„Az autómban ültem, amikor egy hajléktalan lépett az ajtóhoz, és pénzt kért tőlem. Előkerestem a bukszám, kihalásztam egy kétszázast, majd odanyújtottam neki, de alig akarta elvenni, miután meglátta, hogy sérült vagyok. Megsajnált. Én meg csak annyit mondtam neki: engem nem kell sajnálnod, inkább téged kell sajnálnunk.”
Ezt a történetet meséli az alkarok nélkül született, harmincöt éves Vereczkei Zsolt, amikor a mozgássérültek társadalmi helyzetéről beszélgetünk. A fölöttébb magabiztosnak tetsző, életvidám férfi sztorizik szépen, és arra következtetésre jut: bárki elérhet bármit. Ám az aktuális parabola végén megemlíti, hogy a kitartás és az akarat nem elég a sikerhez. Szerencse is kell. Persze szó sincs arról, hogy csupán Fortuna lépett volna közbe Zsolt diadalai érdekében.
Mert ha így lett volna, aligha jelenik meg A legenda címmel a 2004-es athéni paralimpia lapjának Vereczkeiről szóló cikke. A méltatás annak köszönhető, hogy a magyar versenyző a paralimpia-történelem legnagyszerűbb sorozatainak egyikét produkálta: 1992-ben Barcelonában, 1996-ban Atlantában, 2000-ben pedig Sydney-ben nyerte világcsúccsal az ötvenméteres hátúszást. Mi több, sorozatban hat vetélkedőn szerzett medált ugyanabban a számban: Athénban, Pekingben és Londonban a bronzérem jutott neki.
A nagy-britanniai megméretésen nagyot küzdött a harmadik helyért, a házigazdák tizenhat éves tehetségét szorította le a dobogóról. Csöppet sem meglepő, hogy elérzékenyült, amikor kimászott a medencéből.
– A paralimpia hangulatát nem tudom megszokni, mindig ugyanúgy izgulok, öt évet öregszem alkalmanként. Ezúttal is tízezren tomboltak a lelátón, a helyszínen nézte meg a döntőt Áder János köztársasági elnök és a sportszövetség vezérkara. De megint sikerült: amikor kijöttem a vízből, azonnal Pass Ferenchez, az edzőmhöz siettem, és megköszöntem neki a segítséget – emlékszik Zsolt.
Nem véletlen, hogy tréneréhez rohant: meglehetősen régen dolgoznak együtt. Igaz, akadt egy néhány éves kényszerszünet, mivel Pass ideiglenesen felhagyott a munkával. Akkor Paksi László irányította a felkészülést, de az utóbbi időben újra a régi szakvezető a főnök.
– Fantasztikus élmény volt Zsolt londoni úszása. Először lehettem mellette paralimpián, és megszerezte az áhított érmet – mondja Pass, aki 1992-ben találkozott az úszóval. Hozzáteszi: „Amikor elkezdtük a közös munkát, azonnal integráltam a csapatba, az épekkel együtt úszott. Csak két éve voltam edző, amikor hozzám került, és időbe telt, mire kitapasztaltam, milyen az ideális felkészülés számára, de úgy látszik, végül sikerült.” Amúgy állítja, Zsoltot nem változtatta meg a ragyogó karrier: bohém figura, aki szeret a társaság középpontjában lenni, és rettenetesen kitartó.
Az edző már megpendítette Vereczkeinek, hogy fölkészülhetne a 2013-as világbajnokságra. Akkor fölmérhetnék, mennyit fejlődtek a fiatal vetélytársak, megéri-e belevágni még egy ciklusba. Pass javaslatának elfogadása talán nem reménytelen, mivel Vereczkeinek fontos, melyik ország ad otthont az eseménynek, és ezúttal Kanada rendezi a vb-t. A következő paralimpiai játékokat pedig Rio de Janeiróban tartják.
Révi László, a jó barátok és a hűséges drukkerek egyike hozzávetőleg két évtizede ismerkedett meg az úszóval. Azt meséli: „Peking után foglalkoztatta a befejezés gondolata, de végül rábeszéltük a folytatásra.” A férfi, aki egy szállodában dolgozik, megannyi éjszakán át diskurált Zsolttal, ha a sportolónak lelki problémája volt. A bajnok legutóbb azzal mondott köszönetet a társnak, hogy magával vitte a parlamenti fogadásra: „Hihetetlen élmény volt kezet rázni az olimpiai bajnokokkal, megismerni a paralimpiai elsőket. Azért hívott el, mert tudta, milyen sokat jelent ez nekem.”
