Évekkel korábban hallottam Szilassi Lajosról és az általa felfedezett, róla elnevezett mértani testről, mint hogy találkoztunk volna. Az olvasottak alapján hajlamos az ember skatulyázni, én is úgy véltem, egy nemzetközileg ismert matematikussal valami tudóskonferencián vagy esetleg valamelyik egyetemi menzán lehet összefutni. Nos, álmomban sem gondoltam volna, hogy Pusztaszenttornyán, a tanyasi iskolák tanítóinak emléktábla-avatóját követő vacsorán ültetnek minket egymás mellé a kedves vendéglátók, mondván, majd csak elszórakoztatja egymást a két elvont fazon. Arra végképp nem számítottam, hogy az orosházi tanyavilágról és a pusztai emberek életéről fogunk órákon át beszélgetni.
– Tanyasi gyerek vagyok, szüleimmel Nagyszénástól három kilométerre egy tanyán éltünk. Pontosabban amikor iskolás lettem, hatodikos koromig csak a szünidőket töltöttem otthon, év közben a nagyszülőktől jártam iskolába a közeli Orosházán – meséli Szilassi Lajos. Édesanyja a szomszédos Pusztaszenttornyán nevelkedett. Az apai családfáról annyit tudott kideríteni, hogy amikor 1744 tavaszán a Zombáról elüldözött tizenhat evangélikus jobbágycsalád újra alapította a másfél évszázadig lakatlan pusztasággá vált Orosházát, az alapítók között ott volt az egyik őse is. Ahogy mondja, ő a második világháború gyermeke. Édesanyja azt követően vállalkozott 41 éves korában újabb szülésre, hogy a bátyját behívták katonának, s kivitték a frontra. Szerencsére a testvére 1948-ban hazakerült.
Az általános iskolát már Nagyszénáson fejezte be, a család időközben beköltözött a tanyáról. A gimnáziumi évek alatt is a faluból ingázott nap mint nap Orosházára. Hogy valami fogalmunk legyen az akkori és az ottani iskolába járás nehézségeiről, érdemes megkérdezni egyik gimnáziumi osztálytársnőjét. Szabó Zsuzsa Pusztaszenttornyáról járt Orosházára, s néha reggelente a vonaton másolta Szilassi Lajos matekleckéjét. Zsuzsa úgy emlékszik ezekre az évekre, hogy a gumicsizmát, amiben a tanyától a vonatmegállóig caplatott az őszi, tavaszi sárban, reggel beadta a vasutasoknak. Délután, mikor leszállt a vonatról, bekopogott a dagonyataposóért, s a városi cipőből ismét a csizmába bújt, hogy hazajusson.
Hogyan lesz valakiből matematikus? Nos, Szilassi Lajos általános iskolásként nemhogy a matekot, de még az iskolát sem szerette. Vékonydongájú gyerekként nem tudott kellő tekintélyt kivívni magának a verekedésre alapozott hierarchiában. Akkoriban az irodalom érdekelte,magával ragadó tanárának köszönhetően. Életében az orosházi gimnázium, különösen annak egyik fiatal tanára hozott gyökeres fordulatot. A szintén Nagyszénásról származó Vaskor András matematikát, fizikát és ábrázoló geometriát tanított.
– Neki köszönhetem a pályámat, mert felnyitotta a szememet, megmutatva a matematika szépségét, megízleltetve a kreatív gondolkodás örömét – meséli Szilassi, hozzátéve: azt azért ne gondoljuk, hogy kesztyűs kézzel bántak volna velük a tanárok. Annyi könnyebbség volt csak, hogy a tanyasiak, akik addig nem tanultak oroszul, lehetőséget kaptak a nyelvi felzárkózásra. A többi tárgyból azonban nem volt pardon. Ha úgy érezték a tanárok, hogy valaki nem való a gimnáziumba, akkor nem kerülgették a forró kását, megbuktatták az illetőt. Így történt, hogy a 46 elsősből 22 érettségiző maradt. Nyilván az sem véletlen, hogy közülük lényegében csak azok nem tudtak azonnal tovább tanulni, akiket a származásuk akadályozott ebben. Hárman orvosok lettek, sokan tanárok, ami egyébként akkoriban az első generációs értelmiségiek körében komoly karriernek számított. Szilassi matematika, ábrázoló geometria szakos tanárnak készült. Bár idős szülei nem tudták a továbbtanulását támogatni, de Vaskor András kijárt neki egy társadalmi ösztöndíjat, így mégis beiratkozhatott a szegedi egyetemre.
– Az egyetemi évek alatt urasan éltem, később persze drágán megfizettem az árát – nevet a régi időkön, amikor hetente kétszer, a menzán adott hideg vacsorák helyett vendéglőbe vihette az ösztöndíjából későbbi feleségét. Az volt az ára a diákjólétnek, hogy mivel a végzés után csak két évet tanított Békés megyében, a felvett ösztöndíj hatvan százalékát egy év alatt vissza kellett fizetnie.
