Ha egy vak néző is megérti a színdarabot, Roz Chalmers már boldog. S bár ebben narrátorként ő segít, akkor érzi sikeresnek magát, ha észrevétlen marad.
– Ilyen hangon nem lehet egy szerelmi jelenetet elmesélni – közli Roz Chalmers komoly, pattogó tónusban. – És ilyen hangon sem lehet egy csatáról beszélni – búgja selymesen, érzékien. Amikor ott ül a mikrofon mögött, a hangjával kell visszaadnia mindent, ami a színpadon történik. S amit a vak néző nem lát.
Senki sem űzi Magyarországon azt a foglalkozást, amely mára Roz szenvedélyévé vált. Audio describer: angolul így hívják a munkakörét, amely szó szerint hangos leírót jelent. Magyarul – jobb híján – a narrátor kifejezést használták a képzésen, amelyet a napokban tartott Budapesten. A művészetekből senkit nem lehet kihagyni akkor sem, ha vak, siket vagy kerekes székben ül: egy mondatban ennyi az 58 éves Roz hitvallása.
– Egy művészeti alkotás mindenkié, elérhetővé kell tehát tenni mindenkinek. Nem azért, mert így a helyes, hanem mert a művészet megváltoztathatja az ember életét – érvel.
Siketekkel foglalkozott eleinte az Access (magyarul: hozzáférés) nevű brit jótékonysági intézménynél, ahol harminc éve kezdett dolgozni. Tolmácsolt nekik, de nem a nagyközönség által ismert jelnyelvvel, ezt ugyanis a siketek és a nagyothallók többsége nem használja. A lip speaking (szó szerint: ajakbeszéd) módszerét alkalmazta, lassan, tisztán elismételve a szavakat. Ám ezek mások szavai voltak, és Roz egy idő után szerette volna, hogy az ő hangját is hallja valaki. Ekkor ismerkedett meg az audio description (hangos leírás) nevű eljárással.
A szerencse rámosolygott. Felhívta a londoni Nemzeti Színházat, ahol éppen új narrátort kerestek. Jelentkezett, felvették, s immár tizenhárom éve dolgozik ott és más színházakban. Akkoriban alakult Londonban a VocalEyes, a jótékonysági szervezet a „hangos leírás” elterjesztését tűzte ki célul a színházakban és a múzeumokban szigetországszerte; Roz velük is együttműködésbe kezdett. Három évvel ezelőtt felkérték művészeti tanácsadónak, hogy segítsen a módszer elfogadtatásában minél több intézménynél. Opera, balett, cirkusz: Roz előtt nincs akadály, bármilyen előadásból élményt varázsol a látássérülteknek.
– Ha egy vak ember el akar menni valahová, nekünk ott kell lennünk és segítenünk – foglalja össze a narrátorok ars poeticáját. S hogy mikor dolgozik jól egy narrátor? Ha észre sem veszik a munkáját. Roz Chalmers szerint ezen áll vagy bukik az egész, de ez a háttérbe vonulás kicsit sem zavarja. Tisztában van vele, hogy az előadás végén nem neki kell meghajolnia. Sőt ha bárki azt mondja: nahát, ez igazán kiváló audio description volt, ő úgy érzi, hogy kudarcot vallott.
Pedig sok munkája van egy-egy darab bemutatásában. A legelső részt bevezetésnek hívja: megnézi az előadást, majd leírást készít a szereplőkről, a jelmezekről és a díszletről. Ebből általában hangfelvétel születik, amelyet felraknak egy honlapra, vagy CD-n küldenek el a látássérülteknek. A második rész körülbelül egy órával az előadás előtt kezdődik. A vak nézők felmennek a színpadra, felfedezik és megérintik a díszletet, s találkoznak a színészekkel is, akik mesélnek egy kicsit a szerepükről.