Nem csupán a barát, de maga a versenyző is büszke arra, hogy időről időre az ország legjobbjai közt jelenhet meg: „Szinte el sem akartam hinni, hogy Berki Krisztián és Ungvári Miklós is odalépett hozzám, amint meglátott, és azonnal gratuláltunk egymásnak. Egyébként amikor a közvetítéseket néztem, Risztov Éva finise után egyszerűen könnybe lábadt a szemem. Nagyon jó volt olimpikonok, paralimpikonok társaságában ünnepelni.”
Nemcsak az állam, hanem a helyi közösség is elismeri Zsolt teljesítményét. A megye is sokszor díjazta, Baja képviselőtestülete – megannyi elismerés mellett – 2004-ben díszpolgárrá avatta. A település vezetői óriásplakátokon hirdették a londoni esemény előtt, hogy a Duna-parti város Zsoltnak szurkol.
A versenyző meghálálta a bizalmat. Burányi Terike, a Zsolték utcájában élő fődrukkerek egyike és barátai meglepetésbulit szerveztek a hazaérkezéskor. Kölcsönkérték az önkormányzattól az óriásmolinót, azt feszítették ki a ház elé, ahol nagy társaság várta a sporttörténelmet író úszót.
„Mintha családtag lenne. Ha a família ünnepel, ő állandó meghívott. A mostani döntőt az interneten néztük, és csak sikongattunk, mikor láttuk, hogy sikerül” – meséli Terike. Aztán nem telt el fél óra, és Zsolt már telefonon jelentkezett, a nő pedig csak sírt az örömtől. Nyilván szívesen szervezne hasonló partit a riói verseny után is, ám a főszereplő egyelőre hárít.
– Hat paralimpián vettem részt, és mindannyiszor érmet szereztem. Így szép befejezni. Nem szólva arról, hogy a brazíliai paralimpia idején már harminckilenc éves leszek – magyarázza. És amúgy is, a londoni felkészülés már nagyon megviselte. A hányás és a rosszullét határán mászott ki a medencéből megannyi tréning után, a térde és a válla is mind érzékenyebb. Mosolyogva közli: „Húsz év után már kopnak az alkatrészek.”
Álláspontja azért is érthető, mert fölfoghatatlanul hosszú utat tett meg. A Nyírbátorban, alkarok nélkül született fiú hároméves koráig intézetben élt. Akkor nevelőszülők fogadták örökbe, így került a Vidákovics testvérekhez előbb Érsekcsanádra, majd Bajára. Az általános iskolát már a budapesti mozgásfejlesztő suliban kezdte, s a testnevelők egyike hamar kiszúrta, hogy a Zsolt „vízfekvése” nem éppen átlagos. Ennek köszönhetően tíz-tizenkét éves korában már nemzetközi versenyeken indult, tizennégy évesen ezüstérmes lett az 1991-es barcelonai ifjúsági Eb-n. A szakemberek akkor már tudták, hogy a spanyolországi paralimpián esélyes lehet a kiemelkedő eredményre. Arra azonban aligha számítottak, hogy a tizenöt esztendős fiú világcsúccsal nyer. Majd újra és újra rekorddal utasítja maga mögé a mezőnyt. Mindig akkor teljesített a legjobban, amikor a legnagyobb volt a tét.
Most már úgy érzi, máshol van szükség rá: „Szívesen foglalkoznék olyan programokkal, amelyek keretében a sérült embereknek beszélhetnék a sport fontosságáról. Arról, hogy soha nem szabad feladniuk, mert megvalósíthatják az álmaikat.”
Ő megtette. Mindent elért, amit parasportoló elérhet. Annál pedig többet, amiről állami intézetben cseperedő mozgássérült egyáltalán álmodhat. Ahogy Zsolt fogalmaz: „Voltam világbajnokságon Új-Zélandon és paralimpián Ausztráliában. Ha ránézünk a földgömbre, akkor azt mondhatjuk, onnan már nem lehet tovább menni, azaz eljutottam a világ végére.”
Egyébként Révi László azt kérdezte tőlünk: „Azt, ugye, nem mesélte el, hogy hagyott már ki tajvani edzőtábort azért, mert akkor műtötték a mamáját, aki a segítségére szorult?” Nem, tényleg nem mondta. És talán ezért jutott el olyan messzire.
A világ végére.
Névjegy
VERECZKEI ZSOLT 1977-ben született. Háromszoros paralimpiai, kétszeres világ- és kétszeres Európa-bajnok. Az alkarok nélkül élő férfi sorozatban hat paralimpián szerzett érmet ötven méter háton. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, tiszti keresztjével, valamint középkeresztjével tüntették ki. Baja díszpolgára.
forrás: nol.hu