Szerette a tanítást, pontosabban a középiskolai tanárkodást, de a sarkadi időszak mégsem tartozik a kellemes emlékei közé. Gimnazistaként Orosházán ahhoz szokott, ha matematikaverseny van, akkor ott izgul a diákokért az összes matematikatanár. Megoldják a feladatokat, hogy a verseny után azonnal meg tudják beszélni, ki mire jutott. Nos, Sarkadon az igazgató rászólt a kezdő tanárra, miért üti az orrát abba, ami nem az ő dolga. Mint mondja, később a főiskolán is azonnal kiszúrta a sarkadi felvételizőket, mert csak ők mondták még a hetvenes években is, hogy „tanár elvtárs”. Erről az időszakról akkor szokott a mai tanítványainak mesélni, ha a diákhitel ügye kerül szóba, ami a régi ösztöndíjhoz hasonlóan kétélű fegyvernek bizonyulhat.
A kezdeti nehézségek ellenére szeretett középiskolai tanár lenni, szép éveket töltött például Szegeden, a Tömörkény István Gimnáziumban. Máig azt vallja, hogy a középiskola a pedagóguspálya frontvonala. Az egyik legnehezebb, egyúttal talán a legszebb szolgálat. A tizennégy évesek még szinte semmit sem tudnak a világról, míg a tizennyolc évesek úgy érzik, már mindent értenek.
Sorsformáló évek ezek, amit Szilassi saját története is jól példáz. Azt szokta mondani, ő a főiskolán is egy „dezertált” középiskolai tanár maradt, s úgy gondolja, egészen másként foglalkozik a főiskolásokkal az az oktató, aki megjárta a „frontot”.
Szilassi Lajos 1972-ben került tanársegédként a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika tanszékére, alig hat évvel később már a Scientific American folyóirat foglalkozott a felfedezésével, amit a tengerentúli tudományos folyóirat szerkesztője, Martin Gardner nevezett el Szilassi-poliédernek. De ez már az a része az életének, ami úgymond nyitott könyv. Számos cikkben írtak arról, hogy a fiatal magyar matematikus arra volt kíváncsi, vajon létezik-e még olyan síklapokkal határolt test, ami rendelkezik a háromszögalapú gúlák, szaknyelven tetraéderek azon érdekes tulajdonságával, hogy bármelyik két lapja szomszédos, azaz élben találkozik. Nos, a Szilassi-poliéder, egészen pontosan tórusszerű heptaéder hét darab szabálytalan hatszöggel határolt mértani test, melynek mindegyik lapja szomszédos a többi hat lappal.
Mértani testről beszélünk, pedig akár absztrakt szoborként is említhetnénk a Szilassi-poliédert, ami az elmúlt évtizedekben szinte önálló életre kelt. A Rockefeller Alapítvány az 1970-es évek végétől a poliéder egy kisméretű bronzmodelljét mint az emberi alkotóerő jelképét adja a kuratórium leköszönő tagjainak. Tíz évvel ezelőtt pedig Beaumont de Lomagne francia városkában, a XVII. századi híres matematikus, Pierre Fermat szülőházának udvarán állították fel a Szilassi-poliéder nagyméretű, rozsdamentes acélból készített modelljét. A poliéder legkülönfélébb méretű és anyagú modelljei – Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész képeivel közös kiállításon – megtekinthetőek még a hétvégéig Szegeden, az EDF Galériában, az Eleven szellem – Matematika a művészetben, művészet a matematikában című tárlaton.
Akárhogy fordítom a szót, csak oda lyukadunk ki, a lendület ugyan eleve benne volt a tanyasi fiúban, de mégiscsak az orosházi gimnáziumi évek szabták meg élete irányát. Talán ezért is tartotta fontosnak, hogy gyermekei anyagi támogatásával évi ezereurós alapítványt tegyen az alma materben, amelyet az idén ítéltek oda először. Ez a kreatív osztályközösség vándordíja, amelynek kézzel fogható szimbóluma ugyan mi más lehetett volna, mint a híres heptaéder.
Névjegy
SZILASSI LAJOS 1942-ben született. Nagyszénásról kerül az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba, ahol 1961-ben érettségizett. A József Attila Tudományegyetemen 1966-ban végzett matematika, ábrázoló geometria szakon. 1966-tól 1972-ig középiskolai tanár, majd 2006-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika tanszékének oktatója, 1985-től főiskolai docens. 1978-ban egyetemi doktori, 2006-ban PhD fokozatot szerzett. 2011-ben egykori munkahelye a „magister emeritus” címmel tüntette ki. Nős, három felnőtt gyermeke és hét unokája van.
forrás: nol.hu