Ekkor következik a legnehezebb rész, amelyet Roz a legjobban szeret. A színdarab (balett, cirkuszi előadás stb.) alatt valahol a nézőtér végében– üvegfal mögött vagy külön kis fülkében ülve – mikrofonba beszél, a vakok pedig fülhallgatón keresztül hallják őt. A közönség mindebből semmit sem vesz észre. Igazi szellemi gyakorlat ez. Narrátorként a színészekkel egyszerre sosem beszélhet, és csak akkor kell megszólalnia, ha a párbeszéd alapján bármi nem világos. Ha például két szereplő harcol egymással, a néző tudni szeretné, hogy ököllel vagy késsel támadtak-e egymásnak, és hogy a végén ki nyer.
Ha pedig a közönség felnevet, mert az egyik szereplő megbotlik vagy furcsa grimaszt vág, Roznak ezt is el kell magyaráznia. Gyakran csak annyi ideje van, hogy két-három szót mondjon, és ilyenkor tényleg a megfelelő két-három szóra van szükség. – Ettől szép ez a munka – árad szét a mosoly az arcán. Még nagyobb kihívás egy balett végigkísérése, ott a zenén és a narrátor hangján kívül nincs más. Folyamatosan beszélni azonban ekkor sem szabad, hagyni kell a nézőket feldolgozni az információkat. A mai napig emlékszik Roz, amikor a cirkuszban egy zsonglőr lépett fel: először csak három labdát dobált, a végén már tizenhetet.
Lényegesnek tartotta szóban érzékeltetni, hogyan válik egyre nehezebbé a mutatvány. Messziről érkezett Roz Chalmers, aki korábban köztisztviselőként kereste a kenyerét, aztán elment gyereket szülni. A beszédterapeuta szakmája „titokban” azért tetszett neki. –Nem voltak nagy terveim. A fő ambícióm volt, hogy megházasodjak. És pont bele is szerettem valakibe – idézi fel nevetve. A köztisztviselői karrierbe kizárólag a megélhetés kedvéért vágott bele. Született két gyermeke (a lánya ma harminc-, a fia huszonnyolc éves), és ezután úgy döntött, hogy ideje azzal foglalkozni, ami őt érdekli.
Ebben a köztisztviselő férje is támogatta. Mindig is imádott két dolgot: a színházat és a kommunikációt. Folyamatosan figyelte, ahogy az emberek élnek és visszaélnek a nyelvvel. Utólag már azt mondja, egyenes út vezetett a jelenlegi hivatásához. A kommunikációt a siketeknél is használta – ehhez csatlakoztak később a művészetek. Sosem téveszti szem elől, hogy ő csak része a színházi élménynek. Ha egy vak elmegy egy színdarabra, elsősorban a színészek hangját szeretné hallani. – Rám csupán akkor van szüksége, ha az előadás egyes részein sok a látványelem, és a színészek éppen nem beszélnek – teszi hozzá.
Ám nemcsak a színháznak, hanem a vak nézők örömének is részesévé válik Roz Chalmers, és ennél hálásabb dolgot elképzelni sem tud. Időnként a férje is elmegy, és meghallgatja; a narrátor a legszigorúbb kritikusának nevezi őt. Megtanult a látássérültek fejével gondolkodni: ez talán Roz legnagyobb érdeme. Milyen jó, hogy a múzeumokban van audio guide (hangos tárlatvezetés) készülék – örvendezik az átlagember. Ő viszont tudja, hogy nem elég olyanokat mondani: „A kandalló felett látható X. Y. portréja.” Le kell írni azt is, hogyan néz ki az illető, milyen ruhát hord, lovon ül-e, és így tovább.
A világ szép és izgalmas. Ha ezt Roz Chalmers néhány mondatban a világtalanoknak is meg tudja mutatni, már nem dolgozott hiába.
Névjegy
Roz Chalmers köztisztviselőként dolgozott, aztán siketeknek tolmácsolt – ma már a londoni székhelyű VocalEyes vezető trénere és művészeti tanácsadója. London több színházában tizenhárom éve narrátorként akadálymentesíti az előadásokat látássérülteknek. Közben világszerte képzéseket is tart színházak és múzeumok munkatársainak; Budapestre a 90 decibel Project meghívására érkezett. Két gyermeke és két unokája van.
forrás: nol.hu