállításainak esetleges módosítását, átalakítását? A tudomány újabb eredményeit be tudják vonni az állandó kiállítás anyagába?
– Ez nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlen és kötelező feladatunk is egyben. Az állandó kiállítás bemutatása az egyik legfontosabb dolga a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hiszen az ifjúság jelentős része itt találkozik először a magyar történelem egészével. A külföldi látogatók is kedvelik, mert itt rövid, de erős és érdekes benyomást kaphatnak az ország múltjáról. Ám örök igazság, hogy az állandó kiállítás legfőbb ellensége: maga az idő. Miközben fölépítése nagyon drága dolog, mégis, pusztán az idő múlása miatt előbb-utóbb maga is történelmi ereklyévé válik… Időnként tehát össze kell szedni magunkat, és pénzt, energiát kell arra koncentrálni, hogy az állandó kiállítást megújítsuk. Nos, a jelenlegi állandó tárlatunk tizenhat éves, így megérett a változtatásra. Ebből a szempontból a legjobb hírt jelenthetem: a múzeumot fenntartó minisztérium vezetése nemrég értesített, hogy biztosítja az anyagi eszközöket ehhez a szakmai munkához. A következő másfél évben tehát egyfelől megépíthetjük az eddig fájóan hiányzó 9. századi és honfoglalás kori részét is a kiállításnak. Másfelől pedig korszerűsíthetjük a modern kori anyagot, így többek között a 20. század történetéről szóló kiállítási szakaszt is.
– Mindenki tudja, hogyan kapcsolódnak össze 1848 márciusának eseményei a Nemzeti Múzeummal, de milyen volt az épület és az intézmény kapcsolata másik nagy forradalmunkkal, 1956 októberében?
– Amikor a felháborodott tömeg 1956. október 23-án este benyomult a Bródy Sándor utcába és körülzárta a rádiót, az emberek jelentős része a Múzeumkertből figyelte az eseményeket. A felkelés valamiféle hátországaként zajlottak itt az események: hol az elkeseredett ellenállók, hol az ellenforradalmi karhatalom, így például a tömegoszlatásra kivezényelt tűzoltóság került fölénybe a fák alatt, ahol egykor Nemecsek és társai golyóztak a „muzi” falánál… A felkelők éjféltájban benyomták a múzeum addig zárt oldalsó kapuját, fölmentek az emeletre, és onnan lőttek a rádió irányába. Hajnalban azonban a szovjet csapatok, amelyek nem tudták visszafoglalni a rádiót, a múzeumot átkutatták, de nem szállták meg, mert akkor nem találkoztak ellenállással. A múzeum dolgozói nem sokkal később levették a vörös csillagot az épület homlokzatáról. Az ebben résztvevőknek, s így például Radnóti Aladár neves bronzkoros régésznek és feleségének, Alföldi Máriának később el kellett hagynia az országot, hogy a megtorlást elkerülje. Október 24-én reggel újabb felkelő csoportok vették be magukat az épületbe, és innen lőtték a Kálvin tér környékét. Déltájt csapódhatott be az az ágyúlövés, amely az első tüzet okozta az ásványtárban. Ettől kezdve három napon át nyolcszor riasztották a tűzoltókat. A küzdelmet időnként meg kellett szakítani, mert a felkelők, akik a múzeum kupolájában foglalták el állásaikat, heves tűzharcot vívtak a szovjetekkel, akik nagy erővel támadták az épületet; így a tűzoltóknak kétszer is le kellett vonulniuk az óvóhelyre. A tűz borzalmas károkat okozott a tetőszerkezetben és a Természettudományi Múzeum gyűjteményében. Elpusztult az ásványtár kétharmada, az őslénytár nyolcvan százaléka, a teljes természettudományos szakkönyvtár és kézirattár, négyezer-ötszáz geológiai térkép, az Afrika-kiállítás gazdag állatvilága. A helyreállítás évekig tartott, a veszteség egy része pótolhatatlan. Néhány éve, az egyik múzeumi majálison megszólított egy kedves idős hölgy, és szépségesen csillogó, mélyzöld üvegdarabot nyomott a kezembe, ma is itt van az íróasztalomon: az 1956 őszén összeégett múzeumi üvegvitrinek egyikének maradéka…
Forrás: MHO